Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

Ott ültek a kunyhójuk előtt, és beszélgettek. Nem volt már másuk, csak az a néhány szó, ami ott bujdosott fáradt mellük legbensejében, ahol az elhallgató dobogás is csak pihegő remegés már. De a harangnak is az elhallgató szava a legszebb. Mikor nem húzza már senki és semmi, és az erős csendítésekre visszafelel a harang lelke, az az alig hallható búgás, ami a szavak után lehajtott fejek felett száll…

– Gyöngék már a szemeim, András…

András lenézett a vízre, ahol szakadt, csomós kötelén megakadtan állott a komp.

Hideg ősz ült mögötte a mezőkön. A felszántott földek ázott feketén omlottak a töltés alá. Ilyen az árvaság fekete takarója, amit nem nyithat meg még a harangozás sem. Embernek sehol sem volt nyoma. Ki járna már erre Nyilas András kompját keresve, ami a nagyerdő mögött csak egy-két régi ember emlékében él, no meg tavasszal és ősszel erre rövidítik meg az Al-Dunára vivő utat a kenyeret kergető s csak nehéz falatokat hozó, földszegény kubikosok.

De most már ennek is vége. Mert átveszik tőlük a kompot. Úgy volt, hogy már ma jönnek. Fel is öltöztek ünneplőjükbe; ami azon fölül még megmaradt, az ott van a nádfedelű kis kunyhó közepére kikészített öreg ládában. Nagy, ormótlan vasbilinccsel lezárva. Le van már zárva minden. Rendbe van téve az életük. Készen vannak vele.

 András is ölbe ejtett kézzel ült, mint a felesége. Egymás mellett, a nyitott-üressé lett kunyhó ajtója mellé állított, cöveklábú padocskán. Itt fogyott el az életük. Innen nézték az örökké egy víz folyását, amely mégis tele volt szűkös kis életük mindig szivárványos örömeivel. De most nincs tovább. Legkésőbb holnap el kell menniük. Öreg, remegő, partokat összeölelő, dermedt kezével majd aláírja a hivatalos írást… Átadtam… én: Égi Nyilas András.

Merthogy megszűnik itt az átjárás. Megszűnik, és ők is megszűnnek.

Majd elvetődik erre valamiféle szekér, arra majd felkérik a vaspántos ládát… Mindegy, hogy honnan jön, és hogy hová megy. Minél messzebbről jönne, annál jobb volna. Aztán bár meg se állana, csak menne, menne, mint a temetés. Az idegen, ismeretlen kocsis ülne a bakon, a lezárt láda meg rajta a kocsin, ők meg kézen fogva utána… [26]

Így talán eltalálnának a fiukhoz, aki szintén egy kis faládikával indult el virágos kedvvel egy lombhullajtó őszi napon, és sohase jött meg onnan, ahonnan a Tisza fakad. Egyetlen levelet írt, az is benn van a ládában… annak az olvasása vitte el az anyja szemeit.

– A szemeim, András… alig látok… mit csinálsz majd velem?!

A töltés aljában az áradó Tisza földsűrű, nehéz vize sárgult. Az iszapos víz sellői mély lyukakat fúrtak a vízbe. Most mély volt a víz, és idegenül szomorú. A nagykanyarban némán állott a lombtalan jegenyeerdő. A csupasz ágak között bomladozó, nagy varjúfészkeket himbált a fióktalan alkony…

– A kezedet, András… add ide a kezedet…

A dermedt füzekről meg hullott az avar.

*

Mintha meghalt volna, úgy feküdt a féllábú Hangay a kubikoskordéban.

Hazafelé tart Hangay.

Mellén összefonva melengeti a kezeit, a kötélistráng csomós kötele összekulcsolta, kezeiből, mint egy szakadt olvasó, nyúlik az alig vánszorgó kis ló lelógó fejéig. Reménytelenül lép a kis ló a kegyetlen zökkenőkön… le, fel… fel, le… egyre mélyebben le, és már alig-alig fel.

Négy nap óta tart ez a reménytelen vánszorgás étlen-szomjan.

– Pedig vigyél, Madár, vigyél – suttogja cserepes, fájó szájjal Hangay.

– Várnak ránk…

Hangay ha felnyitja kialudt erejű szemeit, hol a vánszorgó lovacskát nézi, hol az orosztól kapott, ácsolt falábat, ami érzéketlenül mutatja az irányt.

Körülötte az ázott mezők félholt barázdáin már közelgett a tél fehér havas sírjával, már jött az uszálya, a lelket veszejtő köd szürke vászna. Hozza rajta kiterítve az éjszakát. A kerék meg alig forog a néma, messze tájon.

