Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Martin Maurice nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Ő írta a Szerelem (Terra incognita) című regényt, mely irodalmi sikerén kívül azzal vívott ki érdeklődést, hogy a szerelemnek és a házaséletnek legtitkosabb rugóit vette mikroszkóp alá. Mostani könyve (alighanem Éj és nappal, vagy Nap és Hold lesz a címe, még nem láttam a magyar fordítást) ugyancsak a terra incognitát kutatja.

Tartalma pár szóval elmondható. Úgynevezett „Ichroman”, első személyben írt élménykönyv. Az író vagy inkább a fiatal férfi, aki elmondja, megismerkedik Henriettel, megszereti, és magáévá teszi. A lány életében nem ő az első férfi. A háború alatt engedett hadba vonuló vőlegénye könyörgésének, és övé lett. „Múltját” már jóval szerelmi viszonyuk kezdete előtt meggyónja. Hősünk akkor megértéssel veszi tudomásul. Napról napra fokozódik szerelme, házassági gondolatokkal foglalkozik.

Egy napon egész furcsa, véletlen képzettársítás révén eszébe jut elődje. Ez a kép mind gyakrabban áll közéjük. Utóbb már mániaszerűen üldözi. A szerelem minden gesztusánál a másikat látja, aki őt megrabolta. A régi, szűzi Henriette-et áhítja, aki az ő számára nem volt és sohasem lehet.

Végre szakít. Párizsba költözik.

A lány alázatos bűntudattal csügg rajta, leveleket irkál utána, imádja. Ő nem bírja elviselni Henriette látását, de lelkében és még inkább testében nem bír szabadulni tőle. Egy nő sem elégíti ki többé. Henriette szépsége állandóan kísérti. Vágyódik utána, és menekül előle.

Hónapok múlva megismerkedik Thèrèsé-zel. Már első látásra megszereti. Sokat vannak együtt, és hónapok múlva a barátnője lesz. Ahogy intimitásuk nő, Thèrèse elmeséli élettörténetét. Ebben a történetben van leszboszi szerelem, van házasság és házasságtörés, kalandok, kicsapongások, perverzitások. Mindezeket Thèrèse lányos bája, szelleme, szépsége, jósága elfeledtetik. Hősünk, aki Henriette egyetlen botlását nem bírta elviselni, percig sem érzi zavarónak vagy problémának azt, amit Thèrèse-ről megtud. Szereti, és boldogan venné feleségül, ha szerelme nem volna főképpen lelki természetű.

Thèrèse finom megfigyeléssel disztingvál: „Úgy szeretsz engem, mint egy férj.”

Ez nem volna baj. A legtöbb házasságban – a boldogokban is – a férj úgy szeret, mint egy férj. De Tèrèzt ez nem elégíti ki. Ő „temperamentumos” ahogy magáról mondja. Ez a félelmetes temperamentum kétségbeejti a férfit. Csak társaságban, szabadban, házon kívül boldog Tèrèz-zel. Imádja, és [548] boldoggá akarja tenni. Nem bírja elviselni, ha Therese elégedetlen, vagy ideges. Minden áldozatott meghoz érte, de – amit tesz, az áldozat. Vágyai Henriette-é maradnak, aki időközönként – alázatos szerelmes – meglátogatja Párizsban, és hálásan fogadja gyengédség- és barátságmentes, mohó öleléseit.

Lassankint berendezkedik ilyen kettős életre. Délutánjait Tèrèz-zel tölti, éjszakáit Henriette-t, aki mind sűrűbben és hosszasabban él Párizsban.

Egy ízben két hónapig él már így, és csaknem belepusztul. Mielőtt ez bekövetkezne, Tèrèz-nek valaki elárulja, hogy megcsalják.

Thèrèse elbújik a férfi lakásán, és kilesi a szerelmeseket. És itt, a függöny mögött megtudja a titkot: meglátja, milyen a szeretője, mikor Henriett-et szereti.

Másnap elutazik. „Ha csak tudjuk, hogy megcsaltak bennünket, semmit sem tudunk – írja búcsúlevelében. – A módon múlik minden, ahogyan megcsalnak.”

Fél év múlva találkoznak.

– Én csak téged szeretlek – mondja neki a férfi.

– Szép – feleli Thèrèse. – De engem kellett volna úgy szeretni.

Ennyi a sovány tartalom.

Bár a könyv a legkényesebb kérdéseket tárgyalja, ment attól a brutális őszinteségtől, ami például a Lady Chatterlay-t jellemzi. Az író az egész természetet segítségül hívja, tenger és zene, virág, gyümölcs, éhség, szomjúság, sport és cirkuszi akrobatika kölcsönzik kifejezéseik gazdagságát, hogy hasonlatokkal, képekkel, metaforákkal csaknem allegorikusan ábrázolja legfinomabb árnyalataiban azokat a lelki-testi történéseket, melyeknek analízise a könyv célja és értelme. Művészien elkerül mindent, ami bántó vagy drasztikus, legkevésbé sem frivol vagy csak pikáns is.

