Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

Rettegés jött el, keresnek békét, és nincs.

Ezékiel, 9. 25.

Mostanában nehéz álmaim vannak.
Ebben a városban nincs nyugtalanabb
alvó nálamnál. A szemem éjszaka
fölpattan, mint a huzat kivágta ablak,
és merengek, nézek a hegyek felé,
de nem tudom, csillag-e, villany-e,
ami ragyog az éjszakában.

Tudom, van úgy, hogy más sem alszik,
de legalább nem gyötri féltés,
mint ahogy engem mostanában,
ha elgondolom: az őszi éjben
a csillagos éggel betakarózva,
milyen szemérmes ez a város; milyen
szemérmes, mégis száz bajnak kitett.

Hajnalig nézem… Mint egy igézet,
mint könnyű csipke a keble körül,
olyan a bástya. Ragyog az ég, és
a holdsugár most a karcsú hidak
ívét kalapálja; s a víz fölött
nyújtózó, hűlt, hideg vas szinte sajog,
szinte porzik a kigyúlt fény alatt.

Zsong és sajog: alszik a város.
Alusznak a házak s a szürke kövezet.
Nincs is talán senki nyugtalan, csak
engem ráz egy gonosz látomás: az égi
paplannal takarózó asszony
keble nyitott, és tüzes darazsak
kitárt melléhez tartanak zúgva.