Hangay szeme tágra mered. A kétségbeesés fagyasztó borzadálya lepi el féllábú testét. Mintha eltévedtek volna… hol járnak ők? Ismeretlen, vad fájás szaggat beléje…

Nem ismeri ezeket a mezőket!

Nyöszörögve, félájultan akar felemelkedni, hogy rákiáltson a lóra, de erőtlenül esik vissza… Szeme azonban még elkapja a ló rettenetes járását… Madár éles, izomtalan gerincét feltörte a hám, s a nyitott, lappangva égő sebből hályogos szürkeséggel rémlik ki a csont…

Hangay felhörgött a halott egű őszben:

– Isten!

A kis lovacska nem néz se jobbra, se balra. Neki nagy titka van. Nem látja az utat. Azért hát szelíden lépked. Megy le[27]lógó, térdeire eső fejjel. Szemeiben vaksága ártatlanságával. Mert megvakult. Puhán lépked a sötétségben, ami körülveszi. Kialudt világa álmatagságával. Az út elején rossz volt a sötétség, elvette mind a hazaindulás örömét. Pedig sörényében érezte a Hangay gyerekek puha kezét, fülében az édes lármát:

–Édesapám!… Madár!… Hát meggyüttek?!

Ennek most már mindnek vége. Az ő örömének. Most már csak ez a szegény ember érjen haza. Máskor hazafelé menet hátra-hátranézett:

– Ugye jól fogy az út, te féllábú Hangay!

Most már nem néz hátra. Sötétség van Hangay felé is. Megrokkant az is. Nem csattogtat az ostorával vidám fürgeséggel:

– Gyű, Madár!

Ha a ló, különösen a vak ló könnyezni tudna, akkor most Madár sírna. A repdeső ostorcsattogás helyett hörgést hall. Nincs értelme ennek a hangnak, az a rettenetes. Nem lehet érteni, aztán mégis olyan feneketlenül fájdalmas ez a hang. Mit mond majd az a szegény, összetört, apró, fehér arcú kis asszony, aki hazajövetele után, mikor az öröm már csillapulóban volt a faluvégi kis házban, kijött mindig őhozzá az istállóba, és meleget simított az ő fáradt állattestébe…

– Jól van, jól van, Madár… Hát megint hoztatok kenyeret… Kell ám a kenyér, Madár, mert eggyel megint többen vagyunk! No, egyél, Madár… – és adta a jó, édes ízű kukoricaszárat…

– Áldjon meg az Isten, Madár!

Az Isten… Ezt már értette Madár… ez a kukoricaszár édessége, a gyerekek sörénycibáló friss nevetése… a szegény asszony meleg tenyere… és Hangay hazajövetele…

– De hogyan?! – hörögte Hangay.

Madár térde megroggyant. Átkozott gyengeség vett rajta erőt mint ott lent, az Al-Dunánál, ahol az a híd készül. Mert híd készül át, a Dunán. Hatalmas acélkapocs csillog a szürke víz felett, átfogja a partokat. Nyolc évig hordták ők a kemény acél puha ágyát. Földből. Földbe van ültetve a büszke csillogás, amihez ők hordták össze a földet. Hangay ereje is benne van a partokat összeölelő hídban. Éjjel-nappal ültették bele az erejüket. És… az ő szeme világa is beleültetődött… ami őbenne az Isten világossága volt…

Már nincs meg ez a világosság… az ő világossága… és Hangayban sincs világosság!…

Hangay a hördülés után hallgat… hallgat, mint a halálra taposott… csak Madár emlékezett, a kis vak ló, akit Hangay egy csúnya, esős novemberi napon vett meg elszéledő katonák ágyúja elől. Éppen ilyen idő volt akkor is, mint itt, ezen a sáros, hörgő úton. Ágyúdörgéses utak vérsaras útjáról Hangay bevezette őt az apró, szalmafedeles ház fehérre meszelt istállócskájába:

– Új élet kezdődik most, Madár, jó dolgod lesz itt – mon[28]dotta Hangay. – Mert tudd meg, ilyen fehérre meszelt kis ház alig akad a föld peremén, mint a féllábú Hangay háza!

Ment, ment, mendegélt Madár, a vak ló, akit ágyú elől vezetett el Hangay, és aki elvesztette Isten világosságát a partot ölelő munkában… ment a parttalan sötétségben, nem nézett se jobbra, se balra, ment egyenesen, mintha Isten szava húzná, ment szelíden a vakok jóságával… Hangay lecsukott szemei fényével nézte már a lovat… és így még soha se nézett lóra… vágtató dübörgést érzett… mintha nagy, végtelen pusztán millió ló patája dübörögne… marokra kapta az istrángot… vérében csodálatos ütem dobogott… együtt dobogott millió szívvel… a kordé is átvette az ütemet… messze nyomán a nap kélt… lángolt a puszta… a nap elfogta az eget… a lovak a saját árnyékukat tapodták…

Még egyszer feleszmélt, s a feneketlen árnyékban szabályos gödröket látott, amik között a kordé ide-oda bukdácsolt… a gödrök fejénél fájdalomfák nyíltak… egyik gödörnél éppen most próbálja a fát a kertészük… s akkor állott meg a fa egyenesen, mikor a kertésze észrevette Hangayt…

– Madár! – ordította Hangay s az istráng után kapott… de az már nem volt sehol.

