Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

(Nyugat-kiadás)

Azzal kezdem, amivel végeznem kellene: Szép könyv, okos könyv, finom könyv, az ember úgy válik el tőle, mint egy baráttól. Szeretné azt mondani neki: a viszontlátásra!

Ady Endre valamikor az irodalom centrális problémája volt. Támadták, és rajongtak érte, vitatták és magyarázták, a hivatalos körök hallani se akartak róla, hívei viszont mindenkinél különbnek tartották. Az ilyen vitát kétféleképpen lehet eldönteni. Vagy meg kell várni, míg a közvélemény lehiggad, s az idő lefaragja a jobb- és baloldali túlzásokat, vagy az olvasónak egyedül kell az érték-megállapítást elvégeznie. Időközben [558] már mind a kettő megtörtént. Értelmes és irodalmi érzékkel bíró olvasó már régen megállapította, ki és mi volt Ady az irodalomban. Schöpflin könyve viszont ha nem is a hivatalos, de az annál többet érő: a hivatott szakértő véleménye. Ez a könyv nem Ady életrajza, hanem Ady költészetének életrajza. A költő életének adatait annyiban tárgyalja, amennyiben költészetének megértéséhez nélkülözhetetlenül szükséges. Annál többet foglalkozik Ady szellemi fejlődésével kezdettől fogva haláláig. Itt sok új dolgot mond el, sok új szempontot vet fel, sok olyan összefüggésre mutat rá, amelyet nélküle sohase tudtunk volna meg. Eredeti, új, egyéni s ami fő, értékes szempontjai vannak, felfogása nagyon gyakran új és meglepő, s a dolgokra vonatkozó okfejtése a logika világosságától fénylik. Ezért nem igazságos Schöpflin önmagával szemben, mikor ilyesmit ír: „A képet, melyet Adyról fel akarok mutatni, nem tekintem kizárólagos tulajdonomnak. A kortárs nemzedék Adyról való tudatát adom át…” stb. Itt a szerzőnek nincs igaza. Ez a könyv a szerzőé, eredeti, új, egyéni könyv ez, amely talán a legkiválóbb azok között a könyvek között, amelyeket Adyról írtak. Sokat kellene írni erről a könyvről, ha az ember részletesen akarna foglalkozni vele, mert a könyv is sokat közöl az olvasóval. Világosan, logikus sorrendben tárgyalja az Ady-problémát, kitér csaknem minden Adyval kapcsolatos kérdésre, mindenütt érthetően közölve a maga egyéni és disztingvált álláspontját. Ez az álláspont nem fordul sem jobbra, sem balra, kizárólag az igazságot képviseli oly pontossággal, amennyire arra ember képes. Nyolc fejezetben tárgyalja mondanivalóit az első készülődéstől a költő haláláig. Egy ország teljes irodalmi életének pontos rajzú leírása mellett elénk állítja Adyt, de úgy, hogy az olvasó egyszerre érzi és látja a család, a környezet, a társadalom, a különböző városok, a párizsi utak, a különböző szerelmek, a közállapotok, a politika, a magánélet számos, gyakran egybefonódó tényezőjének az Ady költészetére gyakorolt hatását.

Van verse, melynek háttere a politika felé mutat, van olyan, mely párizsi szerelmére; van, amely lumpoló társaságára, zilahi diákéveire, az akkori szellemi problémákra, a szocialisták és konzervatív körök közötti harcra, egy csöndes sétára a Bois de Boulogne-ban, az egy óriási hangvilla minden hullámát és rezgésszámát mutatva.

