Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

(Athenaeum, Budapest)

Kerek negyven éve annak, hogy Heltai Jenővel a könnyű, a pillanatoknak élő, őszintén, közvetlenül beszélő és cselekedő művészek, bohémek, furcsa figurák a magyar irodalomba bevonultak. Eleinte apró humoreszkek, tréfás versikék alatt keltett feltűnést „Elta”, majd az igaz, párizsias szellemű, derűs fintorra, meglepő poénra beállított novellák, bohózatok szerezték meg népszerűségét, s az idő haladhatott, az ízlés változhatott, sűrű vérű, tragikus hősök foglalhatták le az új természettudományi, filozófiai és szociológiai szemlélettől termékenyült irodalmat, Heltai Jenő megmaradt könnyelmű, vidám mosolyánál, keserűséget, haragot, tendenciát kerülő írásművészete napsugaras, tarka mezőin, amelyen ma is gondtalan, az erény útjait nem éppen a legszigorúbban követő, vidám alakok keringenek, ha ugyan a mai élet gondja és árnya itt-ott ezt a vidámságot is kikezdte.

Heltai Jenő írói erényei novellistaerények, színdarabjai – igen sűrűn novelláiból írja – is novellisztikusak, és a magyar irodalom diadalmas utolsó harminc esztendeje nemes értékei: novellái, amelyek a napisajtó kifejlődésével napi szükségletté vált „Unterhaltungslektür” színvonalától az új magyar irodalmat felszabadító prózává érett. Új kötetét, az „Utazás enmagam körül”-t is szeretetre méltó, üde, lírai poézise jellemzi, amelynek a mindent megértés, a minden szenvedélyes kitörést lecsendesítő nyugalom legfőbb kitevői, és aki még emlékezik korábbi bohémnovelláira, a pesti kávéházak filozófiájából felfakadt csúfondáros, de sohasem csúfolódó fintoraira, az ezekben az apró lejegyzésekben, kis rajzokban, novellákban újra meg újra igazolva látja azt a tételes igazságot, hogy Heltai Jenő novelláinak kedvessége, elméssége, az élet belső tüzétől csillogó férfiérzelmessége új irodalmunknak a könnyű, franciás [46] eleganciára törekvésének megnyilatkozása anélkül, hogy annak csupán gaminségénél vagy karcolatszerűségénél maradt volna. Itt van például két novellája, az egyik: „Léda ebédje”, a másik a „Szegény ember kocsisa.” Az első mély meghatottsága párizsi Ady-emlékeken át irodalmunkban már halhatatlanná vált, drága Léda asszony diszkrét jelenségét eleveníti, egy montmartre-i csendes mulatozás éjszakai emlékét és a kis, fiatal táncosnőt, akit Léda finomsága másnapi ebédre hív meg. Az egyszerűség, a szerénység minden bájával üde kis nőcske komoly estélyi ruhában, félszegen, zavartan jön el, az éjszaka lángolása helyett bágyadtságot, fakóságot hoz magával, és a lehangolt társaság szinte fellélegzik, amikor tapintatosan, megértőn elsiet. Maupassant-nak voltak csak ilyen megfigyelései, ennyire örök témái, az éjszaka csillogásából a szürke nappalba hulló emlékfoszlányai, amit nem is lehetett volna más környezetbe plántálni, mint a párizsiba. Vannak bácskai történetek – Herczeg Ferenc fiatalkori írásai ezek –, vannak erdélyi novellák – Petelei István elfelejtett kisvárosi tragikus rajzai fölé nem tornyosodhatott volna más vidék –, így vannak párizsi novellák is, éppen a Heltaié, amilyeneknél párizsiasabbat sem Courteline, sem Capus nem írhattak. Meg merném kockáztatni, hogy az előbb említett „Szegény ember kocsisá”-t név nélkül jelentessék meg párizsi lapokban, és kérdezzék meg az olvasók ezreit: ki írhatta ezt a novellát. Ezer frankot egy ellen… ezt a derűs, kedves, igaz franciaságtól duzzadó írást csak a legelső rendű francia írók valamelyikének tulajdonítanák. Miről is szól ez a kacagtatóan drága pár sor? A hotel előtt hagyott fiákeros felkeresi utasát, az egész napi fuvart kéri, rendőrségre mennek, s az ott kötött alku után pénztelen utasát vendégül látja, pertut iszik vele, és hazaviszi. Valóság ez a kis írás, annál is valóbb, mert minden hangsúly nélkül, a legnagyobb egyszerűséggel van elmondva. Az író beszél, önmagát írja meg – „Utazás enmagam körül” – azért írja, mert vele történt meg, semmi sem fontos tehát benne, csak lényének csendes humora, amin át egy kiegyensúlyozott, a közélet minden cirkuszától magát távoltartó, mélységesen jó ember valósága bontakozik ki s elég ebben a kis könyvben továbblapozni, oldalról oldalra tökéletesebb az arckép, az írónak sikerül a legnagyobb dolog: maradéktalanul közölni mondanivalóját.