Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Az új orosz irodalom és az emigrációba szorult német valóságirodalom iskolát teremt, napjaink és eszméink összefüggésének formálási lehetőségét keresi, a magas fokú életességet, a szociális realizmus perspektíváit, a társadalomtudomány fabulatív kereteit és már feltünedeznek a mai magyar irodalom ily kísérletei is, amelyek az egyéni élet önkényes sorsábrázolásából a társadalmi szemlélet, a szociális megismerés művészi kifejezése felé tartanak. Ezek a kísérletek – mint a mai magyar irodalom majdnem teljes arcéle – polgári idealizmusban és a polgár szubjektivizmusában ragadnak, de mert a magyarországi polgári osztály alsóbb rétegét a sivár proletársorstól alig választja el valami, letörölhetetlenül magukon viselik a pesti irodalom korbélyegét, a kor naturális képét anélkül, hogy a változtatni akarásnak a legártatlanabb szándékát is elárulnák. Valóságnak – ez is valóságirodalom, sőt legtöbb esetben antipolgári, de fogyatékosságukat ott árulják el, és kiérett témájuk ott sekélyesedik olvasmánnyá, amikor ezzel az antipolgári szemlélettel hálószobák titkaira, kávéházak különszobáira, vidéki írók áporodott levegőjére nyílnak, ahol mindenütt nevetségeset, kishitűséget, reménytelenséget látnak a változtatás lehetősége, hite és valósága nélkül.

Zsolt Béla pesti író és publicista – minden prózai írása erre mutat – a kispolgárság szűk keretében fejlődött, életszemléletének ez a zsidósággal teljesen összekeveredett réteg adott irányt. Pest és Nagyvárad között eltöltött fiatalsága termékeny talaj, hogy a két városnak az új államalakulatig azo[570]nos „párizsi” légköre frivolitását az egyéni és szellemi szabadság korláttalanságától sodródó intellektuális ideológiába oltsa, amely ideológia csak demokratikus ábrándnak maradt, a kombattáns szociális szemlélet szabadságáig sohasem fejlődött. Ez a polgári író mégis ott jár a szociális lelkiismeret mezsgyéjén, regényírói képessége szinte kivétel nélkül polgári osztálya karikatúráján át közeledik a nincstelenek felé, és ahol nemcsak zsánerfigurákat fest – írói tökéletességét éppen ezekben a figurákban adja –, ott érzelmi humanizmusával sokszor gondolkodik azon, hogyan lehetne a béke utolsó évei zsákutcája, a háború céltalansága, a háború utáni forradalmak meddő labirintusába veszett polgár lelki és testi nyomor problematikáján át egy jobb, erkölcsösebb szintézisű társadalomig érkezni. Ezért szakít most szinte egy pesti utcában lakó (Terézváros, a Vázsonyi Vilmos hívei) kispolgári alakjaival, és új regénye, a „Kínos ügy” központjába a zsidó orvost teszi, aki az országra zúduló új eszmék mámorába, törékeny vágyak szalmaszálába kapaszkodva belemegy a forradalomba, és „soi disant” forradalmiságában veti meg apja bérkaszárnyáit, a pesti külvárosi söpredék: betörők, orgazdák, késelők, titkos prostituáltak lakóhelyét, amelyből az öreg Heller svájci és párizsi emigrációból hazatérő fiának gazdag örökséget uzsoráz össze. S ez a fiatal orvos, aki elég hamar rájött arra, hogy „mint tudós nem tartozott eléggé a tudományhoz, mint kommunista a proletariátushoz, mint gazdag ember a pénzhez, mint orvos a szenvedőkhöz, mint férj a feleségéhez”, egy szerencsétlen, összeroppant, magával és mindenkivel meghasonlott figura, akiben a kor reménytelenségének tudata – öntudatlan mindnyájunkban ez ugyancsak sokszor felsikolt, de erőnk, kultúránk, lelki fegyelmezettségünk ellenállásán csakhamar elcsitul – addig mozog, a holdkórosok állapotához hasonlóan addig támolyog a maga teremtette, kínzó atmoszférában, amíg az írónak valóságos drámai megoldást kell keresnie, hogy megszabadulhasson tőle. De amíg ez a vég elérkezik, s amíg a kilencgrammos veronált beveszi, addig is szép, elegáns, ápolt feleségétől kövér, maszatos ápolónőjére szokik, söntésekben és józsefvárosi kocsmákban iszik a háborútól, forradalomtól, inflációtól, spekulációtól, munkaválságtól tönkrement, állandó izgalomban élő polgári és proletári tömegeket terrorizáló mesteremberfiúból és bűzbombás ifjúsági vezérből átvedlett „konjunktúra” segédorvosával, aki mohó és trágár mulatságain át cipeli, zsarolja, s amikor már megunja, patakzó káromkodások közben véresre veri.

Lelki sérülésektől, apja elleni tudat alatti lázadásból lesz forradalmárrá Heller Sándor pesti gégeorvos, akinek kórrajzát a pozíciós lélektani irányok alkalmazott sémáiból pontosan ki lehet hámozni. Tönkremenő osztálya szomorú szimbóluma, kusza életté sűrített példánya hanyatló nyugat-európai polgári osz[751]tályának, aki ahelyett, hogy brutális erőszakkal csapná be a maga osztálya düledező udvarházának kapuját, és heroikus átnevelődéssel kanyarodna a dolgozók felé, még osztályán belül éri meg, hogy a görcsös káoszból egy gonosz meztelenségű „népi forradalmi mozgalom” manifesztálódik Európa centrumában, megfertőzve az egyén és az élet történelmi és szociális valóságkapcsolatát. S mire „Hitler végre megkapta egész Németországot”, Heller doktor leteszi a fegyvert, „anyja kendője puha bolyhaival susogva” szédül át a nirvánába.

Az író és a publicista Zsolt Béla közös munkája ez a regény, s mindkettőről meg kell állapítani, hogy tisztábban, magyarázóbb élességgel és veleérzéssel senki sem írta meg a magyar forradalom slemiljének szomorú végzetét. Hogy számára ez a slemil a priori publicista érdeklődés, csak őszinteségére vall. Ily súlyos feladattal, úgy érzi, nem tudna csak regényt írni.