Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

Özvegy dr. Nikolits Györgynének

A Burkovits-ház udvarán két fiú játszadozott: Laci és Jani.

Éltek. Alkottak, cselekedtek.

Bélyeget hamisítottak.

Akkoriban az elemi iskola ötödik-hatodik osztályában járványként tombolt-dühöngött a bélyeggyűjtő szenvedély. Mezítlábas, nagyhajú, birkanyíró ollóval megstuccoltfejű parasztgyerekek éppúgy beleestek, mint a gazdag úrifiúk. A bélyeggyűjtés jelentette számukra a vagyonszerzés gyönyörét, a karriert, az érvényesülést, az élet végső célját és értelmét. Mindenki aszerint számított, hogy mennyiben voltak bélyegei és mifélék. A nagygyűjtők általános irigység és közbámulat tárgyai voltak. Ők képviselték az arisztokráciát, az uralkodó osztályt, azt a legfelsőbb tízezret, akikkel érintkezésbe jutni s a gyűjteményükbe betekintést nyerni a legnagyobb kitüntetésnek számított.

Az uralkodó elv a ritkaságok gyűjtése volt, a ritkaság kritériuma viszont magától adódott. Minél nehezebben beszerezhetőbb, egzotikusabb tengeren túlibb volt valamelyik bélyeg, annál értékesebb ritkaságnak számított. Ceylon, Jáva, Szumátra, Celebesz, Haway, Új-Zéland, Borneó, Malay, Kína, Japán, India, Egyiptom, Szudán, Marokkó, Nyasza, Guyana, Honduras, Peru, Chile, Bolívia, Argentína, Brazília, Libéria és hasonlók voltak a vezető márkák. A hazai bélyegek egyáltalán nem, a szomszéd állambeliek pedig csak mint csekély értékű váltópénz, közvetítő csere eszköz számítottak.

Ennélfogva Lacinak és Janinak, akik ugyancsak szenvedélyes bélyeggyűjtők voltak, minél ritkább és tengeren túlibb bélyegekre volt szükségük.

Laci, aki a jobb módú osztályhoz tartozott, hozatni akart, és arról ábrándozott, hogy különböző ürügyekkel pénzt kér a mamájától, de Jani, aki szegény volt, és a pénzt nagyra becsülte, lebeszélte. Ehelyett azt a közvetítő megoldást ajánlotta, hogy Lacinak egy régi, foszladozó szélű bélyegalbumából vágják ki a bélyegmintákat, fessék ki különböző színűre, és lépjenek fel úgy velük bélyeggyűjtő körökben, mint igaziakkal. Hamisítsanak. Eképpen minden költség nélkül hatalmasan megnöveszthetik a készletüket, és a legnagyobb gyűjtőket is túlszárnyalhatják ritkaságokban.

Ebben meg is állapodtak. Miután mindent meghánytak-vetettek, hozzáfogtak a kivitelhez. [1]

Elvük az volt, hogy a hamisításnak alaposnak és sikerültnek kell lennie. Nem mintha holmi üzleti céljaik lettek volna a hamisítással, ó nem. A hamisítást a maguk gyönyörűségére űzték. A siker csak az „erkölcsi” eredmény szempontjából volt fontos. Mindenkit lepipálni, elkápráztatni, bámulatba ejteni, ez volt a végcéljuk.

Most éppen ebben merültek el minden figyelmükkel és odaadásukkal. A fogazás megoldásának nagy kérdése foglalta el őket, amelynek nehézségeivel mind ez ideig nem sikerült megbirkózniuk. Próbáltak ollóval, csörgőfánk-ródlival, de nem ment. Most egy órakerékkel kísérleteztek, amelynek fogazatát kövön kiélesítették. Először újságpapíron próbálták ki, nehogy egyetlen bélyeg is kárba vesszen. Nem valami fényesen sikerült, de sikerült. Az eredmény mámorossá tette őket, és az izgalomtól lázasan, egymást sarkalva, kapkodva, kuncogva és nagyokat rikoltozva tevékenykedtek, örültek, lelkesedtek.

Jani számára azonban nem maga a bélyeghamisítás és annak sikere jelentette a boldogságot. Jani sokkal szegényebb és nincstelenebb volt, hogysem ne lettek volna még ezen kívül is oly vágyai, amelyek kielégítésére e játszadozás kapcsán alkalmat talált. Jani nagy élménye e pillanatban az a puszta tény volt, hogy együtt lehetett Lacival itt, az ő udvarukon, és barátjának tudhatta.

Egy nagy-nagy ínség számára jelentett benne Laci barátsága kielégülést, üdítő oázist.

Mint a rongyokban járó szegény számára a tetőtől talpig új ruha, odakészítve az ágya mellé, a székre, hogy aludni se tudjon tőle, s hajnalig hánykolódjon az ágyon, folyton arra gondolva, hogy új ruhája van, és új cipője és új kalapja, s hogy holnap új élet kezdődik a számára.

A gazdagságot jelentette a szegénységben.

Jani szegény szülők gyermeke volt. Szegényes környezetben, folytonos lemondás és nélkülözés közepette nőtt fel. De a lelke szivárványos álmok igézetétől volt terhes, és szomjas sóvárgással vágyakozott a megvalósulásukra.

Körülbelül öt-hat éves lehetett, amikor „felfedezte” magát.

Négyéves kora óta olvasott folyékonyan. Úgyszólván magától tanult meg egy ajándékba kapott ábécéskönyvből, még mielőtt az óvodába beíratták volna, és szülei mindössze a betűket magyarázták meg neki, egyetlenegyszer. Már ekkor a könyv volt a játéka, a társasága, a legfőbb szórakozása. Az iskolában nyomban kivált a társai közül és feltűnt a tanítójának. Lépten-nyomon dicsérték, magasztalták. Mutogatták, produkáltatták, kérkedtek vele.

A bámulat, kitüntetés és elismerés, amelyben úton-útfélen része volt, arra ösztönözte, hogy ő is elismerje magát, s lényének legvégső azonosságát azokban az erényeiben lássa és értékelje, amelyeket mások is megbecsültek és nagyra tartottak benne. [2]

Így vált eszményképévé, éltető rögeszméjévé s boldogulásának feltételévé a tehetsége és rendkívüli feladatokra hivatottsága. Ebben ismerte fel értékét, küldetését, és mint aki kincsre bukkant, nyomban erkölcsi tőkét kovácsolt belőle, hogy egy életre megvesse a lábát rajta. Elhatározta, hogy kiválik a környezetéből, mely jelentéktelenségre kárhoztatja, és valaki lesz. Felsőbbrendű lény, nagy ember, hős, eszménykép, „úr”.

