Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

– Nézz rám, fordulj felém, simogassad meg az arcomat, és tedd a fejemre a kezed, az áldó kezed; mondjad: megbocsátok ennek az asszonynak, mert sokat szeretett… Vagy taposs el, rúgj meg, nevezzél gyalázatosnak, rongynak, hadd halljam a haragod szavát, és zúgjon el a fejem felett az a vihar, ami ilyenkor felkorbácsolja a férfi lelkét, nyisd fel a szemed, hadd lássam benne a lesújtó villámok cikázását vagy a megbocsátás szivárványát, de tudni akarom… könyörgök, adj valami jelt, ne kergess a halálba… megölsz, ha haraggal kergetsz el magadtól… Nem félek a haláltól, de nem szívesen halnék meg úgy, hogy a koporsómba vigyem magammal a gyűlöletedet, a megvetésedet… legalább annyit mondj, hogy megértesz és megbocsátasz…

Semmi válasz. Kovács lehunyt szemmel fekszik a pamlagon, az asszony a sírástól eltorzult arccal térdel előtte, csókolja a kezét, a ruháját, de ahhoz a merev archoz, azokhoz a makacsul lezárt ajkakhoz, a halálos örökkévalóság képéül lecsukott szemekhez nem mer nyúlni se a kezével, se a szájával. Kovács hallgat, a lélegzete mély és szaggatott, a szíve ott dobog fenn a torkában, már úgy érzi, hogy egészen felfelé kúszik, hogy már elzárja a légcsövét, meg fogja fojtani a saját szíve… Hallgat, a két keze ökölbe szorul, szorul olyan mélyen és erősen, hogy a körme felvérzi a tenyerét, de hallgat, és pillanatok alatt végiggondolja az egész komédiát, ami most határozott fordulattal érik tragikumba… Azt hitte, túl van az élet úgynevezett szerelmi örömein, akkor hozta eléje a véletlen ezt az asszonyt… Futó ismeretség, néhány órás együtt utazás, beszélgetés. Komoly úriasszony, nem kaland. „Nekem itt át kell szállnom…” „igazán kár… az ember olyan örömmel beszélget hozzávalókkal… az uram? sajnos… nem értjük meg egymást… rideg ember… nem érdekli más, mint a hivatala, a gazdasága…” „kezét csókolom… jó utazást …” Ennyi.

Azután jött egy képeslap, azután még egy, de ezen már ott volt a cím is, hogy hol és hova lehet megköszönni a kedves figyelmet, azután jött egy levél meg még egy levél, végre özönével jöttek és mentek a levelek, egyre melegebb, egyre vágyakozóbb írások. Szerelmes levelek: „már az első pillanatban tetszett nekem… ha én ilyen asszonyt kaptam volna…” [31] „ha az én uramban csak tízezred résznyi megértés lenne…” Szerelmes levelek.

Szerelmes levelek, izzó írások, amelyek lázas terveket hoznak-visznek, találkozásról beszélnek ezek a levelek, együttlétről, közelebbi ismerkedésről, és lassan, szinte észrevétlenül csókok lopakodnak a levelek végére és tegeződés a sorok közé, vágyakozó odaadás és epekedő reménykedés. Szerelmes levelek…

Közömbös kis város szállodai szobája, ahonnan pár nap múlva úgy utaznak el, északnak egyik, a másik délnek, akár az ismert sanzon két verebe, de az ördög nem alszik, jönnek a levelek, és mennek ezentúl a levelek, szerelmes levelek.

