Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

Az egész mintha egy modern partitúra lenne… Amikor már végére ér az ember, tovább zümmög az idegekben, le- és felsodor. Minden apró fejezete egy-egy staccato, és minden staccato egy-egy apró lélegzetvétel. Megtelik, kiömlik meleg-láthatatlanul, és füstöt hagy a szív pirosán…

Az ördög…

Az emberben élő Rosszat perszonifikálni hálás feladat. Így mindent őszintén megmondhatunk, hiszen nem mi tettük, gondoltuk, éreztük így, hanem az a csúf ördög… Mi ártatlan báránykák vagyunk, akik élni, játszadozni és szeretni akarunk… mi szépek, angyalok, tiszták vagyunk és az a csúnya ördög megkísért bennünket.

Egy kislány meg akarja ijeszteni, de hát mi az egy ördögnek, csak vigyorog rajta, és amikor már jól megkínozta a kicsit, elküldi az Istennek prezentbe.

A regény ezerkilencszázharmincnégyben végződik, és minden jel arra mutat, hogy a kis Klotild szálláscsinálni ment Isten országába a millióknak, akik virágos vonatokon indultak ezerkilencszáztizennégyben. Ezenkívül sejtelmesen dereng felénk, hogy mi is meg fogjuk látni Isten országát, ha a gonosz ördög nem gátolja meg szerző urat e megírásban.

Addig is lássuk, mi van így útközben Isten országa felé. Adva van Ausztria-Magyarország, Balkán, annektálás és egyéb, a mai fiatalság számára unalmas történelem, amiről nem érdemes beszélni, mert részben már sokat beszéltek róla, részben memoárokat írtak eleget.

Mi nem nézzük a terepet, a deszkákat meg a kulisszákat, hanem a szerző útmutatása szerint inkább a lényegbe fogunk behatolni.

Lényeg: a Jó és Rossz, vagy az Ördög és az Isten – nem, talán nem is így, hanem ördög és angyal az emberben, akik egyformán Isten alattvalói. Az ördög ördögi módon él a felsőbb hatalom szolgálatában, az angyal lényegének megfelelően, angyalian.

Nem a hit és hitetlenség harcáról van szót. Ösztönökről van szó, egyszerű ösztönökről, és nem mindennapi élvezet így, kívülről megvizsgálni ezt a cudar ellenséget, aki irányit bennünket cselekvéseinkben, és csúnyára rajzolja a lelkünk. Az ördögöt.

De a hit is formát kapott, mert végeredményben talaj kell, amin az ember megáll.

Félelmetes tükröt mutat az ember elé Földi Mihály. Beledöbbenünk, érezzük sodrását, valóságát, bűzét és vigasztalanságát. [274]

Nem lehet letagadni semmit ebből a tükörképből. Látjuk, bármennyire meg nem foghatjuk.

A regény tartalmát ismertetni? A mesét? Nem fontos. Élő, ismert történelmi nevek, és csinált alakok közt elmosódik a határvonal. Mind típusok, igen érdekes és tanulságos kollekció. Létezésüknek tendenciája van.

Például bizonyos, hogy a szerző nem első helyre sorozta azt a bizonyos kvartettet, akiknek tagjai a zene internacionáléjéban elfelejtették, hogy személy szerint német, szerb, cseh és magyar nemzetiségűek, amíg az ördög nem súgta ezt a fülünkbe. Bennem mégis mint premier plan szökik ez a négy figura, ha a könyv alakjaira gondolok.

A főhős, Klotild, az ördöggel cimboráló, de angyal után sóvárgó kis bakfis alakja az, akit egy kicsit nem tud hova tenni az ember. Nagyon sokféle elgondolásban élődhet.

Én úgy magyarázom, hogy no, lám, az ördög is! Minden szerteágazó, világpusztító gonoszsága mellett egy szép bakfisról ábrándozik, és érte még az örökkévalóságról is lemondana.

Ez speciálisan hímnemű elgondolás. Talán nem is elgondolás, hanem afféle tudatalatti.

Klotildka, szegényke nagyon szétesett, ha nem szublimáljuk sürgősen a sztratoszférába, és nem nevezzük ki egy csillagnak, mondjuk Vénusznak, akiben állandósul az elektromos kisülés, ami a jó és rossz, az ördög és angyal szüntelen összeütközéséből fakad. Akár az anód-és katódsugarak, erős világosságot eredményeznek ezek a kisülések, és ebben a felvillanó fényben tanulunk meg látni.

A szerző legszebb teljesítménye, ahogy az Ördög torz vigyora végigkíséri a melodráma ízű írást. Nem tud ettől szabadulni a kritika sem, és benne az ember kineveti és megsiratja önmagát.

Minden igazi íróban intenzív a közlés vágya, és aki visszhangra talál az embereknél, az bizonyos fokú felelősségérzetet kap. Az író szemében minden ember egy megváltásra érdemes egyén, és nincs forróbb vágya, minthogy a megértés és a szeretet kollektívumába mentse őket, az ördögtől megszállottakat.

Földi Mihály egyéni csapáson jár ebben a törekvésében, és szeretnénk hinni, hogy hangja nem pusztába kiáltó szó. Mert akinek meséi mellett már andalgott az ember, arra akkor is szívesen figyel fel, ha a mese nem rózsaszínű felhőkön jár, hanem a valóság fekete országútján.

Szavak és cselekmények ideidézése úgysem hozná közelebb a tartalmat, ami ebben az esetben jobban kicsúcsosodik a reflexióban, amit a könyv az olvasóból kivált.

Látjuk, mint készíti elő az Ördög, tehát az emberi gonoszság a háborút. A világháborút. Látjuk, milyen apró és nem[275]telen dolgok befolyásolják döntő erővel az eseményeket. Látjuk e jóság szenvedését és meghalását. Halljuk az életmelódiák wagneri dübörgését, siket zaját és csendjét a meg nem állítható borzalomnak.

Látjuk magunkat az ösztönök meztelenségében, önzéseinkben, hatalmi és egyéb vágyainkban. Mindabban, amit a freudi és adleri kódex az emberről följegyzett.

Istenem, milyen csúnya ördöggel viaskodik az ember! Nem lehet, hogy akárki ember szeresse magában az ördögöt, és ha felismeri, bizonnyal remélhető, hogy segít a szerzőnek az ördögűzésben.

Mert ki az, aki nem vágyódik Isten országa felé?