Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

„Hull a hó… egyre hull a hó…”

Tolsztoj.

Remekmívű regényeitek alakjai ködlenek képzeletemben, Nikolaj Vasziljewics Gogol, Ivan Alekszandrovics Goncsarov, Leo Nyikolajevics Tolsztoj.

Időben messzire nyúlik, amikor írásaitok ébresztette mélységes kábulatban éltem. Olyan otthonos voltam világtokban, akárcsak legényszobám cókmókjai között. Azóta az oroszok tele úgy él bennem, mint a legigazabb tél. Ám valóságban gyönyörűséges teleket értem meg, e hitem, mint annyi más, mégsem foszlott szét. Pedig megbámultam azóta az alpesi hegyeket a nap tündöklésében és az alkonyat bíbor pompájában. A thüringiai fenyveseket fehér leplükben, áhítatos csendben. A gubbasztó magyar alföldet, a csárda hószegte romjaival, amit Petőfi lelke lebeg körül. A Kárpátok hótakarta, dacos elszántságú, büszke bérceit. A Fjordok téli szürkeségben is ezer színárnyalatú világát. És mégis, az igazi testen-lelken átható tél az oroszoké. Lényükben ők állnak a télhez a legközelebb.

Mifelénk még a tornácon üldögélő vénasszonyok arcának barázdáit aranyozza a napsugár, amikor az oroszok végtelen földjén már puha pihék szállingóznak a légben. Fehérek, tiszták, omlósak. A keleti szél futkározó hírnökei, a sejtelmes szellők pajzán játékkal forgatják, kacagó kedvvel kergetik, kacér pajkossággal incselkednek a hófellegek szűzi pelyheivel. Az ártatlan pihék körbekeringenek, tölcsért formálnak, majd le-fel bukdácsolva szertecikáznak. Ki követheti ilyenkor a hópehely útját? De az állhatatlan szellő hamar elunja a játékot, és hűtlenül elhagyja a fehér pelyheket. A hópihéknek is elillan tréfás kedvük, elkomolyodnak, és ferde vonalú, szabályos sorokban szorgalmas sietséggel érkeznek.

Hull a hó… egyre hull a hó…

A rögös orosz végtelent lassanként sima, fehér lepel takarja. Eltűnnek a görgő kórók, a kuksoló buckák, a vakondtúrások, a vadborókacserjék. Már a bokrok is fehér burokban vannak. Az utak jelzőfáit a vándor már nem látja. A villámverte faderekak fekete csonkjait fehér pólya burkolja. Hófellegek tornyosulnak. Szél kerekedik, megbontja a hóesés [18] rendjét, befújja az utakat, betemeti az árkokat. Az ég földet érő vonala is eltűnik. Szürke gomolyaggá válik a mindenség.

Óh, Szent Miklós, könyörögj Isten irgalmáért!

Tomboló viharrá dagad a szél, porzik a hó, és rettentő iramban söpör végig minden élőn, élettelenen. Süvöltve épít a förgeteg hóhegyeket, hogy a másik pillanatban szétmállassza. A nagy távolságban szerteszórt falvak házainak tetői itt-ott még feketéllnek, de alig egy-két nap, és ezek is eltűnnek a hó alatt.

Hull a hó… egyre hull a hó…

Januárra megdermed minden. A természet, az ember, az állat. És a hótakaró alatt rejtélyes nép szunnyad. Fásultan, közönyösen, aléltan. Urai elmaradottak, tunyák, tudatlanok. Parasztjaik baromi sorban tengődnek. De látnoki képességgel áldott fiaik születnek. Tollat ragadtak, sort sor után rónak, regényt írnak. Megírják az orosz lét nagy téli álmát, és lelkük legmélyén érzik, hogy minden betűjükkel az idők változását készítik elő. Gogol, Goncsarov, Tolsztoj: fajtátok életének telét írtátok meg. Ilyenkor, tél derekán képzeletem hozzátok repül.