Szerelmes levelek, és ezekben egyre több őszinte szó… Van egyáltalában őszinte szó a szerelemben? a szerelmes levelekben? Minden szerelmes ember hazudik, különb akar lenni legalább a leveleiben, mint aminő, finom és gyengéd, epekedő és tiszta, a kiélt szoknyavadász éppúgy „egyetlen” szerelméről ír, mint a nő, aki… Szerelmes levelek, bohó levelek, a képzelet színes hazugságai, délibábos látomásai ezerszeresítik a valóságot, de az vessen követ rájuk, aki jobb, hiszen a szerelmes levelek, az illúzió káprázatos tűzijátékának rakétái, a lelki sztratoszférákat kutató lelki léggömbök… Szerelmes levelek. Jönnek és mennek, újabb találkozóról álmodoznak, és minden negyedévben, ritkábban vagy sűrűbben ott a találkozó az ismeretlen kis város egyszerű szállodájának ugyanabban a szobájában. Ez tradíció, ez kedves, és… és most egy kis kisiklás történt, egy véletlen elszólás csúszott ki Éva száján, pár szó, amit… igen, amit kénytelen-kelletlen hosszú vallomás követett…

Egy véletlen elszólás, ami úgy villant át valami tréfás mesén, mint könnyű lepke szárnya átlibben a napsugaras kerten, de a gyűjtő vagy a pajkos gyermek hálójában megakadva vergődik… Valami históriát beszélt Éva, egy tréfás, mókás este történetét, amikor egy fiatalember… igen, az a fiatalember azt állította magáról, hogy ért a szuggeráláshoz, és mindenkinek a szeméből kiolvassa a múltját, ezért bohókásan azzal fenyegette meg a lányokat, hogy aki valamiben bűnös, az ne nézzen a szemébe… Nevetve mondta az asszony: – Pedig csak azután kezdtünk bűnözni…

Hát jól van, ezen át lehet siklani, de valami szálka megakadt az ember lelkében, „azután kezdtünk bűnözni”… ez gyakorító kifejezés… ez nem azt jelenti, hogy hát igen, bűnbe estem… ez bűnözést, a bűnök sorozatát jelenti… de hát hogyan? mikor? hogyan? a férjhezmenetel előtt…?! Nem. Kovács nem volt álszent, eszébe se jutott elítélni a kedvesét, aki íme, most vele… ezer mentség ellenére mégiscsak… igen, bűnözik, gyakorító jelentőséggel… de hát mégis úgynevezett úrileány… „kezdtünk bűnözni…” elkezdték és folytatták, de kik, hol, kivel vagy kikkel…? A napfényes utca egyszerre [32] elhomályosult a múltra való oktalan féltékenység felhőjétől, félbeszakították a sétát, és visszamentek a szobájukba. Éva valami szorongást érzett, tréfákat mondott, szakadatlan beszéddel, hízelkedéssel igyekezett eloszlatni azt a szinte szemmel látható, érzékelhető felleget a kedvese homlokáról, a szorító hálót leszakítani, vagy finom kézzel lehántani, gyengéden lefejteni a lelkéről. Mikor már a lépcsőn voltak, nyitott szemmel káprázatos látományt látott, a zöld szemű férget, amint rágja, tépi a férfi szívét, és akkor nagy elhatározás fogant meg benne: most mindent el fog mondani… és ugyanakkor Kovács is arra gondolt, hogy most ki fogja vallatni… Ki fogja vallatni, de nem bíráskodni akar, nem lesz ítélőbíró, csak éppen tudni akarja… igen, hiszen tulajdonképpen semmi köze hozzá, de ismerni akarja minden vonatkozásában… tudni akarja… látni akarja, szereti-e annyira, hogy mindent bevalljon… nem vonja felelősségre semmiért… mit bánja ő, mi volt azelőtt… csak éppen… hát igen… hiszen most egészen őt szereti, és akkor… még nem ismerték egymást, nem tartozott hűséggel…