Vakmerően kinyújtotta a kezét egy álomkép után, mely abban a pillanatban pedig még elérhetetlen messzeségben volt tőle, mint a gyermek, aki az égbolt fényes tányérja után kapkod, és azt magának kívánja. Már hatéves korában kizárt az életéből minden véletlent és esetlegességet. Nem dobáltatta magát a hullámokkal, mint legtöbben a társai közül, akik ebben a korban még a pillanatnak éltek, céltalanul és felelőtlenül, ijesztő vásottságban mint társadalmon kívüli lények, anarchisták, a rombolás és pusztítás vak eszközeiként. Kitűzött célja volt, amelytől nem tért el sem jobbra, sem balra, s életútját, annak irányát, igényeit, lelki szükségleteit ez a cél határozta meg.

Az utat idáig egyedül tette meg. De egyre inkább szükségét érezte valakinek, aki sorsában osztályosa, megértő társa legyen, s aki őt védje, támogassa, erősítse. Szüksége volt egy égi jelre, mely előtte járjon, s a sötétben az utat mutassa.

Ezt az égi jelet Lacikában találta meg.

Összebarátkozott Lacival.

Voltak addig is barátai, de anélkül, hogy azt jelentették volna a számára, amit a lelke legmélyén a barátságtól igényelt. Laci barátsága valami más volt. Teljesülés, cél, kikötő.

Mint aki futó kalandok, útszéli szerelmek után érkezik el az igazihoz, mely betölti az életét, itt végre megállapodott. Laci az a valaki volt, akit eddig minden barátságban nélkülöznie kellett: az úrifiú.

Társaság, mely felsőbbrendűségre sóvárgó lelke számára a megváltást jelentette a kárhozatban.

Laci előkelő család ivadéka volt, művelt, eszes, nagylelkű. Modora, fellépése, magatartása természetes magától értetődőséggel tükrözte a jobb gyerekszoba nyomait. Kanászgúnyában, koldusrongyokban is úrifiúként hatott volna. Úgy kívül, mint belül annak a világnak volt a legitim képviselője, ahova ő, a senki fia igyekezett. Őt magának megnyerni s a barátságát a magáénak tudni számára annyi volt, mint valóra váltani életének merész álmát, felkapaszkodni arra a magaslatra, amelytől a származásánál és életkörülményeinél fogva tátongó szakadék választotta el.

És sikerült. Laci, ez az elkényeztetett, úri kényelemben nevelkedett fiú nem fintorgatta az orrát a közeledésére, nem nézte le a vásott gúnyája és silapos kalapja miatt, hanem őszinte megbecsüléssel fogadta, szerette, egyetlen barátjának tekintette. [3]

Amióta összebarátkoztak, sülve-főve együtt volt Lacival, és annak is módját ejtette, hogy az iskolában mellette ülhessen. Laci volt a támasza, az önbizalma, az önérzete, benne, az ő barátságában bírta önigazolását.

Úgy viselte az oldalán, barátjaként, mint a kis kadét a kardját, a vőlegény a menyasszonyát, élete nagy-nagy kitüntetését, amellyel őt elismerték, tényezővé ütötték.

E gyönyörű álom valóra vált üdvösségének karjaiban ringatózott Jani, mialatt ott, az udvaron játszadoztak. Emellett azonban szenvedett is. Az a vakmerősége, hogy bemerészkedett Laciék udvarára, hatalmas erőpróbáját jelentette a lelki teherbíró-képességének. Most volt először itt, és ezer félelem, gátlás, aggodalom nyűgözte le. A bélyeghamisítás sikere fölött alig érzett valami örömet. Nem jutott hozzá attól a nagy, belső feszélyezettségtől, mely a lelkét kipányvázva tartotta. Jólesett itt lennie, de egyre fokozódó nyugtalansággal tekingetett a ház felé, mintha tartana valamitől, és ideges szórakozottsággal válaszolgatott Laci kérdéseire, amelyekben az a tanácsát vagy jóváhagyását kérte. Attól tartott, hogy Laci édesanyja minden pillanatban meglepheti őket, és hideglelős borzongással, remegve és fogvacogva gondolt erre az eshetőségre.

Félt találkozni Laci édesanyjával.

Szerelmes volt bele.

Ó, nem mint férfi. Hol volt ő még attól! Szerelme testtelen rajongás, a legszentebb és legmagasztosabb érzés volt, amellyel egy tizenkét éves férfiember nőhöz közeledhetik: az édesanyját szerette Laci édesanyjában.

Volt édesanyja, akit tisztelt, becsült, szeretett, de a lelke legmélyén, akaratán és önhibáján kívül mégis meghasonlásba jutott volna. Nem az az édesanya volt, akire hajlamainál fogva igényt tartott volna. Sem testi, sem lelki mivoltában nem felelt meg annak az eszményképnek, amelyet magának arról az édesanyáról alkotott, akit szerelmes lelkének egész hevével szeretni tudna. Egyszerű asszony volt, félig polgári, félig iparoscsaládból, és ennek megfelelően öltözködött is. Amikor az apja, aki bognár volt, tüdővészben megbetegedett, és letette a gyalut, fűrészt, az édesanyjára szakadt a család eltartásának minden gondja és nyomorúsága. Vállalta zokszó nélkül és magától értetődően, azzal az önfeláldozó hősiességgel, amelyre csak egy édesanya képes, és odaállt a kidőlt családfő helyére. Kölcsönt vett fel a kis házukra, vett egy kötőgépet, és megtanult harisnyát kötni. Attól fogva ebből éltek. Vásároztak. A harisnyák mellett egyéb, készen vett árut is tartottak; zsebkendőt, trikót, kötényt és effélét. Janinak mindez sehogyan sem volt ínyére. A vásározást közönséges és megvetendő foglalkozásnak tartotta, összeegyeztethetetlennek a felsőbbrendűségről alkotott képzetével. Valahányszor el kellett kísérnie anyját a vásárokra, útját vesszőfutásnak érezte és minden valamire való ember, asszony, gyerek és leány előtt mélységesen restelkedett, [4] és szeretett volna a föld alá süllyedni. Elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy az emberek azonosíthatják őt azzal a valakivel, akinek látszik, annak az asszonynak a fiával, aki csíkos harisnyában, elnyűtt, kaffogó férfi-cugoscipőben lohol, cipekedik mellette, batyuval a hátán. Becsvágyó volt. E ponton támadt lelkében az a fájdalmas hasadás, mely őt lélekben mintegy kétfelé osztotta, és ez a kettősség okozta, hogy amíg egyfelől nem szűnt meg édesanyjáért rajongani, érte aggódni, őt szeretni, mindenki fölé helyezni, másfelől, mint az elátkozott, vágyakozott egy lelkébőllelkezett s a maga képére teremtett édesanya után is.

