Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Essad bey az arab nép tragédiáját, letűnt és újból felkelő dicsőségét rajzolja e műben. Annak igazi hőse az iszlám és az arab nép, bármilyen jelentékeny szerepet játszik is abban Mohamed.

Az arab homoksivatag, amely a megélhetés nehézségei folytán lehetetlenné teszi az elkülönült törzseknek egy nemzetbe forradását, mely nem tűri a népesség tartós elszaporodását, és szükségessé teszi, hogy időnként a fölös népesség elvándoroljon, magyarázata az arabok minden fizikai és erkölcsi tulajdonságainak, az igénytelenségnek, a józan önmegtartóztatásnak, a férfias bátorságnak, az örökös harcra készségnek, az adott szó szentségének, a vendégszeretetnek, az örökös vágyakozásnak valami jobb után. Izmael ivadékainak tudják magukat, és úgy érzik, hogy joguk van azon igazságtalanság jóvátételéhez, amelyet Ábrahám követett el akkor, midőn fiát, Izmaelt a sivatagba űzte, a termőföldet pedig másik fiának juttatta. A sivatagi szárazság koronként fokozódik, ami csak erősíti az igazságtalanság eme érzését. Az iszlám az arab nép ezen meggyőződésének a kifejezője, és azon vágyának, hogy joga van új, termékenyebb hazához, ahhoz, hogy megszűnjék az arab szegénység és szenvedés.

Mohamed tökéletes arab volt. Szépnek és nemesnek találta az arab tulajdonságokat, igazságtalannak a nyomorát, és igazságosnak jobb élet utáni vágyódását. Osztozott népének minden hibáiban és erényeiben. Szegényes gyerekkorában juhokat őrzött, és karavánokat vezető kereskedelmi utazó lett ifjú korában. Kiérdemelte a becsületes, a megbízható jelzőt, mely arab szájban – mint a hűség és szótartás szinonimája – a legnagyobb kitüntetést jelentette. A becsületes, jelentéktelen, átlag arab életét élte mindaddig, míg a gazdag Hadidzsát nem vette feleségül. Ekkor minden átmenet nélkül megnyilatkozott benne a rendkívüli ember, a próféta. Víziók gyötörték, öntudatlan [551] transzban elevennek látta az élettelen természetet, Isten angyalaival társalgott.

Essad bey nem pszichológus. Mesteri rajzát nyújtja a próféta és a politikus életének, de meg sem kísérli azon lélektani kapcsolódások feltárását, melyek a juhpásztor és a kereskedelmi utazó lelkét összefűzik a prófétával. Készen állítja elénk Mohamedet, a prófétát és politikust, a nagy emberismerőt, a békés és harcos hódítót, holott szegénysége megszűntének külső ténye nem magyarázza a hirtelen belső átalakulást, a józanság, a primitívség nem változhatott azonnal egzaltáltsággá, rendkívüliséggé belső lelki előzmények nélkül. A műben megelevenedik előttünk Mohamed élete folyása, az, hogy miként nőtt ki Mohamed Mekka lenézett félbolondjából és üldözött újítójából Arábia urává, miként törte az apró nemzetségeket és törzsfőnökeiket egységes arab nemzetbe, a széthúzó arisztokráciát demokratikus egyeduralomba, miként nyert meg a beduin erkölcsökbe mélyen beágyazott erkölcstanával minden arabot.

Mohamed nem ítéli el az emberi gyöngeségeket, nem törekszik az emberi természet megváltoztatására, nem hirdeti a lealázkodást, a lemondást, nem a gyengeségre, hanem az erőre akar támaszkodni. A férfias bátorságot, a női gyöngédséget, a szótartást, vendégszeretetet, harcra készséget, mindent, ami az arab és különösen Mekka szemében drága, vallási és erkölcsi rendszerének talpkövévé teszi. Csak kiegészíti a jótékonysággal, a régi tradíciókból táplálkozó egyistenhittel. Céltudatosan teszi meg legfőbb hitcikkének részévé Isten egyetlensége mellett a próféta egyetlenségét, és amint a sok isten helyébe az egyetlen Istent lépteti, úgy a számtalan nemzetség helyébe az egyetlen és egységes nemzetet, eltörölve minden nemzetségi kapcsolatot. Az egy Istenbe és egy prófétába vetett odaadó bizalom félelmetesen megnövelte a fanatizmusba dagadt arab erőt, és hirdetik, hogy ez az erő a hívőt a hitetlenek urává teszi. A túlvilág csak folytatása a földi életnek, fokozása minden élvezetnek, amit a földi élet nyújt. A paradicsomra legelsősorban a harcos, a katona hívő számíthat.

