Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

(Athenaeum, Budapest)

Az első tünet, ami a gyors népszerűségig jutott Hunyady Sándor novelláinak, „Az ötpengősleány”-nak olvasása közben feltűnik, az a meleg részvét, az a kiapadhatatlan szeretet, amivel az élet elesettjeit magához öleli, gyakran szánalmas figurái lelkük világába világít, és mély emberismeretével érthetővé, sokszor szimpatikussá teszi oly vonásaikat, amelyekről beszélni egyértelmű a leleplezéssel. A leleplezés filozófiai magva az igazság eredeti funkciója, az élet jelenségeinek megjelenítése, érvényre juttatása, és hogy mennyire az, azt ezek a novellák igazolják, amelyekben jó ösztönnel, tiszta, szinte keményen biztos impresszióval válik a visszataszítottak szószólójává, hogy belőlük bátran, sokszor érzelmesen elemezze ki az emberi fényt, az emberi pszichét. Így válik emberivé, reális portrévá a két összenőtt ikertestvér, az amputált lábú, kereken járó, kis faládájában ülő újságos rikkancs, így nő ki az anekdotából a Párizst papucsban, slafrokban megjárt falusi Pató Pál, és ezzel a bátor érzelemmel áll a szegények, a kis cselédek mellé, akik különben egyetlen mesterének: Bródy Sándornak is megannyi novella, dráma modelljeiül szolgáltak. Pedig ha még mélyebbről nézzük ezeket a novellákat, Hunyady Sándor írói lelkiismeretének gyökerei teljesen a polgári, a nagyvárosi irodalomból táplálkoznak, a napi, reális események, bajok bonyodalmából, az élet valóságképéből, abból az örök anyagból, amely erősen naturalista hajlandóságúnak látszik, holott semmi sem idegenebb tőle, mint a nyers, az objektív meglátás. Mégis a nyomor, a szegénység hagynak legmélyebb nyomot szívében, és nagyon közelről láthatta meg, mert akármennyire is szereti az életet, novelláról novellára ábrándul ki belőle. Itt van a szegény, állás nélküli munkáslány, akinek az éjszakai römicsatából megmaradt pár krajcárját adja, előttünk áll, és szívünkbe remeg a tátrai hotel tót cselédleánykájának mindennapi tragédiája, a másik cselédé, a takaros székely leányé is, akit bakaruhában hódított meg, s aki magányos vasárnapok alkonyában úgy várja kékmántlis fiatal katonáját, mint negyven évig a keresztúton Kipling indus leánya a hűtlen angol boyt.

Jó író és mai elbeszélő Hunyady Sándor. Nem jár hűvösen, fanyalogva és fennhéjázva, hogy észre se vegye azt, ami élő és emberi. Jól tudja, hogy semmi sem megindítóbb, szomorúbb, mint a vajúdó, nyomorgó világgal szembeni feszültség, földi mivoltunk ezer fonáksága, és ezért nem keresi a transzcendenst, a merész írói gondolat horderejében fogant új irányvonalakat. Nem hirdet új szépségeket, új tanokat, és nem is kísérletez. Számadásra készteti önmagát, és lehiggadt mondanivalója tisztaságában már csak a bajt keresi, a válaszfalat szegény és gazdag, szomorúság és derű között. Ezt a falat ostromolja, és amikor a tátrai szanatórium főorvosának ökle vad haraggal csap le a sportban edzett sífiú arcába, mert a halott kis cseléd emlékét egy buta kitalálással meggyalázza, ebben az ököl[48]csapásban a polgári író lelkiismeretének bús magára ébredése, végtelen szánalma mutatkozik, az a szánalom, ami lehet ugyan öntudatlan is, de sohasem póz, sem kacérkodás.

Őszinte és tanulságos novellagyűjtemény ez a könyv. Vázlatossága, elnagyolt képei, monoton leírásai is tanulságosak, például az is, hogy két egymást követő novellában az emberi orra teljesen egyforma színei vannak:

„Az orrát rubintszerű kövületté változtatta a kitágult kis vérerek hálózata.” (78. o.)

„Kék-piros erekkel átszőtt húsdaganattá nőtt a gróf orra.” (86. o.)

Ez is, mint sok más is, csak annak a jele, hogy a prózaíró Hunyady Sándor, szemben a színpadi szerző jól kiszámított, simára vasalt hatásaival, még nem jutott tovább igazi elbeszélőformájában ahhoz, amire egy korábbi írása, a „Családi album” környezetrajzában oly biztató jelekkel mutatott. De nagyon közel jár, hogy a salakból, a sárból mossa ki aranyait, az emberi verejtékek szomorúságában megnemesedett magaművészetét.