Ez a vágyakozása csak oly megoldás árán valósulhatott meg, mely egyértelmű a hűtlenséggel.

Meg kellett osztania a szeretetét másokkal, s az eszményi édesanyát olyan valakiben keresnie, aki a róla alkotott eszménykép feltételeinek minden tekintetben megfelel.

Laci édesanyjára esett a választása.

Anyjának kívánta meg, és emellett az igazit is meg akarta tartani. Ezzel a balkézi anyaszerelemmel próbálta megoldani élete gordiuszi csomóját, két anyában találni meg azt, amit külön-külön egyikben sem találhatott meg.

Mint aki az igazi, törvényes, rajongásig szeretett hitves mellett még más természetű szerelmek ínségét is sínyli, s titokban szeretőt tart.

Laci édesanyja a szeretője volt. Az anyaszeretője. Az anyadémon.

A balkézi édesanya, aki miatt az igazihoz hűtlen lett.

Laci édesanyja jelentette számára azt a lényt, akit az igazi édesanyjában nélkülöznie kellett: az úri édesanyát. Úriasszony volt, szép, finom, választékos, előkelő, királynői megjelenéssel, sudár gazellatermettel, mély tüzű, sejtelmesen ragyogó, fekete szemekkel, amelyek úgy simogattak, mint a bársony és úgy égettek, mint a parázs, és csodálatos, álomba ringató mosollyal, amelytől muzsika fakadt a szívében, mintha az angyalok játszottak volna benne égi hárfán. Mindig feketében járt, özvegyi sorsát gyászolva és egyetlen fiának élve, magányos elvonultságban, mint valami bús várúrnő, és a titokzatosság, mely fekete gyászruhájában körüllengte, mély hatást gyakorolt rá. Szerette, tisztelte, istenítette. Titokban arról ábrándozott, hogy szeretné egyszer megcsókolni a kezét, és ölébe hajtani a fejét, hogy megsimogassa.

Ezért volt oly nyugtalan és aggodalmaskodó, mialatt ott az udvaron a bélyeghamisításban tevékenykedtek.

Még sohasem találkozott szemtőlszembe Laci édesanyjával.

Eddig még a házuk előtt elmenni sem mert, vagy csak olyankor, amikor Laci nem volt vele, és nem kellett attól tartania, hogy Laci édesanyja, aki őt még sohasem látta, felismerheti. Nem volt új ruhája. Az egyetlen öltözéke, mely úgy a köz[5]napi, mint az ünnepi alkalmakra szolgált, elnyűtt, lompos és összevissza foltozott volt. Különösen a nadrágjára haragudott a szabása miatt. Ez ún. félrövid nadrág volt, sem rövid, sem hosszú. Úgy hatott, mint valami kinőtt hosszúnadrág, és úrigyerekek nem viselték. Ha Laci hozzájuk hívta, ijedten, kézzel-lábbal tiltakozott, és rendszerint valami mást indítványozott. Gyakran hazakísérte, de sohasem tovább a szomszédos Kis Lajos-boltnál. Inkább ott várt, míg Laci újra kijön, szorosan a falhoz lapulva, mint valami tolvaj. Nem volt hajlandó ilyen öltözékben Laci édesanyja előtt megmutatkozni. Egyelőre várakozási álláspontra helyezkedett. Abban reménykedett, hogy egyszer majd neki is lesz szép, úri ruhája, és akkor majd talán, esetleg…

Azután ez az álma is teljesült. Már régóta nyaggatta az anyját új ruháért, és amikor valamelyik vásáron nagyobb bevételük volt, újra előhozakodott a kívánságával, hogy talán most… az anyja beleegyezett. Felkeresték a szabósátrak sorát, és megvették a ruhát. Janinem igen támasztott igényeket a minőség szempontjából, azt azonban mindenütt, ahol csak próbálkoztak, előrebocsátotta, hogy a nadrág rövid legyen. Térdig érő, sőt még annál is rövidebb. Ha ilyen nincs, akkor inkább nem kell. Ingyért sem. Úri ruhát akart, olyat, amilyet a diákok viselnek.

Megkapta. Könnyű, szürke, enyhén csíkos szövetruha volt, rövid nadrággal, alul, a térde fölött három gombbal. Azután cipőt is vettek, feketét, magas szárút. Harisnyát is kapott a készletből, hosszú szárú, fekete patentharisnyát. Tetőtől talpig felöltözködött.

Az új ruhában egyszerre visszanyerte mozgási szabadságát. Mint aki börtönből szabadult s nem áll háta mögött az örök porkoláb, az elnyűtt, összevisszafoltozott ruha, hogy minden szabadabb lépést, amelyet az élet felé tenne, szigorúan megtiltson neki. Első dolga volt Lacit megtalálni, s vele a házuk előtt kart karba öltve tüntetőleg elsétálni. Most mutatta meg magát először Laci édesanyjának, aki rendes szokásához híven az utcai ablaknál ült, és mély meghajlással köszöntötte. Laci édesanyja mosolyogva, barátságos főmeghajtással fogadta.

És másnap, amikor Laci ismételten kísérletet tett, hogy hozzájuk hívja, és látva, hogy már csak habozik, ingadozik, holott máskor kézzel-lábbal tiltakozott, és húzni, vonszolni kezdte, engedett.

