Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

A kisvárosi kávéház egyetlen termében a két öregúr, István és Mita már szedelődzködött. Fizettek és megindultak. Megátalkodott szokású emberek voltak, akik évtizedek óta a megszokott asztalnál megvitatták az élet sok apró célját, és óvatosan elkerülték a közelükben leskelődő halál említését. Az apró célok előttük mindig nagyoknak látszottak, mert a kicsiny ember mindig eltúlozza az élet értelmét, és azért a két öregúr gyakran egész lélekkel és vibráló idegekkel vitatkozott egy-egy világrengetőnek gondolt kérdés fölött, mialatt a föld változatlan egykedvűséggel végezte százezer éves forgását, és a halál ugyanabban a percben millió lény célt kereső öntudatát eloltotta. István és Mita pedig tovább vitatkoztak.

Nyugalmazott pénzügyi tisztviselő volt mind a kettő, kora ifjúságukban kerültek a kis bánáti városkába, és pályájuk szinte párhuzamosan haladt egymás mellett. Sorsuk és életmódjuk azonossága bizonyos testvéri érzéseket ébresztett bennük egymás iránt, sőt mintha a kettejüket egyszerre elintéző sors az idők során külső hasonlatosság dolgában is összehangolta volna őket. Hozzá még mindkettő egyforma orrcsíptetőt is hordott, amelyen a fekete zsinór is ugyanabban a kecses ívben tűnt el egyiknek a jobb, másiknak a bal füle mögött.

Amikor kiléptek a kávéházból, a szemközti templom toronyórája éppen tízet ütött. Szép, őszi este volt, a hold e pillanatban mosolygó ábrázattal pont a torony csúcsa fölött helyezkedett el, mint természetes közvetítő a földi sóhajok és a mennyei boldogság között, és a csillagok hűvösen ragyogtak bele az éjszakába. A tér egész szélességében kőcsipkékbe fagyott mozdulatlansággal a megyeháza terpeszkedett homloka közepén a kivilágított óraszemmel, amitől olyannak tűnt, mint valami mesebeli szörnyeteg, amely ezzel az egy darab szemmel a homloka közepén kérlelhetetlen szigorral őrködik a kisvárosi erkölcsök fölött. A térbe torkolló főutca egyik oldalán ábrándozó villanylámpák világítottak az aszfaltra, és az aláhulló fénykört szinte megzavarta az az egy-két kósza lény, akik ilyenkor még jónak látták a kisvárosi egyszerű életet még éjszaka is folytatni.

– Nem ér az egész élet egy fabatkát se – szólalt meg István. – Negyven év óta mindig ugyanabban a városban. Hegy nincs, völgy nincs, az emberek egyformák. Hát igen, a család… a lányom, neked meg a fiad… De semmi változatosság. Uniformisban jár itt az idő, én mondom neked. Amikor én még otthon éltem, Erdélyben, más volt akkor minden.

Mita indulatoskodott:

– Már megint kezded? Nincs igazad. Láttam a te erdélyi [38] havasaidat. Nem mondom, elég szépek, de azért nincs szebb a bánáti szántóföldeknél. Az ég is kékebb itt, meg a lélek is nyugodtabb. Te sohse vagy megelégedve. Azt is csak azért mondtad, hogy vitatkozzál megint.

– Nono – dohogott a másik –, azért mégiscsak az az igazság, hogy hegyes vidéken mélyebb a tekintet, és pezsgőbb a vér. Az alföldi nap kiégeti az emberből az indulatot, és lustává teszi. Por, por, csupa por, eltemeti idővel még az ember lelkét is.

Szép csöndben tipegtek tovább, és kölcsönösen kialakult bennük az a konok elhatározás, hogy a másiknak sohasem lehet igaza. Egymáshoz forrt öreg embereket gyakran ez a kölcsönös ingerültség kapcsol össze egy életen keresztül.

– Azt mondom én neked – folytatta most Mita –, hogy a ti Petőfitek nem hiába volt szerelmes az Alföldbe. (Titkon örült neki, hogy most a másik arzenáljából való fegyverrel üti agyon ennek az igazságát.) – Látod – tette hozzá gyorsan, hogy a másiknak ne legyen ideje az ő döntő érvét megcáfolni –, Petőfi, az aztán a nagy költő!