Hangay most már tisztán látott mindent…

Temető van előtte. Az ő temetőjük… most kél a nap fölötte, s a harmatos fűszálak csillogásán csodálkozik, amik úgy néznek le, a mély gödrökbe, mint könnyes kis gyermekszernek… a Péterke… Iluska… Rózika… Andráska… persze, hiszen a kész sír az övé… ni, a felesége, milyen tehetetlen fájdalommal néz feléje…

Öreg paraszt állott a sírja szélén, aki most leszúrta a földbe az ásót. Készen volt a gödör teljesen. Egyenesen, mereven esett le a gödör fala a mélybe. A szétágazó gyökerek útja élesen átvágva… itt megszakadt az élet… ezt a kubikgödröt neki ásták.

– Szállj le, Hangay, megérkeztél! – szólt a keresztültető paraszt.

Hangay nekikészülődött. Az istrángot rácsomózta a kordé oldalára. Jó feszesre kötötte, hogy Madár tudja, hogy itt megállnak. Aztán megfordult. A kordé hátulsó oldalát kiemelte, mint mikor utat engedett a földnek. Az utolsó tehertől szabadítja meg Madárt. Leszállott. Kezében az ostorral odaballagott a gödör szájához. A gödör két oldalán domborult a föld. A sárga, homokos föld. Annak egy része majd nem fér be a gödörbe. Lehajolt, fölemelt egy maréknyit. Egész testével érezte a földet. Ahol csak kubikolt, ehhez mérte a földet. Egyik se volt ilyen.

Most fölsírtak a gyerekei.

Mikor kezében volt a föld, akkor nézett rájuk.

Először a feleségéhez szólt: – Rozikám, az almárium bal sarkában, a vasárnapi tisztám alatt van egy kis zacskó. Föld van [29] benne. Onnan való, ahol a lábamat eltemették.

– Itt van, János – szólt a felesége, és a kebléből elővette a kis fehér vászonzacskót.

– Odavaló, Rozál – intett a sírra Hangay.

Rozál a sírba hullatta a földet.

Most kiegyenesedett a sírja szélén Hangay. Az ajkán keserű jóságot érzett. Kihűlt testében élet remegett, s a karjában megfeszült a láng, mi a szemeiben lobogott. Mintha minden lánc lepattant volna a melléről. Arca elsimult a föld nyugodt derűjével, s a maga maréknyi porát elhintette a sírba…

S a vetés szépségével rendelkezett Hangay…

– Péterkének hagyom a kordét. Iluskának az ezüst orosz pénzemet. Rozikának a fényképemet. Andráskának pedig az ostoromat. Neked meg, Rozál, elég lesz az a kis fehér vászon, amiben megőrizted az én épségemet…

Akkor odalépett Madárhoz, és hetyke, legényes kedvvel megfogta a zabláját, és odavezette a nyitott sírhoz. Madár szemében is ekkor világosság gyulladt, és megkönnyebbült, nyihogó tartással állott oda a sírhoz… forró lehelete lágyan permetező harmatot csillantott a fán:

»Hangay János élt 45 évet«…

S ekkor a sírok süppedő dombocskáin is remegés szaladt át, és integetni kezdtek a korhadó és új fájú kis és nagy keresztek egymás felé… Madár fülét hegyezve nyerített, megfeszített izmokkal, remegő orrcimpákkal figyelt… a levegő könnyű volt és ízes, a nap kibukkant a mázsás felhők mögül, mintha most kelne a távoli, végtelen síkság peremén…

A sírásó nehéz parasztarcán is megcsillant a látó fény – erős szobrász faragta meg ezt az arcot, de most látszott, hogy nem kőbe, ami halott, hanem a föld nyugodt, örök erejébe – megcsillant a bölcsőmélyű fény, amint a föld rázuhogott Hangay koporsójára… a dübörgő földdel elvegyült az ő erős csirákkal lelkendező szava is:

– És ne vígy minket a kísértésbe… most és mindörökkön örökké… Ámen!

*

Vasárnap délfelé csak megszólalt Égi Bikás András fátyolos szemű felesége a kispadon, ahol hajnal óta vártak:

– Hallod-e, András?!!

– Hallom… készülj föl, Eszter!

– Készen vagyok, András.

– Akkor megyek a ládáért.

– Menj, András!