És a szobában az asszony kérés és kérdés nélkül vallani kezdett. Gyónni. Ült az egyik karosszékben, és beszélt. Az ember eleinte szemben ült vele, azután felugrott, és járt le és fel a szobában, az ajtótól az ablakig meg vissza, pontosan, akár az óra ingája. Egyik óra a másik után. Éva még mindig talált elmondanivalót. A gyermekkoránál kezdte, ott, amikor az iskolában a pajtásoktól szerzett homályos sejtéseken keresztül hogy leste éjszakánként a kishivatalnok szűk lakásában a szüleit, hogy kezdett később forrni a vére, félt a férfiaktól, mert érezte, hogy nem tudna ellenállni nekik. Minél fejlettebb, minél érettebb lett, annál hevesebb vágyak gyötörték, hajtották az ismeretlen felé, amíg… igen, amíg megtörtént, és azután… azután jöttek mások, a férfikomiszság körülvette, elkábította. Szabad prédának tekintették, kiismerték a hajlandóságát, és visszaéltek vele. Tulajdonképpen soha szerelmes nem volt, azt hitte, a szeretkezés maga a szerelem, egy csomó keserű csalódás után se ismerte ki magát abban a káoszban, amit szerelemnek neveznek, és ahogy mondta, ahogy egymásután jött a szó a szájáról: „…azután az övé lettem… azután a magáévá tett… azután addig könyörgött, hogy nem bírtam megtagadni tőle magamat… erőszakoskodott, botránnyal fenyegetőzött…” Zsongott, mint állandó refrén a sok vallomás, a férfi pedig csak rótta a szoba hosszát hang nélkül, egyre jobban nekicsüggedve, a szerelmes pokol forróhideg lázában, azután mikor már a házasságánál tartott, akkor végigfeküdt a pamlagon: hála… talán már vége… Nem, nem volt vége, utálta az urát, a száraz, pedáns embert, a minden gyengédség nélkül csak evő, ivó, alvó, dolgozó és csak néha, muszájból szerető gépet. Mindig volt valakije, közel vagy távol…

Szálltak, röpködtek a szavak Éva ajkáról, mint bujálkodó [33] verebek egyik háztetőről a másikra, néha le, az utca porába. Kovács mégis úgy érezte, mintha selymes, fehér galambszárnyak legyezgetnék a szívét, a lelkében a buggyanó hangok mint ezerszínű kolibrisereg villózott. Szerette, szereti. Szereti… szerelem… egészen tisztán látta, hogy alapjában minden szerelem valami önszuggerálásból fakad, növekedik és virágzik ki, amint az első vágyakozáson túlterjed, tudta, hogy a hiúság permetege öntözi a gyenge palántát, az akarás kapálja, gyomlálja, és soha nem hitt az úgynevezett „meglátni és megszeretni pillanat műve volt” mesében… Hiszen lehet, hiszen előfordulhat, hogy a pillanatnyilag fellobbant megkívánás tartós tűzzé erősödik, de az igazi szerelmek nem születnek, hanem lesznek… Ki gondolt volna arra, amikor először látták egymást a vonatban, hogy… olyan természetesnek látszott, hogy egy óra múlva már csak elmosódó emlék marad bennük a másikról: „találkoztam a vonaton egy kellemes úriemberrel…”, „együtt utaztam egy csinos, nagyon bájos és kedves asszonykával…” Kész, vége. De azután jöttek a levelek, szerelmes levelek… Jöttek a cifra szavak, a távolban sokkal könnyebben kiszakadó panaszos sóhajok, eleinte rejtett, azután nyílt célzások, levelek, szerelmes levelek… Azután az édes, varázsos tervezgetések, hogy lesz, mint lesz, hol lesz, és milyen lesz az az első találkozás, amikor illatos, édes szagú, bársony szirmú rózsává nyílik a dédelgetett bimbó… És jöttek a levelek, jöttek a terminusok, és elmúltak a mindent feledtető napok, akár csak pillanatok lettek volna, és soha eddig egy zavaró szó, egy célzás vagy egy kérdés, ami megzavarhatta volna a boldogságukat, csak most, az az átkozott, véletlenül kiejtett tréfás mondat:… „pedig csak azután kezdtünk bűnözni…” Küzdött önmagával, a legbelsejéből feltörekvő nyárspolgári erkölcs hajszolta, hogy rúgjon bele, hogy kergesse el magától, hogy vágja az arcába a legsúlyosabb sértéseket, és akkor… akkor szorosabbra fogta az ökölbe szorított kezét, hogy ne nyíljon simogatásra. Szereti…? Fél, hogy elveszíti. Ha ez szerelem, akkor hát igen, akkor szereti… Éva kifulladt, érzett a beszédében, hogy keresgél az emlékei között, kínos gonddal kutat magában, mit kell még meggyónnia, már nem beszélt olyan folyékonyan, és Kovács úgy érezte a behunyt szempillái mögött, hogy valami még jön, valami, amit szeretne elhallgatni, de a nagy tisztulási láz készteti az elmondására. Valahogy úgy érezte, hogy fogytán van az asszony őszintesége, és furcsa hasonlat jutott az eszébe: útleírásokban olvasott tiszta vizű, csörgedező patakokról, amelyek egészen észrevétlenül tűnnek el a sívó homokban… Éva vallomása ilyen csermely volt, akármennyire sok volt is a szennyes benne, tisztává, üdítővé varázsolta azzal, hogy ennek a csobogó forrásnak a vizével a maga lelkét akarta tisztává mosni, megszépítette, kívánatossá tette a megtisztulásra való nagy igyekezet, az a szándék, hogy a lelke min[34]den leplét levetve megint fehéren álljon a szerelmes előtt, vagy belekárhozzék.