A kapubejáraton túl azonban nem volt hajlandó menni. Nem és nem. Ott kellett letelepedniük a kapubejárat mellett, a nyirkos, mohos kövezeten, és berendezkedniük a bélyeghamisításra. Minden kérésnek, kapacitálásnak mereven ellenállt. Hiába volt rajta az új ruha. Azokat a béklyókat, amelyeket éveken át viselt, most, az új ruha alatt is magán érezte, ott, ahol belevágtak a húsába, lelkének eleven, érzékeny szövetébe, az idegrendszerébe, és a remélt nagy felszabadulás helyett éppen csak annyit ért el, hogy néhány tétova, bizonytalan lépést tett. [6] Az új ruhában szegény, eltaposott féregnek érezte magát. Nem volt lelkiereje azonosítani magát az új ruhájával, a magáévá tenni annak gondolatát, hogy most már nem az, aki tegnap volt, úgy fellépni, viselkedni benne, ahogyan az az új ruhában magától értetődően megilletné. Mint aki új ruhában oly szerep betöltésére vállalkozott, amelyet nem képes a sajátjának érezni. A parvenü rossz lelkiismeretével, félszegen és idegenül mozgott benne, végképp megfélemlítve a tulajdon vakmerőségétől, és folyton attól aggódva, hogy leleplezhetik. Mintha valóban csak bitorolná a látszatot azzal, hogy magára öltötte, s elvetemült szemérmetlenségében arra vállalkozott volna, hogy azzal visszaéljen.

Így teltek-múltak az órák, egyik a másik után. Jani állandóan aggodalomban, minden kis nesztől, hangtól összerezzenve tekingetett a ház felé, minden pillanatban készen arra, hogy elfusson a végzete, annak megpróbáltatásai elől, amikor úgy uzsonnatájban egy csengő hang szólt ki a házból:

– Laci, Lacikám!

– Tessék, mama – jelentkezett Laci.

Jani szédülve hunyta le a szemét, és enyhe émelygést érzett a gyomrában, mint aki sokat hintázott.

– Gyertek be!

Jani elfehéredett. Halálra váltan és fogvacogva támaszkodott a falhoz, és a szíve lüktetését a feje búbjától a talpáig érezte. Nem volt jártányi ereje. Mintha minden csepp vér elfolyt volna az ereiből. Hívják őket.

Laci anyja hívja őket.

Őtet is.

»Gyertek!«, azt mondta.

Mintha a végítélet hangja szólalt volna meg fölötte, megfellebbezhetetlenül és visszavonhatatlanul.

Ebben a pillanatban megszólalt Laci:

– Hallod? Menjünk be! Hívnak bennünket.

– Dehogy – tiltakozott görcsösen, mintegy utolsó mentségképpen. – Csak téged. – És tuszkolta: – Menj, majd megvárlak itt.

– Dehogy, téged is – makacskodott Laci. – Nem hallottad?

– Nem – tagadta le. – Menj csak te magad!

– No, gyere hát – kérlelte.

– Nem megyek… – kötötte meg magát. – Minek? – És gyerekes tehetetlenségében nevetni, topogni kezdett. – Menj csak, no, én itt maradok.

Laci vállat vont, és elment. Alig pár pillanat múlva már jött is vissza.

– Anya hí – közölte.

– Minek?

– Csak; uzsonnázni.

– Én nem akarok uzsonnázni. Nem vagyok éhes. [7]

– Nem baj. Csak gyere.

– De ha nem vagyok éhes…

– Megharagszok – fenyegetőzött Laci.

– Nem haragszol meg.

– De megharagszok.

És hátat fordítva, elindult vissza. Pár lépés után megfordult.

– No, gyere!

– Nem…

– Anya is megharagszik…

– De hát miért? – kötötte magát ahhoz, hogy nem látja az okot fennforogni.

– Mert nem jössz be.

Nem volt mentség, kibúvó, mennie kellett. Elindult, mint az alvajáró, szédelegve és ingadozva, meg-megroggyanó térdekkel. Lépései alatt nem érezte a talajt, és önmagát sem érezte. Ha tüzes vassal sütögetik, harapófogóval csipkedik, azt sem érezte volna.

A lugasnál Laci anyja várta őket.

– Jó napot! – köszöntötte Jani, és fülig elpirulva, zavart tanácstalansággal állt meg előtte.

Kezit csókolommal akart köszönni, de a döntő pillanatban nem volt lelkiereje kimondani. Még soha életében nem köszönt kezit csókolommal. Nem volt alkalma rá. Ezt a köszönést az úri osztály kiváltságának tekintette, és abban a pillanatban, amikor ő is élni akart vele, visszarettent a vakmerőségétől. Ismét meghasonlott a szerepével, nem merte a magáévá tenni, úgy fellépni benne, mintha ennél mi sem lenne magától értetődőbb. Szükségét érezte, hogy előre alibit igazoljon, arra az eshetőségre, ha a turpisság kiderülne, és sietett leleplezni magát, előrebocsátani, hogy a látszat csak látszat, amellyel nem óhajt visszaélni, másokat megtéveszteni. Előre fedezte a kishitűségét, hogy ne kelljen olyasmit vállalnia, amit a társadalmi rangjával összeegyeztethetetlennek érez. Becsületes volt.

– Isten hozta, kedves fiam! – fogadta Laci anyja szerető, szíves mosolyával, barátságosan. – Hát maga az az E… Jani, a fiam barátja?

– I-i-igen – dadogta.

Voltaképpen semmi oka sem volt arra, hogy dadogjon. Ha akarta volna, nem kellett volna dadognia. De ő akart dadogni. Szükségét érezte, hogy dadogjon, így juttassa kifejezésre szerénységét és megilletődését. Mint aki nem talál szavakat, s egyetlen szót több részre oszt, megismétel, hogy készségét, alázatosságát mégis hangsúlyozhassa. Az előtte állónak ne legyenek kétségei a viselkedését illetőleg, ne érthesse félre kurta válaszait, magától értetődő és szenvtelen modorát, és következtessen arra, hogy visszautasították. A dadogásával, zavarával és pironkodásával igyekezett rácáfolni a látszatra, hogy nincs eléggé megtiszteltetve, igazolni a rossz lelkiismeretét, s aggo[8]dalmaskodásában odáig ment, hogy csak dadogva, irulva és pirulva mert beszélni. Figyelmes volt és előzékeny.

– Annyit emlegeti a fiam. Már többször mondtam is, hogy miért nem vezeted ide egyszer azt a te Jani barátodat, de azt mondja, hogy nem akar jönni? Igaz?

Jani zavartan ötölt-hatolt.