A vallásalapítóból nyilván kiütközik az államférfiú. Mohamed egyéniségének ezen kettőssége magyarázza azt, amit Essad bey nem is érint: a vallásalapítói őszinteségébe vetett kételyt. Voltak, akik humbugnak tartották prófétaságát, becsapást, félrevezetést szolgáló meznek, mely csak takarója volt hatalmi és politikai céljainak. Azt hiszem, hogy ez egyéniségének teljes félreismerése. Minden nagy egyén igazi valóságnak tartja a maga elképzeléseit, látomásait és meggyőződéseit, magasabb valóságnak, mint azt, amit érzékelünk, és éppen ezért lényüknél fogva a legnagyobb mértékben őszinték, ha másként látják is a valóságot, mint mi, köznapi emberek. Mohamed szemében egybeforr a vallás a politikával, a politika a vallással és [552] mindez az arab nép nagyságával. Rajongásához, célkitűzéseinek őszinteségéhez, fanatikus hitéhez semmi kétség nem férhet, minden tette egész, élete bizonyítja ezt, és bármennyire különösnek találjuk is mindennapos érintkezését Isten angyalaival, ez mit sem változtat mélységes komolyságán és szuggesztív igazsághirdetésén.

Mindenben példaadó volt. Az egyszerűségben, az igénytelenségben, a bátorságban, a jótékonyságban, a ravaszságban. A jótékonyságot szociálpolitikai intézménnyé emelte. Mindenki köteles volt jövedelmének tíz százalékát jótékony célokra áldozni, maga az állam a zsákmányból őt megillető egyötödöt és az adók egyötödét fordította erre a célra. Micsoda új felfogása ez az egyén és az állam kötelességeinek az ókori állammal szemben!

Sajnos, hogy a Korán által hirdetett vallási türelem elvét megzavarta és untalan áttörte a politikai türelmetlenség. A zsidó vallás elvi megbecsülése nem akadályozta abban, hogy az őt lenéző és terveit keresztező zsidó törzseket el ne pusztítsa, és hogy ne legyen türelmetlen az ellenálló keresztényekkel szemben. Hirdette a humanizmust a háborúban, és bizony, sokszor kegyetlenkedett. A paradicsomból kizárta a hitetleneket, akiknek haláluk után a pokol az osztályrészük. A más vallású, legkegyesebb lelkek is az örök pokolban kárhoznak, míg a legbűnösebb hívő is csak kis ideig szenved ott, hogy azután megtisztulva a paradicsomba jusson.

Emberi gyengeségei a politikusé. Nem riad vissza orgyilkosságtól, de sokszor megbocsátó, sőt nagylelkű legelkeseredettebb ellenségeivel szemben. Nagy tisztelője volt a költőknek, de gúnyverseiket nem tűri, és írójukat megöleti. Áhítattal merül imáiba, szereti a nőket és a jó illatokat.

Milyen különös egy próféta, mennyire más, mint a többi! Milyen különös keveréke a földi dolgok fölött járó elvontságnak és az azokhoz kapcsolódó gyakorlatiasságnak. Egész lénye és minden tanítása a földben gyökeredzik. A homo sum, nihil humanum a me alienum puto elvének a vallását hirdeti. A tisztán erkölcsi ideálokban felolvadó vallásalapító nem ismer megalkuvást, ideáljai földön túliak, birodalma nem e földről való, elérhetetlenül eszményies. Mohamed vallása nem merül ki elvont erkölcsi eszmékben, felöleli az egész emberi életet, gyakorlati, elérhető, a legprimitívebb lélek által is megérthető valóságot. Ezért rögtöni sikerei, híveinek fanatikus ragaszkodása. „Az arabok született józanságával párosult gyakorlati érzék, a reális lehetőségek meglátása oly vallást teremtett, mely tárgyilagos világosságban és minden titokzatosság tagadásában messze fölülmúlja a többit” – mondja szerző művének egy helyén. Vannak a műnek lélektani fogyatékosságain kívül egyéb hibái is. Nem látja meg a hősében és tanaiban rejlő mélységes ellentmondásokat, az elvi szépségekkel szemben a gyakorlat[553]ban mutatkozó fogyatékosságokat, ami elkerülhetetlen folyománya az emberi gyöngeségekkel történt megalkuvásnak és transzcendentális erkölcsi elv hiányának. A legmagasabb emberi erények megkövetelése sem pótolhatja a gyakorlaton felülálló ideálkitűzést. A politika és vallás elkerülhetetlen ellentmondásai ezek, melyek Mohamed egyéniségének méltatásánál nem hagyhatók figyelmen kívül.