– Ha elűzöl magadtól, meghalok… nem leszek öngyilkos, de meghalok vagy elpusztulok, mert elemészt a kétségbeesés… még csak azt sem mondom, hogy érted, hogy a szerelmedért pusztulok el, hanem elsorvaszt a keserűség, a kétségbeesés amiatt, hogy… hogy annyira bűnös vagyok, még a szerelmesem se tud megbocsátani… még ő se talál mentséget a számomra… Ez minden… most várom, hogy ítélkezzél… eltöröd-e, és a lábamhoz veted bírói pálcádat, vagy… azaz még nem… még mondani akarok valamit… nem bírná el a lelkiismeretem… mikor először találkoztunk… mikor először utaztam hozzád…

A férfi ideges mozdulatot tett, alig észrevehető borzongás futott végig a testén keresztül vagy talán csak a lelkén, most szeretett volna felordítani, hogy:

– Hagyd abba! Ne mondj semmit! Ha megölne a kíváncsiság, akkor se akarok többet hallani… ne feszítsed a végsőkig… elég! Sok! Nem kell a vallomásod, hagytál volna meg a beléd vetett hitemben… hallgass!

De nem volt ereje hozzá, szinte magatehetetlenül feküdt, és piszkálódni kezdett benne, egyre erőteljesebben gerjedt fel benne a férfihiúság, hogy íme, senkit még ennyire nem szeretett, hozzám a lelke fűzi… gyón, tisztul, levet magáról minden képmutatást, akár a szennyes ruhát… És az asszony beszélt, lázasan, magarettenéssel beszélt:

– …mikor az első találkozóra utaztam… kiszálltam egy közbenső állomáson, ott várt rám… el akartam búcsúzni tőle… együtt töltöttünk egy napot… Most taposs el, vagy áldj meg, tedd a kezed a fejemre, és zúzd össze, vagy vond magadhoz… tégy, amit akarsz… de esküszöm, hogy azóta senki… soha… még gondolatban sem…

Kopognak az ajtón.

– Sürgöny van itt, kérem, nem az uraságoknak szól?

Kovács felugrik, idegesen nyit ajtót, és kinéz.

– Én Kovács vagyok, és sehonnan se jöhet sürgöny a nevemre…

– Bocsánat, de más vendég nincs a szállóban… nem tudtuk uraságod nevét, ez a távirat Keben névre szól…

Az ajtó becsukódott, a postás elment, a szobában dermedt csend. Éva viaszfehéren ül a karosszékben, a helyzet kínos, irtózatos. Az ura neve Kelemen…

Egy mozdulat kell csak, egy hang, egy megvonaglás vagy egy sóhaj, nyomban kipattan a mindent felgyújtó villamos szikra, amely lángba borít, elpusztít mindent: hitet, boldogságot, reményt, bizalmat, szerelmet, mindent, megértést, méltányosságot, vágyat, gyengeséget és mindent. A nyomában pedig csak romok, üszkös lélekfoszlányok, szívcserepek maradnak és mélységes, feneketlen gyűlölet, utálat…

– Honnan és kitől jött az a sürgöny?! [35]