– Dehogynem…

– Vagy fél talán? Nem kell ám tőlünk félni. Nem bántunk mi senkit, és az orrát se harapjuk le.

– Nem félek… – jelentette ki.

– Na jó – simogatta meg most barátságosan a fejét –, hát akkor csak üljenek le szépen ide, az asztalhoz, és uzsonnázzanak meg!

Jani erre sem tudta magától értetődően elhatározni magát. Ha magától értetődően odaül, nem magyarázhatják-e ezt arra, hogy mohón ült oda, alig várta, hogy megkínálják? Tanácstalanul pislogott a lugasban megterített asztal felé, és szükségét érezte, hogy szabódjék, kéresse magát.

– Köszönöm szépen, nem vagyok éhes – jelentette ki.

– Még csak az kellene – tuszkolta mosolyogva. – Különben is ezzel a kis kávéval nem fogja megterhelni a gyomrát. Uzsonnázzanak meg szépen, és azután szórakozhatnak tovább.

Jani Lacira nézett, mintegy biztatását várva.

– No, gyere hát! – szólította fel az is, és leült az asztalvégre.

Zavartan leült, de semmihez sem nyúlt. Mindent külön eléje kellett tenni, a kezébe kellett adni. Laci anyja jobbnak látta, hogy visszavonuljon.

– Jó mulatást! – búcsúzott tőlük.

– Kezit csókolom! – köszöntötte Laci.

Jani is makogott valamit. Egy félénk kezit csókolom-félét.

Magukra maradtak. De Jani most sem tudott enni. Nem volt étvágya. Az átélt megpróbáltatások izgalma mind a gyomrában telepedett le, és hányingerrel küszködött. A tányéron egész rakás kifli volt, de csak egyet vett ki, azt is alig tudta legyűrni. A kávét is soknak találta, és felét meghagyta.

– Mondtam, hogy nem vagyok éhes – mentegetőzött.

Alig várta az uzsonna végét, sőt, most már a játék végét is, hogy hazamehessen, magára maradhasson az örömével, mely úgy csiklandozta belül, hogy minden pillanatban elnevette magát tőle, s azt elejétől végig alaposan átélhesse, birtokába vehesse. Itt a hely, a környezet, az aggodalom és feszélyezettség miatt nem jutott hozzá, hogy örömének átadja magát.

Egy darabig még maradt, azután valami ürüggyel sietve elbúcsúzott, és futott, rohant haza, élete nagy-nagy élményével, mint valami zsákmánnyal, hogy végre szabadon és fenntartás nélkül kitombolhassa magát benne. [9]

Este otthon, a vacsoránál nyögdécselve jelentette ki, hogy nem éhes.

– Úgy beuzsonnáztam délután… – vallotta be szenvtelen, közömbös arccal.

– Hol? – érdeklődtek.

– Laciéknál…

Nem volt igaz, de szüksége volt valami ürügyre, hogy előhozhassa, eldicsekedhessék vele. Inkább nem vacsorázott. Érdeklődésükre azután, mint valami egészen magától értetődő dolgot, aminek a maga részéről nem tulajdonít semmi különösebb fontosságot, elmesélte, hogy igen, ott uzsonnázott Laciéknál. Ott játszottak, és Laci anyja őt is meghívta. Hisz ez csak természetes. Nem olyan akárki az ő fiuk, mit gondolnak. Előkelő ismeretségei vannak, bejáratos a legjobb körökbe. Szeretik, elismerik, fogadják, uzsonnáztatják. Hogy mi volt uzsonnára? Minden, ami csak szem-szájnak ingere. Ahogyan az már efféle körökben szokásos. Torta, pástétom, pecsenye. Pulykapecsenye. És kávé. Még kávé is, de micsoda finom kávé. Nem tudja, miből főzhették, de nagyon finom volt. Vaj is volt. Meg méz. Hársfaméz. A méz ezüsttálban volt. A kávét is ezüstkanállal ették. Nem feledkezett meg a nagy tányér kifliről sem, amit – állítása szerint – az utolsó szálig bekebeleztek.

– Te böhő, hát illik az? – feddte az anyja rosszallólag.

Jani vállat vont. Illik vagy nem illik, de ők bizony bekebelezték. Készséggel vállalt minden szemrehányást azért a földöntúli boldogságért, hogy a sikereivel eldicsekedhessék. Bámultatta, csodáltatta és ünnepeltette magát.

Az éjjel nem tudott aludni. Tovább élte, álmodta ezt a gyönyörű boldogságot, mely a karjaiba vette, százféle változatban, ahogyan lehetne, és ahogyan lehetett volna. Az éjjel letérdelt Laci édesanyja elé, megcsókolta az illatos, finom kezét, amellyel délután a fejét megsimogatta, és az ölébe hajtotta a fejét. És Laci édesanyja lehajolt hozzá a mosolygó, szép szájával, és megcsókolta lázban égő, pufók képét, bensőséges szeretettel és gyöngéden, mint az édesanya. Így aludt el végül hajnal felé, a gyönyörtől és boldogságtól végképp kimerülve és elcsigázva, fogadott édesanyja ölelő karjaiban.

*

Elmúlt a nyár. Az elemi iskola hatodik osztályát mind a ketten kijárták már. Lacit Temesvárra vitték, vagy ahogy ő szokta mondani sajátos közép-e-s kiejtésével: Tëmësvárra, ahol rokonai éltek. Ott járt a gimnáziumba. Jani, aki ugyancsak diáknak készült, egyelőre itthon maradt. Édesanyja a szűkös keresetéből nem tudta előteremteni a továbbképeztetése anyagi fedezetét, s így átmenetileg nem maradt más megoldás a számára, mint magánúton folytatni a tanulást addig, amíg a sorsuk eldől jobbra vagy balra. Laci és Jani elszakadtak egy[10]mástól, és attól fogva csak a szünidőkben, karácsonykor és húsvétkor láthatták egymást, és akkor sem mindig.