Gogolj Csicsikovjához szegődöm. Vele járom az oroszok nagy földjét. Bekukkantunk Manilovhoz. Ehhez a keveset beszélő földesúrhoz, akiről azt hinnéd, hogy örökösen töpreng, gondolkozik. Nincsen hivatala. Gazdaságával nem törődik. Néha ugyan felködlik agyában, hogy jó volna utat ásni, a tóra kőhidat építeni. De tervei kielégítik, és nyugodtan pipál tovább. Szobájában egyetlen könyv, a tizennegyedik oldalon esztendők óta szamárfület visel. Az olvasással sem jut tovább. Jó néhány éve, hogy megnősült, de néhány szék még most is áthúzatlanul rikít ki cifra, selyembe öltöztetett bútorai közül úgy, ahogyan esküvőjekor berendezkedett. Későn kel ő is, felesége is. Ebéd után órákon át alusznak. A cselédség pedig ezt a szokásukat hűen követi. Konyhája, kamrája rendetlen. Jobbágyai iszákosak, tunyák, szolgái piszkosak. Kulcsárnéja tolvaj.

Széles medrű folyam nagy regényed, Gogol. Odaadás és tengernyi idő kell mélységeid megértéséhez. A mi időnk a sietség kora, és ezért csak egy-egy cseppjét élvezhetem. Magammal ragadom hát Csicsikovodat, és átugrom vele Korbocska Petrovna Nasztaszjához, az özvegy kollégiumi titkárnéhoz. Régimódi szobájában vagyunk. A fal csíkos kárpitját az idő egyszínűre festette. Azon madarakat ábrázoló, nyomtatott képek függnek. Az almáriumon ócska kártyaköteg, kötőtűvel átszurkált harisnyák, néhány rothadásnak induló alma, elszáradt fél citrom és háromesztendős piszkos kalendárium hevernek. Faliórája ijesztően sziszeg és zakatol. Olyan zajt okoz, mintha a szobában ezer kígyót engedtek volna szabadon. A sziszegést hörgés követi, míg e nagy előkészület után repedt fazék hangján kiveri az idő múlását. Az [19] inga leng jobbra-balra, és a szerkezet, mint rossz szív, zakatol tovább.

Ugye, ráismertek erről is Korbocska életére?

A szomszéd földbirtokoshoz, Nozdrevhez be sem megyünk. Mindenre kapható, hazug ember. Fürge és állhatatlan. Szenvedélyesen csereberél nem is nyereségvágyból, hanem jellemének nyugtalanságából. Kártyás, részeges és verekedő. Birtoka pusztul, muzsikjai dologtalanul lézengenek, de ha gazdájuk dühbe jön, értelmetlenül agyondolgoztatja őket.

Inkább álljunk meg Szobakicsevnél. Az ő alakja sok más földesúrét mintázza. Amikor szobájába lépünk, medveszínű frakkban van, hosszú, bő nadrágban, és széles talpával befelé lépeget. Lomha, mint a medve. És hogy a hasonlatosság tökéletesebb legyen, arcának durva vonásai a medve pofájára emlékeztetnek. A kályha melletti karosszéken van a helye, ahol naphosszat üldögél. Szobakicsev bemutatja a ház asszonyát, aki nagyon magas hölgy, és fejkötővel jelenik meg.

– Ivanova Feodulia.

Szobakicsev látogatásunktól jót vár, ebédre marasztal.

