Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

Nem olvasta Freud álomelméletét soha.

De szeretett végigterülni az ágyon, és nézni becsukott szemekkel a sötétség fantasztikus rajzait. Arcokat látott, amelyeket kívánt; arcokat, melyeket gyűlölt; arcokat, melyeket soha sem ismert.

És álmodozott.

A középkort szerette. Páncélos, lándzsás vitéznek álmodta magát, soktornyú vár hatalmas urának. Gőgös nagyúr volt, végtelen birtokon végtelen hatalmú. Kamrájában halomra gyűltek a kincsek, könyvtára értékes fóliánsokkal teli, és hálószobájában alázatos odaadással várták a jus primae noctis rabszolganői diadalmas urukat.

Máskor felfedező volt. Pompás hajóján győzedelmesen lengett lobogója. Térképet hozott Ausztrália ismeretlen őserdeiből. Zászlója első volt a déli póluson. Nem volt Afrikának tenyérnyi földdarabja, ahol meg ne vetette volna lábait. Kínát, Mongóliát bejárta. És a hatalmas út végén hömpölygő tömegek ünnepelték. Párizs, London, Róma tömegei. Kitüntetések. Rang. És szerelmes asszonyok…

Vagy… kis szigetet vásárolt magának. Buja, örökzöld szigetet az örök kék tengeren. És nem volt férfi más a szigeten. Az egyetlen, a diadalmas hím – övé volt a kis sziget minden asszonya. Anci is.

Igen, Anci.

Nappal, ha leült íróasztala mellé, és írta az örökkön ismétlődő unalmas számsorokat, akkor is Ancira gondolt. És ha a kis vendéglőben nem jutott újsághoz, akkor is Ancié volt minden gondolata. A korzó szépeit, a mozi primadonnáit Ancival hasonlította össze, és ha nagy ritkán kínálkozott valaki hóbortos leány szürke legénylakásába… akkor is Anci nevét suttogva hunyta be szemeit.

Anci.

Nem Ancinak hívták – Arianne volt a neve.

Tapsok, csókok és a színházi lapok forró kritikái között zajlott ragyogó élete.

Anci párisi ruhákat viselt, észbontó párisi parfümökkel öntözte fürdővizét, és autója remeke volt a gyárnak.

Andor nem volt még túl kicsiny városán, nadrágja rojtos volt, és összehúzott vállakkal sietett reggelenként az irodába. Gyalog. [41]

Anci sztárgázsit kapott.

Andor néhány száz dinárt.

Anci szerelmi botrányaitól hangos volt a sajtó.

Andor nem jutott túl a húszdináros szerelmeken.

És mégis szerette. És mégis az övé volt. És mégis alázatosan és szerelmesen osont ágyához, és mégis és egyedül Andort szerette.

Anci képeivel tele volt a fal. A diadalmas Kleopátra. A ragyogó testű Szalóme. És Ancié volt minden kép, amely a lapok hasábjairól, a kirakatok csillogó üvege mögül eljutott valahogy ebbe a kopott legénylakásba.

A többit pedig elhozták az álmok.

Nappal sápadt, szomorú fiú volt Andor, de este kigyulladt az arca, de éjjel mosolygó, nagy álmodások köszöntötték. Férfi, diadalmas férfi volt éjjel a vézna kis könyvelő, és aki nappal alázatos »van szerencsém-mel üdvözölte a kisváros pocakos tekintélyeit, éjjel uralkodókat fogadott hódolatra.

Múltak az évek.

Gépiesen végezte munkáját úgy, ahogy húsz éve mindig. Nem ment előre, nem ment tovább. De tartották, és elsején megkapta kis fizetését. Élhetett, álmodozhatott tovább. Sajnálták kidobni ezt a gyenge, kopott, őszülő emberkét, aki olyan csöndes volt, és olyan kevéssel beérte.

Háború, konjunktúra, világválság elsuhant felette. Az egyik nem vitte fel, a másik nem dobta le. Hiszen még porszemnek is kicsi volt.

És álmodozott.

És nagy szenzációra ébredt egyszer a város. Arianne, az öregedő primadonna leszállt fővárosi trónusáról, és vidéki turnéra indult. A kisvárost is programba vették, és már festették is az új díszleteket az apró színházban, és már készülődtek, és már sugdolództak a kávéházak sarkaiban a kisvárosi donhuánok.

Andor is készülődött.

Kikefélte egyetlen fekete ruháját, kemény ingmellet, gallért, nyakkendőt vásárolt, és a nagy napon minden megspórolt pénzét feláldozva, hatalmas látcsővel kezeiben elfoglalta helyét az első sorban, és várta Ancit, akiről csak ő tudta, hogy az övé már húsz esztendeje, és aki neki, aki neki, aki miatta hagyta ott a ragyogó nagyvárost.

És Anci kilépett a dobogóra.

Lelkes tapsok fogadták… aztán idegesen hallgattak el a tapsolók… hát ez az?

Húsz év nagy idő, bizony.

A primadonna arcán, a szemei alatt, a hangján meglátszott… bizony meglátszott, hogy miért indult el a büszke fővárosból az apró vidéki házak közé.

És Andor kezében remegett a látcső.

Ez az? [42]

Ez az öreg… ez a kiélt… ez a sápadt komédiás…

Ez az?

És nem törődve senkivel és semmivel, felugrott helyéről, és pisszegő és nevető arcok között rohant kifelé… levegőre.

Azt hitte, rosszul lesz.

Aztán hazament. A falról letépte a képeket. Tüzet gyújtott a kis vaskályhában, és könnyes önkínzással vitte máglyára a képeket egymás után.

Fáradtan ült a tükör elé.

– Hiszen… hiszen én is megöregedtem.

Lefeküdt, és várta az álmokat. De nem. Hiába csukta be szemeit, hiába szuggerálta magának a régi, szép meséket.

Nem, nem tudott hinni az álmokban többé.

És többé nem is álmodott.