Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

A tragikus sorsú skót királynő élete mindig érdekelte az írókat. Stuart Máriát jónak, ártatlannak, áldozatnak ismertük meg valamennyinél. Zweig az első, aki Stuart Máriában nem a mártírt, hanem a klasszikusan tragikus hősnőt látja meg.

A kivételesen kulturált és testi-lelki képességekkel megáldott királyi asszony Stephan Zweig szerint valóban elkövette a tragikus vétséget: összeütközésbe került az erkölcsi világrenddel, és sorsa szervesen következik a saját bűnéből.

Stuart Mária ábrázolása Zweig könyvében a lelkiismeretes kutatás, az analitikus lélektan és az írói zsenialitás minden eszközével megvilágítva, kristálytisztán, emberi közelségben áll előttünk.

Kevésbé sikerült érthetővé tennie Erzsébet királynő figuráját. Ennek valószínűleg nem ő az oka. Erzsébet a történelemben és az irodalomban egyformán titokzatos marad. Lényében olyan ellentmondások vannak, amiket a Zweig által oly szívesen igénybe vett pszichoanalízis sem tud megfejteni. Az író célzást tesz valamilyen testi defektusra, aminek lényegéről azonban nem világosít fel, és ami szerinte oka volt a királynő érthetetlen irigységének és kegyetlenségének Stuart Máriával szemben. De semmiféle irigység vagy kisebbértékűség érzete nem teszik érthetővé azt az álnokságot és gyávaságot, amivel a skót királynő angliai fogsága alatt vele szemben viselkedett. Nem teszik érthetővé olyan nagystílű, magas szellemiségű és nagylelkű nőnél, amilyennek egyébként Erzsébetet megismerjük.

Hogy a skót nemesek jellemrajza helyes, azt kénytelenek vagyunk elhinni az írónak, bár nehezünkre esik tudomásul venni, hogy egy egész országban úgyszólván nem akadt egyetlen bátor és tisztességes ember. Stuart Mária fivére, férje, szeretője, fia, egyik jellemtelenebb, gyávább, aljasabb a másiknál.

Lehet, hogy túl távoli korban éltek, melyet nem szabad a mi erkölcsi mértékünkkel felmérni. De hát abban a korban is nyomon követte a felháborodás és a legkegyetlenebb büntetés a gyilkosságokat és hitszegéseket.

Könyveket sohasem szabadna összehasonlítani, de Zweig két könyve, a két szerencsétlen végű királyné sorsa túlságosan csábít erre.

Marie Antoinette-nak elégtételt ad az író, mikor a minde[546]nütt léhának, üresnek ábrázolt kis rokokókirálynő mélységesen emberi kvalitásait felfedi előttünk. Stuart Máriát inkább leemeli arról a piedesztálról, melyre főleg a katolikus írók és történettudósok az ártatlanul szenvedő, angyali királynőt helyezték. Azért Stuart Mária mit sem veszít rokonszenvességéből Zweig elfogulatlan ábrázolásában. A szenvedélyből bűnözők nem aljasak, és a skót királynő büszke, őszinte, minden szép és nemes iránt fogékony jelleme szeretetre érdemes akkor is, ha egy szörnyű szenvedély elvakultságában bűnt követett el. Talán még emberibbé, sajnálatra méltóbbá teszi ez szemünkben.

Közös vonás mindkettőjükben az a nagyság és lelkierő, mely a szerencsétlenségben bontakozik ki igazán náluk. Marie Antoinette azonban ebben is egyszerűbb és emberibb. Stuart Mária nagyszerű teatralitással játssza meg utolsó jelenetét. Ez a különbség is talán inkább a korban rejlik, mint az egyéniségben. Bár érdekes ellentét, hogy a rokokó luxusához szokott, selyemcsipkés operettkirálynő milyen klastromi egyszerűségben hal meg, míg a rideg, dísztelen skót udvar szülötte a vérpadig megkívánja a bíbor és arany minden díszletét.

Az író olyan alázatosan szolgálja témáját és az igazságot – vagy azt, amit annak tart, mert hiszen ki merhet századok távlatából abszolút valóságról beszélni –, hogy könyvének szépségei vagy hibái szinte függetlenek az ő írásművészetétől. Stuart Mária életének első húsz éve unalmas, eseménytelen, lassú menetű. A könyv első harmadáról is csak ezt mondhatjuk. Az a két év, mikor igazi asszonyi és királyi élete kifejlődik, pattanásig izgalmas, szenvedéllyel telített, minden napja – és a könyvnek minden sora – túlfűtött, történésben gazdag, érdekfeszítő. Shakespeare-i atmoszférában, shakespeare-i magaslatokon lüktet, száguld Stuart Mária élete és regénye is. A harmadik rész a bukás után, megint csendes. Túl részletes, minden drámai tartalom nélkül. Lassú, unalomba fulladó élet, melynek sorsát követi a könyv sorsa is.

Az olvasó ezt a harmadik részt mégis türelmesebben olvassa az elsőnél, mert a szereplőkhöz már köze van. Meleg érdeklődés és szeretet fűzik a szerencsétlen királynőhöz, akit most már követni akar meddő és eseménytelen éveiben is nyugtalanul és résztvevően, remény nélkül, de mégis félve egy elkerülhetetlen befejezés túl kegyetlen előzményeitől és részleteitől.