Két év múlva meghalt Jani édesapja, és az édesanyja négy neveletlen árvájával végképp magára maradt. A legkisebbik testvére alig pár hónapos volt, a másik kettő is földön csúszó-mászó. Jani pályázatot nyújtott be a katonai alreáliskolába, ahova ingyenes növendékként való felvételét kérte, így remélve megoldani továbbképeztetése egyre reménytelenebbnek látszó problémáját, de elkésett vele. Anyagi helyzetük súlyosabb volt, mint valaha. Arról, hogy a taníttatásához szükséges összeget a maguk erejéből előteremtsék, szó sem lehetett. Azután az édesanyját erősen gátolta kenyérkereső mozgási szabadságában három kistestvére. Szüksége volt Janira a gyerekek miatt, akiket ellátni, gondozni, dajkálni s rájuk felügyelni az ő feladata lett. Fel kellett adni a gyönyörű álmot. A magánúton elvégzett anyagból le sem vizsgázott. Nem volt célja. Otthon maradt a gyereksírástól hangos lakásban, ringatni, dajkálni, fonalat gombolyítani.

Ettől az időtől fogva kerülte Lacit. Önbizalma összeomlott, alsóbbrendűségi komplexusai elhatalmasodtak rajta, nem érezte magát többé egyenrangú félnek Lacival, aki diák volt, kiválasztott lény, míg ő senki és semmi. Megadta magát a sorsának, s magával meghasonlódva, az elveszett paradicsom száműzöttjeként húzta-vonszolta tova élete egyre terhesebbé váló igáját.

*

Újabb két év elmúltával Janit válaszút elé állították: vagy kitanul valami mesterséget, és inasnak megy, vagy valami más foglalkozás után néz, mert nem élhet így örökké, az anyja nyakán nagy kamasz létére.

Belátta. Csak azt nem látta be, hogy miért legyen ő szabó, vagy pék, vagy szobafestő. Mi köze neki bármiféle mesterséghez? Mi értelme, értéke lehet számára annak, hogy kitanul egy mesterséget? Büszke legyen rá? Ő, aki egyszer már fent volt a csúcsokon, elszegényedhetik-e még egyszer annyira, hogy az effélét élete felemelkedésének fogadja el? És ha a mesterek mestere lehetne, első a legelsők között, nem jelentené-e ez még mindig szükségképpen lezuhanását a mélységbe? Ő, az isteni gondolat fölkentje, aki milliók fölött vállalt küldetést, s azonosságát önmagával soha, semmiféle megpróbáltatások közepette meg nem tagadhatja, el nem felejtheti, meg-nem történtté nem teheti, kinyújthatja-e a kezét egy káplári vagy őrmesteri sarzsiért? Hiszen lemond ő erről is, lemond mindenről, de miért törje magát érte, kapaszkodjék utána, mintha el akarná érni? Mit jelenthet számára bármiféle mesterség? Semmit. Soha azzal az érzéssel nem tudna rágondolni, mint aki birtokában van valaminek, aminek értéke van. Mesternek lenni – számára legalább is – annyi, mint nem lenni senkinek. Bárki számára [11] jelentheti valamely mesterség a megváltást, a túlvilág üdvösségét, élete éltető rögeszméjét, boldogságát, emberi mivolta tudatát, de számára akár ez, akár amaz egyképp csak a kárhozatot, élete nagy-nagy hajótörését, megfeneklését jelentheti, s így nincs célja, nincs értelme annak, hogy mesterséget tanuljon.

Ez volt az álláspontja.

De nemcsak ebből a szempontból kellett számot vetnie a dologgal. Volt ennek a kérdésnek egy másik oldala is, amelyet nem hagyhatott figyelmen kívül: az anyagi szempont. Jó, egyik mesterségnek sincs lelki szempontból értéke előtte, de mi lesz az anyagiakkal? Kicsoda-micsoda ő, hogy efféle gőgös elveket vall? Arisztokrata? Milliomos? Miből akar megélni és hogyan? Kenyeret kell keresnie. Kenyeret, kenyeret, kenyeret. Meg kell alapoznia anyagi jövőjét vagy pedig le kell vonnia álláspontja következményeit ezen a téren is, amely esetben nem marad más hátra számára, mint felkötni magát. Melyiket választja?

Az inasságot választotta.

Csak az inasságot, nem pedig valamely mesterséget. Egyik sem vonzotta, mindegy volt neki, hogy melyiket választja.

Volt egy iskolatársa, egy kéményseprőmester fia. Néhányszor megfordult náluk, és felfedezte, hogy meglehetős kis könyvtáruk van különböző ajándékregényekből, bekötött folyóiratokból és effélékből összegyűjtve. Olvasni nagyon szeretett, és amikor ajánlatot tettek neki, hogy álljon be kéményseprőinasnak, csak azért, hogy a könyvtár birtokába jusson, s abban szabadon garázdálkodhassék, felcsapott. Szerelem hiányában érdekházasságot kötött a mesterségével, oly szempontokat helyezett előtérbe, amelyeket a házasságban anyagelvűségnek nevezhetnénk. Így lett kéményseprő belátása és jobb meggyőződése ellenére.

Kormos ruhát öltött, és rótta a falut házról házra, létrával, kaparóvassal a vállán, seprűvel, kefével a hóna alatt, és söpörte a kéményeket, és csodálkozott azon, hogy miért nem heringet tisztít valahol a tengerparton, vagy fütyülőt árul a vásárban, holott oly mindegy. Gyakran hitetlenkedve nézte magát végig a kormos ruhájában, és elámult azon, hogy ő kéményseprő, mint aki valami fölötte badar valószínűtlenséget álmodik. Azután beletörődött ebbe is, nem vetett többé ügyet rá.

Attól fogva semmi említésre méltó nem történt vele egészen addig, amíg egy napon a főutca került sorra, és ő ott találta magát a Burkovits-ház előtt, ahova be kellett volna mennie, megkérdezendő, hogy kell-e kéményt söpörni vagy kályhát tisztítani, s ha igen, a munkát annak rendje és módja szerint elvégeznie.

Nem volt lelkiereje hozzá. Habozott, tanácstalanul ácsorgott a kapu előtt. Lelki szemei előtt megjelent az udvar, a virágoskert a gipsztörpékkel, a lugas, a veranda, Laci, az édesanyja, és az emlékezés megrohanta. A megtörténteket nem lehetett elfelejteni, meg nem történtekké tenni. Ha az ő világa [12] romba dőlt is, a Burkovits-ház még állt, hogy számon kérje tőle bukását, és ennek a számonkérésnek nem tudott emelt fővel és tiszta lelkiismerettel a szemébe nézni. Mint aki méltatlanná vált magához, nagy, helyrehozhatatlan és jóvátehetetlen bűnt követett el, és bűne alól nem remélhet feloldozást. Pár pillanatnyi habozás után ahhoz a megoldáshoz folyamodott, hogy a Burkovits-házat egyszerűen kihagyta. A legközelebbi alkalommal pedig és még azután is mindig gondja volt rá, hogy ne neki jusson a Burkovits-ház, hanem a mesterének. Ha a szükség úgy kívánta, sietett vagy késett, húzta az időt, de a Burkovits-házat következetesen messze elkerülte.