Felsikoltó, csukló sírással omlott össze az asszony a székben, a két tenyerébe hajtott feje rázkódott a hideglelősen reszkető sírástól, és Kovács félszeg tétovázással állt előtte. Hirtelen eszébe jutott, hogy nini, milyen furcsa, Éva tegnap csodálkozva nézegette a szoba ajtaján levő táblát: »Nézd, milyen buta vagyok, már hányadszor vagyunk itt, és csak most tanulom meg a hotel nevét…« Tudta, hogyne tudta volna, hiszen a legutóbb is megírta neki, hogy talán nem is jöhet, akkor hajtasson a Krompacher-szállóba, ott várjon reggelig, akkorára vagy megjön, vagy értesíti… Mi ez? Előrelátás, hogy ne maradjon egyedül, ha esetleg tényleg nem jöhetne…? Mi ez…? Ki ez az asszony, aki így… aki ilyen nyíltan, úgyszólván a szeme láttára… bestia… hogy sír… ezt nem lehet nézni… nem bírja a síró asszonyt, de mit?… mit csináljon?… legalább kérdezte volna meg, hogy honnan… abból talán kiderült volna valami… most itt áll a homályban… igen, hiszen már majdnem egészen sötét a szoba… és itt ül ez az asszony, és sír… síró asszony a sötét szobában… ha festő lenne, ilyen címet adna valamelyik vásznának… de hát… nem, ez egészen bizonyosan kicsinált dolog… Éva nem is kíváncsi arra, mi lehet a sürgönyben… előre megállapodott valakivel a csonka címzésben… Kelen, hotel Krompacher… ha megjön a kézbesíthetetlen értesítés, akkor már tudja azt is, mi van benne… az asszony sír, és ő itt áll, mint egy tanácstalan, tehetetlen gyerek… mint egy báb… fajankó… és szereti… szereti, és érzi, hogy nem tud lemondani róla…

– Honnan, kitől jött az a sürgöny?!

– É… én… nem tudhatom… és… esküszöm, hogy ne… em ne… nekem jött… nem tudhatja senki, hogy itt vagyok…

Sírós csend. Éva vállai vonaglanak a nagy sírástól, a méltatlankodó felháborodás zokogásától:

– Én nem tudom… nem tudom… miért nem kérdezted meg?

Igen, miért nem kérdezte meg?! Ezt már Kovács is tudta, hogy meg kellett volna kérdeznie, akkor tudna mindent… akkor tudna talán valamit… de aztán? Mi lenne aztán? Szakítás, botrány, vagy nem, botrány semmi esetre, de szakítás és keserűség és a boldogan kiszámított egy hétből csak egy örökre fájdalmas nap… szereti… megcsalja? Szereti… álnok, gonosz, buja, féktelen…? szereti… szereti, szereti! Minden bizonytalanságon innen és minden bizonyosságon túl szereti, és nem tud, nem akar lemondani róla, különösen most, a vallomás után, amikor mint a bűnbánó Magdolna… hm… bűnbánó? Magdolna? Inkább azokra a Magdalénákból rövid Lénikké váltakhoz hasonlít… lemondani, most? Azt nem! Pedig ha megbizonyosodnék, akkor már hiába, hiszen a pipogyasága miatt Éva szemében is nevetségessé válnék… hiszen talán még egy férj se… a mai nap után… a gyónás… ez a sírás… [36]

Lassan felnyög az asszony:

– Ha nem hiszel nekem, eredj vagy telefonálj a postára, kérdezd meg, honnan jött… – Nem, ezt nem, inkább hisz… a tövis beletört a lelkébe, de talán majd… az idő, a nagy szerelem talán majd kihúzza, és beheged a seb… hiába, túlságosan ideges ma… nem is csoda… tegnap az a harc a szabadságért… most ez a vallomás… ez a rettenetes, szakadatlan sírás…

– Kis szívem, na ne… ne sírj… hagyd abba, szeretlek, nagyon ideges vagyok… ne sírj, hiszek neked…

Magához ölelte az asszonyt, hogy lecsókolja a könnyeit, amiknek nyomát se találta, és Éva boldog, megnyugodott nevetéssel nézett a szemébe.