Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

(Athenaeum, Budapest)

Alig tíz éve, hogy Bródy Sándor meghalt, és hosszú ideig úgy látszott, ő is azok közé fog tartozni, kiket haláluk után már alig olvasnak. Az új magyar irodalom úttörőinek keserű sorsa ez, az irodalomtörténet még feljegyzi nevüket, azután a feledés nagy szürkeségébe merülnek, holott évtizedeken át olyan remekművekkel ajándékozták meg az irodalmat, melyeket gyermekek, fiatalok és meglett korú emberek egymást követő generációja csodált. Bródy Sándor írásai már a századforduló előtt jártak, megelőztek jelent, jövőt mutattak, naturalista próbálgatásaiból léleklátó, emberi dokumentumok izmosodtak, mindennapi életünk objektív tükre, bajok, bűnök, nyomorok, égő indulatok explóziói, amelyekre olyan szeretettel, mélázással, fájdalmas sóhajjal emlékezünk, mint az első cigarettára és az első hosszúnadrágra.

Kerek egy negyed százada, hogy az első Bródy-regény a kezembe került. Húsvéti vakáció volt, rügyező, nedvdús április, az alföldi parasztváros alkonyi szellőjétől lomhán forgó szélmalom egyhangú nyikorgása és az artézi kutak körül forgolódó asszonyok vihogása zavartak meg a vég nélküli olvasásban, s amikor gyulladó szemekkel, kipirult arccal próbáltam valakinek elmesélni, hogy mit is olvastam, úgy éreztem, mintha magam előtt látnám az írót, akinek egy újságból kivágott [44] arcképét (szájában szivar, erős vállain galléros felöltő, széles kalapja alól kibuggyanó dús, fekete haj) sokáig őriztem. S az első élmény után jöttek a többi Bródy-könyvek, megannyi érzelmi háborgások, az életizgalom újabb és újabb etapja, öntudatos írói botlások, mintha gőggel, úri hidegvérrel, mint valami mindentől és mindenkitől független alkotó főúr nevetve fordított volna hátat a matériának. S később, amikor először kezdtem Bródy könyveiről írni, itt-ott közelébe jutni, egyszer félve, hebegve megkockáztattam megmondani: „milyen kár, hogy a legerősebb novellái nincsenek kidolgozva”, mire mosolyogva, szinte vállon veregetve felelte: „a fontosság, ami bennük van, akadályozott meg, hogy közben holmi művészi fogásokkal bíbelődjem.”

Hatvany Lajos, a múlt nagy íróit tisztelő és a ma hetvenkedőit kellő mértékre szorító, súlyban és formában egyformán nagy értékű esztétikus az egyetlen, aki Bródy Sándor halála óta megértő, és követő nélkül küzd a feledésbe merülő író reneszánszáért, s hogy munkája nem marad minden eredmény nélkül, annak közvetlen jele több diszkusszió, egyre sűrűbben jelentkező tanulmány és a mostani kötet: „Bródy Sándor legszebb írásai”, amely majdnem negyven év terméséből a legszebb Bródy-írásokat akarja a hálátlan utókor és a mindig újat kereső olvasó számára átmenteni. A novellákat, vázlatokat bevezető Hatvany-tanulmány sok újat mond, ami alkalmas arra, hogy a közfelfogásban a halott író irodalmi jelentőségét átformálja, ami bár kezdettől fogva elismert, ma sem kellőképpen értékelt. Népszerűvé soha sem fog már válni, de minden jel arra vall, hogy „úrhatnám és elpuhult belletristasága” teljes megértésének ideje elérkezett. A „legszebb írások”, mint fentebb mondottuk, novellák, és regényírói, évtizedekre kiható nagy színpadi sikerei (a Tanítónő, a Dada) mellett is, azt hiszem, ez igazi írói terrénuma. Jelentős újságírói, publicisztikai, szerkesztői (Fehér könyv, Jövendő) munkássága különben is erősen igénybe vették, sokat és szépen is élt, kevés ideje maradt volna nagyobb kompozíciókra, de a novella, a regényvázlat sokszor félelmetes lehetőségekre mutató erőpróbái tehetségének. Regényeiről ő maga mondja a legkeményebb kritikát. „Regényeimet csak félig mertem megírni becsületesen, a másik felére nézve pedig kiegyeztem a gyengébb közízléssel, más egyéb emberi gyarlandósággal, amelyekben nevezetes szerepe van a mások és a magam hiúságának.” A novellában, a vázlatban mindent el tudott mondani, amit akart, és mindig úgy, ahogyan akarta. A diákélet küzdelmeiről, szomorú és vidám intimitásairól írott novellái (János és a barátai, a megdöbbentően mély realitású Jisbi Bénob) az igazi emberi érzés minden szuggesztív erejével íródtak, és oly egyedülálló kincsei a század fordulóján beérett magyar novellairodalomnak, mint a „Dada” drámai meséjét megelőző két rajza, (Maris dada; Erzsébet dajka lesz), amelyeknek paraszti miliőjét, a falutól elsza[45]kadt és a falut visszasíró érzéseit azóta sem írta meg ily tökéletességgel magyar író. „Egy csirke meg egy asszony” című novellájában – egyike legutolsó írásainak – visszatér indulása forrásához: a naturalizmushoz. Érdemes és komoly kritikusi feladat az alig húszéves Bródy Sándor „Nyomor” ciklusának kegyetlen, leplezetlen naturalizmusát ezzel a harminc évvel később íródott novella megbékélt, a nemes karikatúra vonalához érő, derűs naturalizmusával és közvetlen meglátásával egybevetni, ami az érett Bródy Sándor csodálatosan egyszerű és csodálatosan színes művészetének legfőbb kitevője volt.

Fájó, vigasztaló, lelket kavaró, felejthetetlen írások a Bródy Sándor könyvei. Emberré kerekedett életünk költészetté, lírává magasztosított örök élményei. Mennyi hálával kellene tragikus alakjára gondolni és mily áhítattal követni szivárványos álmaiból életté szakadt, szívünkig érő embersorsait.