Fél év elmúltával ezt sem tehette meg többé. A mesterségében meglehetős ügyességet tanúsított, és a mestere azzal tüntette ki, hogy önállósította. Teljesen rábízza a falut, és attól fogva egyedül járta a házakat, így történt, hogy egy napon ismét csak a Burkovits-ház előtt találta magát, ahova most már nem volt kit beküldenie maga helyett. Kihagyni sem merte, mint azt a legelső alkalommal megcselekedte. Ha ezt egyszer-kétszer megtenné is, a végtelenségig nem űzheti, a dolog előbb-utóbb kiderülne, és jaj lenne neki. Nincs más megoldás, be kell mennie.

Keserű pohár volt.

– De talán nem is tudják Burkovitsék, hogy kéményseprő lett – reménykedett. – Nem is sejtik, nem is álmodják, hogy az a valaki, aki kormos kéményseprőruhában benyit hozzájuk, ő lehetne. Ki mondta volna meg nekik? Az ő környezetéből senki sem érintkezik velük. Ez fölötte valószínűtlen. Akkor pedig nincs semmi baj, nincs mitől tartania, miért aggodalmaskodnia. Ha kissé felismerhetetlenné teszi magát, olyan szabadon járhat-kelhet a házukban, mintha vadidegen lenne.

Ebbe kapaszkodott bele, mint utolsó reménységébe. Fejére tette főkötőjét, amelyet egyébként és különösen nyáron csak olyankor tett fel, ha kéménybe bújt, felhúzta az orráig a szájkendőjét, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a korom belélegzését megakadályozza, alaposan bekormozta az arcát, és eképpen elmaszkírozva, mint valami álarcos rabló, nyitott be. Egyenesen a hátsó udvarba tartott, a cselédséghez, a konyhába. Bizonytalanul, szívdobogva és lámpalázasan nyitott be. Az utolsó pillanatig attól félt, hogy Laci anyját is itt találhatja. A hangja furcsán, idegenül csengett, mintha lenne valami a torkában. Volt is. A szíve dobogott benne, hiába próbálta lenyelni a félelmével együtt, mely fojtogatta, és ráült a mellére, mint a lidérc. Szerencséjére Laci anyja nem volt itt.

– Igen, lehet söpörni – adták tudtára. – Már nagyon kormos.

– Még ez is – gondolta. Az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy nem veszik majd igénybe, és olcsón megússza a dolgot. Erről most le kellett mondania.

Lerakta a cók-mókját, behozta a létráját, és hozzáfogott a munkához. Idegesen, kapkodva dolgozott. Igyekezett minél [13] előbb megszabadulni innét, ahol ezer veszedelem leselkedik rá, s egy pillanatig sem érezheti magát biztonságban.

Elkészült. A kormot sem verte le magáról, gyorsan összekapkodta a szerszámjait, és éppen indulni készült, amikor az udvarról hangok ütötték meg a fülét. Szívszorongva hallgatózott. Ide tartottak. Halkan imádkozni, könyörögni kezdett magában valami ismeretlen, maga teremtette istenséghez, hogy csak most, még az egyszer segítse ki ebből a helyzetből. Azután felismerte minden kétséget kizáró bizonyossággal Laci anyjának a hangját. A menekülés ösztöne lett úrrá rajta. Mint a meglepett vad, kapkodta fel a dolgait, és rohant volna a halálos veszedelem elől a szabadságba, a biztonságba. Mintha csakugyan idegen valaki lenne, aki a dolgát elvégezte, nincs immár keresnivalója itt, és megy, el volt tökélve, hogy köszön Laci anyjának, és elmegy mellette, mintha nem is ismerné. Letagadja magát.

Elkésett. Ebben a pillanatban jelent meg Laci anyja az ajtó előtt a cseléddel.

– Hát hol van az a kis kéményseprő? – ezzel nyitotta be az ajtót.

Le volt leplezve. Mindent tudtak róla, és Laci anyja egyenesen azért jött most ide hátra, a konyhába, hogy vele találkozhassék, őt láthassa.

– Itt vagyok – jelentkezett, és letette a létrát.

– Hát mi az, kis kéményseprő? – szólította meg szíves mosollyal, bensőséges hangja egész melegével. – El sem jött bemutatkozni a kormos ruhájában? Úgy kellett kelepcébe csalnunk? Kerül bennünket? Miért?

– Nem volt erre dolgom… – hazudta.

– És anélkül nem tudott egyszer eljönni? – feddte. – Nézze meg az ember! Na, hadd látom csak, – fordította maga felé. – Hát kéményseprő lett?

– Igen…

– És persze, ezt most restelli. Bújkál előlünk. Mi? – és szeretetteljesen megfogta két ujjával a kormos állat, és maga felé fordítva az arcát, hozzátette: – Kis kéményseprő…

Minden szava, mosolya úgy hatott rá, mint a simogatás. Mintha az ölébe venné, és magához ölelné. De neki, az elveszett paradicsom száműzöttjének annál jobban fájt. A szívét vad keserűség marcangolta, a torka kiszáradt, a szemei könnybe lábadtak. Csak állt a helyén szótlanul, ügyefogyottan, a torkában szorongó sírhatnék görcseit nyeldesve.

– Na, miért nem felel? – kérdezte. – Meg van elégedve a helyével?

– Igen – felelte, minden erejét összeszedve, és hogy többet is mondjon, hozzátette: – Megvagyok.

– És hogyan határozta el magát arra, hogy kéményseprő legyen? Éppen ehhez a kormos mesterséghez volt kedve?

– Magam sem tudom… Hívtak… – felelte. [14]

– Lacival mikor találkozott?

– Régen – vallotta be.

– Hát miért nem keresi fel soha? Szép az, hogy így elkerüli? Pedig ő a múltkor is, amikor itthon volt, emlegette magát. Megígéri, ugye, hogy ha legközelebb, nyáron, a vakációra hazajön, eljön hozzánk párszor? Vasárnap vagy amikor ráér.