A síiták és szunniták két felekezete is a prófétának a szép Aisa iránti szerelméből ered. Marie Antoinette nyakláncesete ez tizenkét századdal korábban. A szép Aisa a próféta karavánjával a sivatagba rándul, és közvetlen a karaván visszaindulása előtt veszi észre nyaklánca elvesztését. Annak keresésére indul. Ezalatt a karaván távozik, a szép Aisa egyedül marad a sivatagban, és csak 24 óra múlva éri utol a karavánt egy fiatal, deli arab társaságában. A hangoskodó gyanú és a vádaskodók szóvivője Ali, a próféta fogadott fia. A szép Aisa ezt sohasem bocsátotta meg. A szerelmes próféta napirendre tért az eset fölött, de Ali csak nehezen lehetett kalifa, utódai pedig soha. Ma is áll a harc az Ali utódok trónöröklési jogosultságáért kardoskodó síiták és a szép Aisa igazát valló szunniták között.

Mohamed világa zárt világ volt mindazokkal szemben, akik rajta kívül állottak. Kétségtelen, hogy a maga híveit kiragadta a régi primitívségből, új eszmevilágot plántált beléjük, és mindenképpen új korszakot, magasabb életstandardot jelentett számukra. De nem állítható egy nívóra Nagy Sándor és Róma impériumával, amint azt a szerző teszi, midőn Róma igazi utódjául az iszlámizmust vallja. Nagy Sándor hellénizmusa és a római impérium minden nép számára az elzárkózó nemzetiségtől való elszakadást, az összeolvadás és a megbékélés lehetőségét jelentette, a pax romanát. Mohamed csak a maga hívei számára jelentett békét, míg a hitetlenekkel szemben az örök harcot hirdette. A szerző önkéntelenül önmagára cáfol, midőn azt hangsúlyozza, hogy az iszlám célja nem a küzdelem, hanem a béke, az egységes vallás szabályaival megfékezett emberiség végleges békéje. A vallás azonosságától feltételezett béke azonban a valóságban a harcot jelenti, aminthogy az iszlám egész története harcok sorozatából állott.

Essad bey a modern kultúrember szemüvegén át látja és állítja be Mohamedet és az iszlámot.

Az iszlám magas kultúrája nem terjedt ki a nagy tömegre, mely szó szerint hitt a Koránban, csak a hatalom birtokosaira és közelálló párthíveire korlátozódott, kik szélesebb látkört engedhettek meg maguknak. A külföldre sem jelentett asszimilálható kultúrát, elszigeteltségre volt ítélve. Legfényesebb elméi is idegenszerűleg hatottak, a próféta árnyéka határt szabott a szellem bátorságának. Ezért más a reneszánsz, más az [554] újkori európai kultúra, melyet pedig szerző az arab kultúra járulékának, leszármazottjának és nélküle lehetetlennek tart.

Vigasztaló azonban az, hogy az örök békétől olyan messzeálló kultúra jeles szószólója is az örök békében látja a kultúra végcélját. Mintha minden nagy nemzeti megmozdulás hátterében, hacsak mint eszmény, ott lenne az örök béke, mintha minden nagy vérontás annak végleges megszüntetését célozná.

A szerző küszöbön látja az arab nemzet és az iszlám megújhodását, lelkesen hirdeti az ex oriente luxot. Az új próféta, a modern Mohamed az arabok egyesítésére törő Ibn Saud lenne, az örök béke önkéntelen megvalósítója. Nem tudunk benne hinni, eddig ez az út a kizárólagosság és a szellemi tespedés útja volt. Az örök békét pedig csak a mindenkit magához ölelő, szabadságban szárnyaló szellem hozhatja meg.

Essad bey stílusa minden dicséretre méltó, világos és festői, szárnyaló ott, ahol a tárgy természete megköveteli, ridegen tárgyias ott, ahol ismertet. Sohasem fellengző, és sohasem száraz, mindig érdekes. A fordítás jó.