Körülnézünk. Csodálatos módon, mintha minden bútor Szobakicsevre hasonlítana. Diófa szekrénye vaskos lábakon áll, ez is medvére emlékeztet. Székek, asztalok, mind szörnyen nehezek és ormótlanok. Minden darab mintha azt mondta volna: „Én is Szobakicsev vagyok!” Az asztalon zákuszi van. Először, amiként szokás, pálinkát iszunk, és étvágygerjesztő, jól sózott előételeket eszünk. Azután bemegyünk az ebédlőbe. Scsi az első fogás, amihez báránybélből, velőből, lábból és pohánkából készült ételeket szolgálnak fel. Majd báránybordát tálalnak kásával. Utána töltött húspástétom következik. Végül borjú nagyságú pulyka. Minden elképzelhető jóval: tojással, rizzsel, vagdalt májjal és miegyébbel töltve. Az étlapnak vége is van már, csak a vendéglátószobában, ahová átballagunk, vár a sokféle befőtt: barack, alma, körte, szilva és mindenféle, édes lében eltett gyümölcs.

De elhagyom most őket. Vessék le nyugodtan kabátjaikat, üljenek be a párnázott karosszékbe, és tárgyalják a holt lelkek vásárlását. Nem követhetem útjában Csicsikovot, mert végtelen az orosz föld. És ő egyre csak utazik, furcsábbnál furcsább embereket látogat, és vásárolja az elhunyt lelkeket. Hej, pedig de szeretném őket mind, mind felsorolni, mert amikor Gogol Csicsikovjának tapasztalatait megírta, egy egész nép téli álmára ismert, és dermedtségére döbbent!

Most Goncsarov képzeletéhez szegődöm, aki az oroszok téli révületének felrázásában Gogol társa volt.

Oblomovnál vagyok. Ő is földesúr. Faluját már csak hírből ismeri. Fővárosban lakik, és naphosszat málladozó, poros díványán heverészik. Jövedelmét a sztaroszta lopja el. Tervek, nagy elhatározások születnek benne. Értelmes újítások cikáznak agyán keresztül, de nem jut tovább az elgondolásnál. [20] Elhatározásai szertefoszlanak. Tétlen ábrándozássá válik minden vágyakozása. Szenvedélye sincsen. Minden idejét: nappalát, éjjelét alvással tölti. Izmai lassanként elpetyhüdnek, ő maga lihegő puhánnyá válik. A külvilág nem érdekli. Könyvet nem olvas. Tompa aléltság uralja, semminek nem leli már értelmét. Menyasszonya volt, nagyon szerette. De szerelme kialszik, mert az sok kényelmetlenséggel jár. Gazdasszonyát veszi el. Az ott van, és viseli úgy-ahogyan gondját. Főleg pedig nem zavarja sem érzését, sem szokását. Lustasága beteggé teszi, vérét megsűrűsíti, és agya lassanként eltompul. Kövér, sápadt arcából szürke karikákkal keretezett, fénytelen szemek kifejezés nélkül bámulnak a világba. Végül szélhűdés éri, élőhalottá válik, és szellőzetlen, piszkos szobában öntudat nélkül pusztul el.

Sötét e kép. Véled: költői túlzás. És mégis az orosz nép Goncsarov Oblomovjában magára, tespedő jellemére ismert. A semmittevők után Tolsztoj szorgalmas vagyongyűjtő alakjával búcsúzom az oroszok telétől. Az „Úr és szolga” Vaszilijevics Andrejevics Brehunovjára gondolok, aki a viharral nem törődve, a pénz ördögétől űzve, útnak indul.

Jó vásárra van kilátás. A szomszédos földesúrtól erdőt akar venni. Úgy érzi, sietni kell, nehogy orra elől elkaparintsák. Hiába intik a hóvihar veszedelmeire, mennie kell, mert a kormányzósági fakereskedők is szemet vetettek a gorjacsinszki erdőre.

Az eget sötét felhők borítják. A házak tetejéről hóport fú a szél. Nyikita, a béres ma nem részeg, befogja a lovat. Elindulnak. Hamar kiérnek a faluból. A szántalpak nyomát rögtön belepi a hó. Künn a földeken makacsul, egy irányból fú a szél. Az ég a földdel összeolvad, s nagy szürkeséggé válik a mindenség.