Így rajzolja meg Adyt, organikusan beállítva a talajba, melyből származott, a környezetbe, melyben élt, kimutatja rajta a szellemi hatásokat protestáns impresszióitól kezdve a Nyugatig, Szilágytól Párizsig, olvasmányokon, nőkön, barátokon, ellenségeken keresztül. Az az Ady, aki a Schöpflin könyvéből tekint reánk, nem érthetetlen fenegyerek vagy züllött alkoholista, nem különcködő versíró vagy mindent eltiporni akaró forradalmár, hanem gondos és lelkiismeretes költő, akinek a [559] költészet s a saját költészete szent, amelyet becsületes, száz százalékos odaadással szolgál. Politikai állásfoglalása sem kaotikus handabandázás, hanem mélyről jövő meggyőződés eredménye, olyan meggyőződésé, melynek központjában a fajtatestvéri szeretet állott. Arról persze lehetne beszélni, hogy ha a véletlen kellő hatalmat adott volna kezébe, jobban tudta volna-e átalakítani a dolgokat, mint az akkori hatalmasok. Meddő kérdés, amelyre nem lehet felelni. De dacoskodása igazolható jóhiszeműségén alapult, amelyet csak ellenségei gondolhattak felforgató agresszivitásnak. A nyolc fejezet és a hozzájuk csatolt elő- és utószó mindegyike mesteri remeke a finom lélekelemző analízisnek, bár nem igazságos dolog itt csupán pszichológiai elemzőmunkáról beszélni, mikor a történelem, földrajz, szociológia s egyéb tudományágak minden itt felhasználható eszközét is alkalmazza. Sok tudás van ebben a könyvben felhalmozva, sok adat, sok életismeret s mindenek fölött: finom, éles kritikai érzék hajszálpontos munkája van benne, olyan munka, amelyet kizárólag az igazság keresése vezetett.

Nyolc fejezet nem sok ugyan, de ha az ember meggondolja, hogy majdnem minden oldalon egy-egy új problémát tárgyal, akkor az olvasó tisztában lesz vele, hogy itt nem 214 üres oldalt kap, hanem egy nagyszabású monográfiát, amelynek mondanivalója sehol sem csökken, hanem oldalról oldalra gyarapszik. Sűrű, tömött könyvet, amelyben a mondanivaló zsúfolt gazdagságát egy lucidus elme teremtő világossága teszi kellemessé értelmünk számára. Majdnem minden oldalon van valami, ami meghökkent újszerűségével, frappáns eredetiségével. Majdnem minden oldalon van néhány sor, amelyet alá kellett húznom, hogy elragadtatásomnak kifejezést adjak. Egy versét idézi (Az ágyam hívogat), melyben a sor másik fele mindig ismétlődik a következő sorban. Schöpflin azt mondja, hogy ez a forma „az ágyban hasztalanul fetrengő, az élettel-halállal kínosan gyötrődő ember vergődését félelmes teljességgel fejezi ki”. „Általában a képek és asszociációk kimeríthetetlen gazdagsága, amivel egy témát a versek százain át tud variálni az egyhangúság színe nélkül, költői kellemének egyik legfőbb ereje.”

Ahol a versek magyarázatáról ír, finom analízissel igyekszik megközelíteni a költői teremtés titkait. Sőt, van bátorsága megmondani, hogy az értelemnek is vannak határai. Az „Özvegy legények tánca” és a „Fekete zongora” Schöpflin szerint is csak sejtelem, amelyet nem lehet száz százalékosan megmagyarázni. „Aki ezt nem érti, az olvasson miniszteri rendeleteket.”

„Az ötsoros strófák tompa rímtelenségébe úgy csap bele az utolsó sornak a másodikkal összecsengő ríme, mint egy minduntalan ismétlődő órakondulás.”

Az ős Kaján Ady „énjének árnyéka”. [560]

Milyen mély pszichológiai finomság a következő mondat: „Valahol lénye sejtjeiben benne kellett, hogy legyen, mint csíra, az élet ideiglenességének tudata. Nagy mohósága, mellyel az életbe vetette magát, nem is volt más, mint ennek a tudatnak a kompenzálása.”

