Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Az „Isteni kert” novelláitól a „Hóreb tanár úr”-ig kerek huszonöt év telt el, az új magyar irodalom előretörésének diadalmas negyedszázada, a Nyugat irodalmi gárdája nagy generációjának feltartózhatatlan előrenyomulása. Szomory Dezső novellái e negyedszázad irodalmi, társadalmi viharát megdönthetetlenül állják, és túl az „Isteni kert” szenvedés-, kéj-, bűn-, éhség-, pompakomplexusain, a további novelláskötetek különös kábulatai, minden impresszióra reagáló, érzéki asszociációkban felfokozott modorosságai ma már irodalomtörténeti értékek, a lázas és fékevesztett lírizmusból felfakadt magyar epika első etapja, amelynek kezdő csírái már Jób Dániel egyetlen novelláskötetében, az „Ifjúkor”-ban is fellelhetők. Szomory Dezső érzéki szemlélete, a körülötte „zengő tumultusból” kilendülő egyéni pózai a sajátságos „szomory-i” stílust teremtették, a magyar nyelv törvényeinek és szellemének teljes mellőzését. Franciásan használ mondatszerkezeteket, perget biztos, találó, bár túlnyomórészt erőszakos képekké, és merész szóösszetételekkel gyarapítja szókincsünket. A régi imakönyv lapjait „megkínzottaknak”, egy öreg hotel ósdi bútorait „agyonfáradtaknak” látja, a csóknak nála „maró zamatja van”, a forgalmas utca „szennyét hömpölyögteti”, királykisasszonyok „sóhajtozó selymekben” járnak, és ha hősei: királyok, tönkrement tudósok, kéjgyilkos kalandorok, lecsúszott kokottok felsóhajtanak, visszatérő sóhajuk a „Szent Isten”. Frazeológiája sokszor recitáló, fáradt. „A merev frenéziák, harsány hevületek” ismétlése kirí csillogó, pazar szavaiból, amelyek tisztán, megdönthetetlenül mutatják művészetét, maniére-ját, amely iskolát teremtett vértelen epigonjainak, de megkötötte Szomory írói erejét is, mert az önmaga teremtette maniére-jaitól máig sem tud elszabadulni.

Ennek a megkötöttségnek valóságos iskolapéldája legújabb könyve, a novellákból, dialógusokból, széteső regénnyé kényszerített „Hóreb tanár úr”, amelyben a kiváló orientalista már-már torzképpé feszülő portréját rajzolja meg, mellette az ápolatlan, csúszómászó-docens jelentéktelenségét, tudatlanságát, ahogy szívósan, visszataszítóan küzd professzora otthagyott katedrájáért. A rajz, amit erről a tudományosságban, vi[567]lágszemléletben teljesen ellentétes két emberről és a közöttük élő, kielégítetlen, testi és lelki szerelemre éhes Hórebnéról ad, biztos, fölényes és tökéletes, mindhármukat leglelkükig, a túlságos humornak szinte oly fékezhetetlen erotikájával mutatja meg, amely már valóságos deklamatorikus szenvedély. Nem egyszer olvassuk szófűzéseit, hasonlatait: „Az a megfoghatatlan valótlanság s alaptalanság lebegte körül őskori sörényét a fején, egész sovány, mellőzött, eltaposott, szegénységbe foglalt alakját s testiségét, ami nagyrészt minden neofitát a legjobb esetben egy művirághoz tesz hasonlóvá. E ponton követnünk kellene balzaci részletességgel, megvilágításokkal és egyéb halandzsákkal.” Ilyenkor az író a saját maga maniére-ját torzítja, túlzásait, különcségeit mosolygó önfelismeréssel túlozza, mintegy játszik művészetével, amit maga sem tart művészetnek. Nem hisz benne! Tehát destruktív művész, vagy hogy saját szavaival: „kövessük talán agresszív elmefuttatását, mely nekünk nem ízlésünk ugyan, de amelyben gyökerestől benne van ennek a kitűnő eszmének és szívnek minden tisztessége, rabbinikus kabbalisztikája”. Mert amit az író Hóreb tanárral mondat, a zsidóságáért katedrájáról elűzött tudóssal, aki az akkád nép részletkérdéseihez, az ősnépek nyelvéhez, az asszír kultúrához, a bibliai kritikához egyaránt ért, tulajdonképpen nem más, mint egy mindenben és mindenkiben csalódott, szomorú ember, aki már csak az alkonyi Duna-part lágy atmoszférájában, a Gellért-heggyel szemben levő padon érzi jól magát, és ott szeret szivarozni, míg felesége szerelmei „a maguk fényében és homályosságában sokkal súlyosabb természetűek, semhogy a pletyka szárnyára venné őket”.

Szomory Dezsőnek, a nagyság varázsát és szédületét keltő írónak ezt is szabad. Szabad, hogy tobzódjon, fuldokoljon zamatos tréfái kacajában, hogy a nagy impresszionisták modorában szavakból fessen portrét emberekről, akiket más író aligha venne észre. Pedig ezek az emberek a betűk világán túl is élvén, az igazi íróművész útja elé tereli őket, mint az „Isteni kert” züllött újságíróját, Hughes Revelt, aki lady Bakhamről áradozott: „Szép Ő, Szent Isten, szép, mint egy japán cseresznyefa, amikor kivirágzott, szép, mint egy gyöngyházcsiga a smaragdfüvekben, egy aranyalma a hajnalban vagy a vér a narancsban.” Hóreb egy egész délután, késő estig Renannal beszélgetett a sábai királynőről, aki „egy egészen szőke nő volt, egy kis, pisze orral, s egy kicsit szajha is volt”.

Huszonöt év távlatán így vált a lelkes Hughes Revelből csúfondáros Hóreb tanár.