Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Egy pesti író lazán összefüggő regénylapokon kezdő öregsége napjait írja mag. Kezdi a legközelebbi valóságon, a min[568]dennapi szegénységen, a vigasztalan pénzhajszán, a közönyös, idegen embereken, akikhez az élet hozzáfűzi, beszél szerelmeiről, lassan feltörnek régi emlékei, fiatalsága megható jelentéktelensége, hervadó ligetek októberi sárgába hulló levelei, melankóliája és mélységesen megindult vágyakozása a múlt után.

Szép Ernő az író, és új regénye az „Ádámcsutka.”

El kell jönni már annak az esztétikusnak, aki megírja a század eleji új magyar irodalom indulását, s meg kell, hogy mutassa, hogy váltak az akkor egymás mellett összeverődött fiatalokból kemény, szép sikerű írók, beérkezettek, akiknek majdnem valamennyije szinte egészen összeforrott azzal a rokon légkörrel, amelyből Ady Endre kimagaslott. A vers problémája volt akkor a döntő s az ady-i harcos, a babitsi esztétikus líra mellett is becses eredmény volt Szép Ernő csendes, bánatos, érzékeny versei, a leghalkabb pianisszimókkal zengett, szomorú gyermekévei, a nagy Alföld természeti jelenségeiből, mesék változataiból sokszor a néplélekkel rokon lírai motívumai, amelyekből tiszta, könnyű rímek összecsengésén át szívhez szóló, könnyes hangok enyhültek dalokká. Nem volt ebben a lírában semmi a titánizmusból, az aktivitásból, csak a telicsordult érzések poézise, a lélek nosztalgiája minden meghatódottság után, amely a behavazott vidéki országutak, elhagyott őszi parkok és a kihalt bulvárok versképeibe fojtotta költői világát.

A próza, amit ír, ha végső fokán analizáljuk, nem más, mint költői pályájának lassú fejlődése, gyermekkori emlékeinek újraálmodása, a kis érzések tikkadt mámora, az érzelmek szabad nyiladozása, extázisok a belső élet és a külső képek között. Külső formájára minden regénye, minden novellája és minden apró jegyzete: emlékirat, kezdve az „Irkafirka” káprázatos emlékkaleidoszkópjain, a „Lila akác” bravúrján, az „Október” csodálatos színein, és ilyen egyetlen, megáradt emlékóceán az „Ádámcsutka” is, amelyből csodálatos égi bőséggel szüntelenül patakzik hangulat, leírás, de mindén leírás és minden hangulat a lélek ösztönös megérzésével, pontosságával helyére állított eszköze a nagy Megismerésnek, amely mélyebb, intenzívebb a legtudományosabb lélekanalízisnél is. Az öregedő férfi regénye az „Ádámcsutka”, a negyvenedik évén túljutott pesti író elrontott, sivár életének őszinte rajza, a Nagy Nő és a kis színinövendék között vergődő napjainak céltalansága. Közben felvonul a regényben Budapest, csodálatos impresszionizmussal odavetett arcok (a Nőt írja le, vagy ahogy ő nevezi, 5 Fleurs-t: „A haja fénye villant, mint a kés. Az arca merő fehér láng előtt, csak a szája vörös, mintha vastagon bemázolták volna vérrel. Sötétvörös, ragadós, vad és vak az a rúzs.” Hiszen ez a portré nem is valóságelemzés, hanem maga az eksztatikus mindenség!), majd kis budai utcácskák, tavaszodó erdő, az ősz sárgájába fürdő Margitsziget – végsőkig át[569]szűrt, előkelő színei, képei vannak az őszről –, süppedő síroktól elhagyott tabáni temető, külvárosi mozik homályában szeretkező párok, pályaudvari éttermekben töltött vacsorák… aztán elpárolog minden, el az asszony, el Iboly, a kis színinövendék.

Mi adja meg ennek a regénynek szépségét, értelmét, mi az, amivel írója magasan felette áll minden írónknak? Szintézise, ahogy magába ölel mindent, amit eddig az irodalmi szépség és az emberismeret terén elérhettünk. Semmi sem idegen tőle, a várost megfosztja a mesterséges és hazug nimbuszú alakoktól, átéli, újjáteremti az emberek egymás közötti kapcsolatát, száz meg száz alakot rohantat, beszéltet, mindegyiket csak egy pillanatra, egy röpke szóra, de mindenkiben csak az ő hangja, az ő lelki attitűdje a fontos. Minden és mindenki csak érte van, mint az álomképekben az álmodó.

Költészet, mélabús és mély költészet lélegzik Szép Ernő új regényében, és alakjainak élete, őszintesége, érzése oly meggyőző, hogy szinte kibékít bennünket az irodalommal, amely kevés ily ajándékot tartogat számunkra.