Ilyen természetű tanulmányt írni nem könnyű. Nem könnyű Ady költészetének lényegét kihámozni, nem könnyű a kritikus gondolatait érthető és világos formába önteni, s legkevésbé könnyű azt az olvasóval élvezetes módon közölni. Schöpflin ezt a hármas akadályt könnyen győzte le. A már említett értékek mellett része van ebben szép és élvezetes stílusának, világos és finom mondatainak, amelyeket egyenletes ritmus zenéje kísér. Puha hullámú, kellemesen ömlő stílus ez, csiszolt és harmonikusan ötvözött mondatokkal, lágy rugózású, hullámos esésekkel és emelkedésekkel, az embernek szinte az az érzése van, hogy kényelmes Pullmann-kocsiban ül. A Schöpflin stílusa a jelenkori széppróza egyik legfinomabb hajtása. Rövid és hosszú mondatok harmonikusan fonódnak egymásba, szervesen vegyülnek össze, a gondolati tartalom s a mondat formája szorosan egymáshoz illeszkednek. Mindez szinte zenei érzést nyújt, ami prózai írásnál különösen nehéz, és kivételes stílusművészet eredménye.

*

E sorok írója régebben abban a szerencsében részesült, hogy hosszabb időn át Schöpflin baráti köréhez tartozhatott. Verseket vittem hozzá, amelyek megjelentek a Vasárnapi Újságban. Az ismeretségből barátság lett, amely többet ért a húsz koronáknál, melyeket mohón csúsztattam zsebbe, s a dicsőségnél, melyet a nagy tekintélyű folyóirat nyilvánossága jelentett. Ez a barátság számomra sokat ért. Akkor is azt láttam, amit most a könyvében látok. Az igazság szeretetét, őszinte jószándékot, becsületes törekvést minden emberi jelenség megértésére. Támogatást a kicsikkel, önérzetes őszinteséget a nagyokkal szemben, az irodalom szeretetét, ítéletben mértéktartást, in dubiis ad melius szempontot, az újban felismerni a jót, s a régivel szemben mértékletes kritikát. Bátor kiállást az elfogult közvéleménnyel szemben, akkor is, ha ez kockázatot jelentett. Közelről figyelhettem egy nagy elmét, közelről kaptam egy tudós puritán gondolatait. Rajta keresztül jobban értettem az irodalmat, és jobban értettem az életet.

Minden ítélete újság és érték volt, amelyet szomjasan szívtam magamba. Amit az olvasó ebben a könyvben talál, azt és ahhoz hasonlókat én huszonöt esztendővel ezelőtt élveztem. Volt egy ház egy milliós városban, ahova örömmel mentem, s ahol irodalomról, tudományról, művészetről hallottam szavakat, melyeknek legkisebb morzsája is fontos volt számomra. Ezek az együttlétek olyasmik voltak nekem, mint a hamuba sült pogácsa a szegény vándor tarisznyájában. Ma is őrzöm [561] őket. Ha valamire vittem az életben, abban része van ezeknek a baráti együttléteknek. Ez ugyan különösen hangzik, hiszen én más pályán működöm. Az értelem világossága, a dolgok mélyére ható analízis, penetráló intelligencia, a problémák több, néha ellentétes szempontból való vizsgálata, objektivitás, érett gondolkozás, távoli összefüggések villámszerű áttekintése, a dolgokat gyökerükig vizsgálni, az embert ismerni szinte kozmikus összefüggésekig, megfontolt véleményformálás, tisztelet az ellenvéleménnyel, diszciplína önmagunkkal szemben: hol van olyan tudományág, ahol ezek az értékek ne volnának fontosak?

Miért írtam le ezeket a dolgokat, amelyek – látszólag – nem tartoznak egy könyvkritika keretébe? Azért, hogy az olvasó tudja, hogy kit olvas, hogy ebben a könyvben tiszta „tenyészet”-ben megtalálja mindazokat az értékeket, amelyek az emberi elme legszebb díszei.

Aki szereti a szellem szépségét, az ítéletek célba találó biztosságát, a kutató elme analitikus munkáját, finom korrajzot, társadalmi képet, irodalmi finomságokat egy csiszolt és művelt próza hajlékony mondataiban, az olvassa el ezt a könyvet, és igazat fog adni nekem.