Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Szép, közvetlen és tudatosságban is őszinte könyv a fiatal Gerge1y Márta második regénye, az „Én, Máté Erzsébet”.

Érdekel bennünket az önmaga gyermekségével viaskodó, magát érett emberré nevelő gyári munkáslány sorsa, mindent megérteni akaró szeretete, mindent melankóliára hangoló érzése, mintha messziről hazatérő, rég nem látott húgunk beszélné el vándorévei történetét, sivár életét. S mily szépen, színesen beszél, mennyire hozzásimul külső eseményeiben szegényesnek látszó, egyszerű életéhez énmodorában tartott stílusa, ami a korunk egyik legégetőbb problémájához fűzött érzésbeli és eseménybeli anyagot annyi objektummal, annyi átéléssel s annyi jellegzetességgel boncolja. Egy véglegesen, tisztán elmondott, maradéktalanul adott könyv, meglepő, nagyvonalú fejlődés a sokat vitatott „A salakmosó” után, amelynek vidéki fiatalembere jelentéktelen átélései nyersanyagával, disszonáns zavarával sokszor a valószínűtlenség, a meg nem emésztett irodalmi remineszcencia hatását keltette. Tagadhatatlan, szép volt benne a törekvés, a vívódás, a vidéki hangulatnak valami határozatlan színessége, hirtelen felhalmozódó, zavaros képkapcsolata, de már élt benne az eljövendő könyv körvonala, a kiegyensúlyozott alkotás csirája, s hogy most itt van, ily gyorsan, ennyire készen, öröm azoknak a keveseknek, akik „A salakmosó” kissé zajos sikere mögött egy, az önmaga titkait kereső lélek hangját vélték hallani.

Végeredményében ez az új regény, is lírai regény és tartalma, amit az írónő önmagában meglátott. De az írónő eseményről eseményre erősödő öntudata jól látta meg, hogy élete egy érdekes szakaszának története csak műtárgy, mesetörténet lenne, így hát a gyári munkáslány otthagyja albérleti szobáját, a textilgyár munkáskolóniájára költözik, este mos, takarít, főz, nappal a szövőgépek ezernyi csattogó húrjával vívódik, vasárnap mozi, néha a falusi munkáslányok kedvéért korcsma, itt[575]-ott a város, a maga komplikált emberkéivel, akiknek mesterkélt, nehéz eszmefuttatása helyett inkább verekedő társnői trágárságait hallgatja. Máté Erzsébet szíve, szeme nagyobb, mélyebb a körülötte élőknél, sok benne a szeretet, a szenvedés, amit a dolgozó hite és bizonyossága enyhít. Világnézetté erősödik ez a hit, de nem az elhaló intellektusok és válaszúton álló mai magyar írók világnézetévé, akik útjaik meddőségét, terméketlen daluk céltalanságát érezvén, hervadó művészi ábrándok, műtermekben sápadó tanulmányok sorvadásán eszmélnek hiábavalóságukra, hanem a legegyszerűbb dolgokon, a mindennapi eseményeken, napszámoslányok, mesteremberek cselekedetein át látja az írói élmény ideológiáját. És Gergely Márta, mint a mai orosz írók legtöbbje, teljes tudatában van annak, hogy külön írói ideológia nincs, nem lehet a földtől, a néptől, a gyártól, a harctól elsodródni, nem lehet az erotika, a misztika vagy az idill szépségét zengeni, hanem szembe kell nézni az igazsággal, az új realizmus tiszta és éles levegőjével, a hajnallal, amikor daloló munkáslányok mennek a gépek elé, megtörlik a spanglivasakat, hogy vasárnapi álmaik enyhe, olcsó romantikáját lassan sziszegő, kattogó gépszíjak lendülete mossa el.