– A világ legnagyobb költője! – mondta ki a szentenciát István, és támadó tekintettel lesett oldalt Mitára, várva az ellentámadást…

– Ha Đuro Jakšić nem lett volna a világon – vágta rá tempós nyugalommal Mita. – Mindenesetre bizonyos, hogy mindkettő alföldi ember volt.

A patikához érkeztek, ahol ősidők óta hazafelé tartó sétájukban meg szoktak állni. Ezt most is megtették, egymás felé fordulva és villogó szemmel lesték egymás mondanivalóit.

– Hát persze – dünnyögött István, – te azt hiszed, összedől a világ, ha egyszer nem neked volna igazad. De ez azért van, mert elfogult vagy.

– Mármint hogy én vagyok elfogult – nevetett fel gúnyosan a másik. – Te pedig nem vagy az. Hiszen minden szavaddal elárulod, mennyire szerelmese vagy a fajtádnak!

Megint megindultak. Mita folytatta a csöndes vitatkozást:

– No, no, azért nem kell haragudni. A vér nem válik vízzé. És két különböző fajtához tartozó ember sohasem tudja egymást egészen megérteni.

– Már mért ne érthetné meg egymást? – heveskedett István. – Egy istennek vagyunk a gyermekei mindnyájan. De ezt te sohse fogod tudni megérteni.

– Lárifári – legyintett a másik. – Te is csak úgy mondod ezt. – És amikor látta, hogy a másik szemében már indulatosan villog a válasz, gyorsan és végső tromfként hozzátette:

– Hát el tudnád például képzelni, hogy a te Ilonka lányod meg az én Dušan fiam… Ugyan, öregem!

– Az más. Az egészen más! – vágta rá gyorsan a másik, de nem indokolta meg nézetét. [39]

Mita megelégedetten nevetett magában. Most megfogta a másikat, most aztán igazán megfogta, mert lám, most már nincs egy vitatkozó szava sem. De István egy idő múlva megint megszólalt, mint aki csak most lett kész a gondolatával:

– Az egészen más. Mert minden fajtának megvannak a maga külön szokásai, erkölcsei, érzelmi világa. Ezeket aztán igazán nem lehet áthidalni. Ezért nem lehetséges, hogy az Ilonka meg a Dušan…

– Mindegy, hogy miért, tény, hogy nem lehet, no!

Valaki a kihalt utcán szembejött velük, és mélyen megemelte a kalapját. Verő Béla volt, a helybeli aranyifjúság ismert tagja.

István utánakiáltott:

– Honnan, Béla?

– A Három Vadászból. A sportbálból. Nagyban folyik a mulatság. Ott van Ilonka is. – És sietve továbbhaladt.

A Három Vadász c. földszinti helyiség az egyik mellékutcában terpeszkedett el nagy hosszúságban egy nagy és több kisebb mellékhelyiséggel. A két öreg halk totyogással befordult ebbe a mellékutcába, mert abban az irányban kellett hazamenniük.

Az égen ormótlan, szakadozott felhők lomha és ügyetlen mozgással fogósdit játszottak, elébekerülvén a kíváncsi csillagoknak, amelyek pedig oly szívesen vizsgálják a kisvárosi éjszaka jelentéktelen eseményeit. Talán pletykálnak is egymás között csakúgy, mint odalent a keringő, apró, múló emberkék.

Közelébe érkeztek a Három Vadásznak, ahonnan zsivaj, lárma és a zenekarból kiharsogó szaxofon méla, öblös szólama csapott ki az utcára.

– Jó volna mulatni egyet! – mondta tréfás huncutsággal Mita.

– Akkor se veled! – vágta rá István, és utána még néhány értelmetlen szót dörmögött maga elé.

Éppen a Három Vadásznak egyik belülről világított, kisebb szobája mellett haladtak el. És ekkor különös dolog történt. Az ablaküvegen a függöny mögé bújva két fej árnyéka rajzolódott ki. A két fej mind közelebb került egymáshoz, és most… most két vágyódó száj tapadt egymáshoz forró, nagy és bensőséges csókban.

A két öreg megkövülten megállt. Itt nem lehetett kételkedni. A vigyázatlan csókolódzó pár Ilonka és Dušan volt.

Ekkor Mita öklével nagyot ütött az ablaküvegre, és a két fej most ijedten széjjelrebbent. István egy pillanatig zavartan állott, aztán öklével még nagyobbat ütött az ablakra.