– Igen, megígérem.

– Hát akkor most nem tartóztatjuk tovább, hiszen magának dolga van – bocsátotta el.

Jani nyomban élt az alkalommal, és ment.

– Jó napot kívánok – köszönt.

– Isten vele, kis kéményseprő – búcsúzott tőle, és barátságosan meglegyintette az arcát. – De biztosan eljöjjön ám!

– Eljövök – ígérte.

Az utcán, a legközelebbi ház előtt, amikor letette a létráját, sírva fakadt. Ráborult a létrára, és mint akit megvertek, sírt-sírt sokáig, keservesen.

És pár nap múlva, amikor a mesterével otthon valami csekélység miatt összekülönbözött, úgy csapta be maga után az ajtót, hogy egy ablakfiók csörömpölve törött össze, és hazarohant, hogy vissza se térjen többé. Nem is ment. Sem kérésre, sem a szerződésre való hivatkozásra, sem a csendőrséggel való fenyegetőzésre. Hallani sem akart többé a kéményseprőmesterségről. Gyűlölte, meghasonlott vele. És nem lépte át többé a Burkovits-ház küszöbét sem.

*

Húszéves korukban találkoztak Lacival utoljára a futballpályán, egy tréning alkalmával, ahol Jani a labdát rugdosta nagy ügybuzgalommal és kevés hozzáértéssel. Laci, mint néző állt a pálya szélén. A szünetben Janihoz lépett, és üdvözölte:

– Szervusz.

– Szervusz – fogadta.

Örültek a találkozásnak. Kölcsönösen azon igyekeztek, hogy megtalálják azt a régi, meghitt és szívélyes hangot, mely egykor egymáshoz fűzte őket, de kevés eredménnyel. Mint akik időközben elveszítették egymást, elkallódtak az emlékeik lomtárában, nemigen volt, mondanivalójuk egymás számára. Társalgásuk erőltetett, vontatott, feszélyezett volt és csak a legsablonosabb kérdezősködésekre szorítkozott. Mind a ketten megkönnyebbülten lélegzettek fel, amikor a sípjel újra a pályára szólította Janit, és még egyszer kezet szorítva elbúcsúztak egymástól.

*

Attól fogva keveset hallottak egymásról. Hét év múlt el utolsó találkozásuk óta, amikor egy napon az a hír érkezett Laciról, hogy súlyos beteg. Hirtelen nőtt, magas, nyurga fiatalemberré lett, a mellkasa, a tüdeje nem tudott utánafejlődni, és tüdővészbe esett. Állapotáról egyre riasztóbb hírek keringtek. [15] Operálták, lecsapolták a gennyet a tüdejéről, de mindez már nem segíthetett rajta, és meghalt, Baján, a kórházban, hamarosan a műtét után.

Anyja az országhatáron keresztül is hazahozatta, hogy itthon temettesse el, nagy fájdalmában sem feledkezve meg gyermekkori pajtásáról, Janiról, akinek halotti értesítőt küldött. Sorsáról, életkörülményeiről mit sem tudott már, a keresztnevére sem emlékezett többé, és a halotti értesítőt E … N… úrnak címeztette.

Lacit tíz nappal a halála után temették el a templomból, ahol lepecsételt koporsóját felravatalozták. Jani hátul, a templom egyik homályos zugában húzódott meg, és nem volt kíváncsi a halottra, akit a koporsó födelébe vágott üveglapon keresztül sokan megnéztek. Az ő halottja nem a koporsóban feküdt. Ő maga volt a halott, s az, akit a koporsóval eltemettek, őt magát is képviselte halotti mivoltában. Sírni sem tudott. Megindultság nélkül, fásult, majdnem tunya közönyben állt a helyén, mintha csakugyan halott volna. Fájdalma, vesztesége nem volt kifejezhető, elsírható, könnyekbe, érzésekbe foglalható, hasonlatosan az anyjáéhoz, aki némán és mozdulatlanul állt a koporsó mellett, sápadt, viaszszerűen átlátszó arccal a fátyola alatt, mintha csak az anya szívéről leszakadt gyermek szoborba vésett síremléke lenne, és örök időktől fogva így állana ott, kezében a kegyelet örökmécsesével, egy halott álma fölött virrasztva. Mindenki meghalt itt ezen a napon, és a halottak rendeztek temetést a halottnak.

*

És telt-múlt az idő. Újabb hét év múlott el. Halottak estéje volt, és Jani hozzátartozóival a temetőben járt. Bukdácsoltak a sírok fölött, a nyirkos novemberi estében, a gyertyafénynél kuksoló néma virrasztók között. Apja és testvérei sírját keresték valahol a kültelken, a szegények és névtelenek soraiban, ahol csak itt-ott imbolyog egy-egy széltől lobogó árva gyertyafény, s a sötétség és elhagyatottság kárhozata terjeng a sírok fölött. Rótták a temetőt keresztül-kasul, tüskék, bozótok közt vergődve és tévelyegve a temető egyik végétől a másikig, míg lassan mindenütt lerótták kegyeletük adóját, s ügyük fogytán hazafelé vették útjukat. Fáztak, és amikor kiértek a főútra, egymást sürgetve sietni kezdtek hazafelé, vissza az életbe, a melegbe, a terített asztal mellé. Már közel jártak a kijárathoz, amikor Jani tekintete megakadt egy magas, fekete síremléken, amelyen a következő felírás aranylott:

Itt nyugszik:

Burkovits László

Élt 26 évet. [16]

Laci…

A múltja, az egész élete, egyetlen névbe foglalva, és egy fekete síremlékre felvésve.

Laci…

Az ő halottja. A gyermekkora, az ifjúsága. A nagy út, amelyet idáig megtett. A megsemmisülésbe süllyedt múlt. Az élet céltalansága és értelmetlensége.

Laci…

Jobbról-balról egy-egy húga kapaszkodtak belé. A halottat nem ismerték. Pár pillanatig habozott, de azután mégsem állt meg. Sóhajtott. A sír mélyén enyésző, üszkösödő halottra gondolt, az isteni szikra porba döntött emlékére, és szívében mélységes megindultsággal, mindörökre árván maradt társtalansága vigasztalan poklában égve suttogta oda elmenőben a sír felé:

– Laci… Lacikám… kis pajtásom… Szervusz.