Nyikita nem tud tájékozódni. Már csak csődörének ösztönében bízik. Vágtat a ló, izmos nyakán habzik a veríték.

Eltévednek. Gorjacsinko helyett Griskinóba érkeznek. A faluban Iszainál pihennek meg. A ház népe éjjeli szállásra marasztalja. De Vaszilij Andrejevics agyán átvillan a gorjacsinszki erdő megvétele. Eszébe jut, mennyien tartanak igényt rá, és nem nyughatik. Vigasztalódik. Az egész út már csak ötversztnyi, abból is kettő az erdőt szeli át.

A vihar nem szünetel. A havazás is, a szél is erősödik.

Hull a hó… egyre hull a hó…

Megint eltévednek. Kíméletlenül hajszolják a lovat. Minden hiába. Jó órányi hajtás után arra a helyre érnek vissza, ahol saját nyomukat lelik. Lassanként a kétségbeesés lesz úrrá rajtuk. De mi mást is tehetnének, mint a kimerült állat kantárját leoldják, és a szánon az éjszaka eltöltésére rendezkednek be.

Tragikus orosz éjszaka következik. [21]

A szán rúdjára zsebkendőt kötnek, majd zászlóként kitűzik. A szél belekap, és eszeveszetten feszíti, csapkodja, lobogtatja. Vaszilij Andrejevicsnek két bundája van. Gondosan beburkolódzik, és a szánban jól elhelyezkedik. Cigarettára gyújt. Mintha megkönnyebbülne. Nyikita letakarja a lovat, a hóba gödröt ás magának, és azt szalmával béleli ki.

A téli éjszaka minden szépsége és rettenetessége rabul ejti az urat és szolgáját. Ismeretlen és hasonlatos érzések töltik be e két embert. Felébred bennük a mindez miért kérdése. A hóvihar és a lélek együtt munkálkodnak. Múltjukra, tévedéseikre, gyengeségeikre gondolnak. Csodálattal veszik észre, hogy most… most minden egészen másképpen van.

Vaszilij Andrejevics már nem tartja fontosnak a jó vásárt. Nyikita feleségére gondol, és úgy érzi, mint eddig soha, hogy igaztalan volt hozzá. Múltjukat járják be gondolatban. Lassan múlik az idő, mintha már az örökkévalóság óta lennének itt. Vaszilij Andrejevics órájára néz, de még csak tíz perce, hogy odaérkeztek.

Hull a hó… egyre hull a hó…

Valami benső hang nagy számadásra készteti mindkettőjüket. Mintha a halál kapuja előtt állanának. De Vaszilij Andrejevics fellázad a gondolat ellen. Nem adja meg magát. Nem várja be a halált. Megnyergeli lovát, és útnak indul. Nyikitára gondol, aki féregként gubbaszt gödrében. De hát mit ér annak élete? Nincsen semmije. Megindul a lóval. Nyikitát otthagyja.

Úttalan utakon vágtat a csődör, és Vaszilij Andrejevics kétségbeesetten nógatja, biztatja, simogatja, dühösen korbácsolja. A ló lihegve fúrja át magát a hótömegeken. Bukdácsol, megakad. Végre valami jelzőfához érkeznek. Úristen, a zászló! Megint csak a szánhoz ért vissza Vaszilij Andrejevics. Nincs út másfelé. Nincsen menekvés.

Tolsztoj e nagy szimfóniájának utolsó akkordjait lehetetlen idézni. Úgy érzem, ebbe csak elmerülni, olvasni és újraolvasni lehet.

Vaszilij Andrejevicsen ismeretlen meleg érzések futnak át. A jóság különös áradását érzi. A megfagyástól félti most Nyikitát, a szolgáját, a semmi parasztot. Hozzá kúszik, és saját testével takarja le, melengeti.

Másnap déltájt, a falutól fél kilométernyire a holttá fagyott Vaszilij Andrejevicset a parasztok ásták ki a hóból. Nyikita még élt.