Más kérdés persze, hogy fontos-e erről könyvet írni. Nem volna-e helyesebb, ha ezek a dolgok valóban terra incognita maradnának.

Dehát a „Mindenkit meg kell hagyni az ő hitében” elv minden oldalról megingott, vallásnál, szociális igazságtalanságoknál, nőkérdésnél és a modern élet minden problémájánál. Hogy az emberek boldogabbak voltak, amíg nem nyitották ki kegyetlenül a szemüket? Lehet. Boldogok az együgyűek. De az emberek már megvetik azt a boldogságot, aminek együgyűség az ára. Az emberek inkább kevesebb, de öntudatos boldogságot akarnak.

A szerelem, éppen mert a költők úgy állították elénk, mintha hajnalpírból, holdsugárból, rózsasziromból komponált illatos csoda volna, ami szétfoszlik, ha profán módra boncolni kezdjük, rengeteg csalódással és szerencsétlenséggel járt. A terra incognita szakadékaiban bekötött szemmel (a szerelem vak!) [549] botorkáltak Ámor cselédei, és gyakran sebezték magukat halálra.

Rengeteg kérdés merült fel. Meg nem értett asszonyok, komplikált lelkek, titokzatos szfinxek, veszedelmes életkor. Démonok és Casanovák, Don Juanok és Messalinák. Aztán azok az „érthetetlen” esetek, mikor valaki évekig küzd egy nőért, és mikor elnyeri, már meg is unta. Mikor valaki imádja a feleségét, és mégis megcsalja. A legjellemesebb emberek teljes megbízhatatlansága szerelmi téren.

Vajon nem teremt-e egy kis világosságot ebben a káoszban az ilyen irányú irodalom? „Minthogy soha senki hasonló bajokról nem panaszkodott nekem, tagadtam a létezésüket” – mondja egy helyen a könyv, és ezt a mondatot választja mottónak az író is.

Persze, nem merem mondani, hogy az ilyen könyvek tanulságait alkalmazni lehet a polgári életben. Thèrèse, miután a férjével folytatott házasélet minden szerelme ellenére is csak kínt és szenvedést jelent számára, a legelfogulatlanabbul megkísérli mással is, mert bizonyosságot akar szerezni arról, hogy benne van-e a hiba. Ennek a kísérletnek az eredménye csak részben megnyugtató, de több hasonló kísérlet mégis meggyőzik arról, hogy ő egészséges, normális nő.

A mai erkölcsi rendben elképzelhetetlen ilyen megoldás. Asszonyok, akik soha ilyesmiről nem hallottak, hasonló esetben megalázott önérzettel veszik tudomásul gyógyíthatatlan alkati defektusukat, ami aztán lelki és szellemi vonatkozásban is gátolja szabad kifejlésüket. Férjük fölényes férfigőggel előbb vigasztalja, később sajnálja, és végül csalja őket.

Pedig talán kisebb baj egy asszony számára elveszíteni egy férjet, de megtalálni önmagát, mint megőrizni egy látszólag intakt házasságot, de egész életén át az elégtelenség és kisebbértékűség ballasztját cipelni és rejtegetni, mint valami csúnya testi hibát vagy családi szégyenfoltot.

Megoldásokat persze Martin Maurice sem kínál. Csak megpróbálja fellebbenteni a függönyt egy álszeméremből titkosnak tartott területről. Megpróbál magyarázatot keresni arra, hogy „sokféleképpen lehet szeretni, sőt még nem szeretni is sokféleképpen lehet”.

Finom analízissel mutatja meg test és lélek rezdüléseit, együtt, külön és szemben egymással. Ennél a szembenállásnál legmeglepőbb, hogy férfiról van szó. A nő szerelmének ilyen kettéhasadásával inkább találkoztunk már az irodalomban is, az életben is. De férfiszenvedély, ha szép, fiatal nő a tárgya, nem szokott ilyen elvont lenni. Vagy inkább az ilyen testetlen, ideális érzés férfinál nemigen fokozódik nagy szenvedéllyé.

No de úgy látszik ilyen is van. There are more things in haeven and on earth…

Ha kikapcsoljuk azt a nehezen eldönthető kérdést, hogy [550] helyes-e ezt a tárgyat bolygatni, hogy irodalmi tárgy-e ez, és szabad-e ma könyvet írni, melyben nemcsak, hogy ez van, de csakis ez van, akkor egy remekül megírt, érdekes és abszolút nívós regény marad, melyből ha nem is vonhatunk le praktikus tanulságokat, mindenesetre tágítja horizontunkat, közelebb hoz sok mindenhez, ami – hiába akarjuk tagadni – emberi. Megértőbbé, elnézőbbé tesz, és megtanít megbocsátani olyant, amit tapasztalatlanságunkban és tudatlanságunkban gőgösen elítélünk és megvetünk.