Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

Ezen ismertetés különös címét két tény adta meg, egy gyászos és egy örvendetes. A gyászos az, hogy mire Margueritte könyve, mely Briandról mint vasegészségű, töretlen munkaerejű, még nagyon sok munkára és küzdelemre hivatott emberről szól, megjelent – a Nagy már elköltözött ebből a világból, vagy talán legutolsó napjait élte. Az örvendetes az, hogy Briand azok közé a nagyon kevesek közé tartozik, akik ha meghalnak is, tovább élnek számunkra, akiknek kijelentéseit, állásfoglalásait a túlélők nemcsak idézik, hanem cselekvéseiknél tekintetbe, számításba is veszik. Éspedig nemcsak mint követők, hanem mint még mindig ádáz szabadkozók, ellenkezők is. Ez utóbbi tény a továbbélés jellegzői közül a legbiztosabb, legkifejezőbb.

Briand képének most, midőn hangját már nem hallathatja, kétféle változata él az emberek tudatában: egy szeretett, magasztalt és egy gyűlölt, rettegett – úgy lehetne mondani: egy pozitív és egy negatív. Az előbbi éppenoly elterjedt a nagy békeharcos francia hazájában, mint világszerte másfelé – az utóbbihoz Franciaországon kívül aligha csatlakozott más, mint talán egynéhány nagyon érdekelt ember.

A kedvező Briand-kép kidolgozására, tudatossá tételére aligha lehetett volna valaki alkalmasabb, mint az őt, működését olyan alaposan ismerő és olyan őszintén szerető Victor Margueritte. Azt lehetne mondani: a nagy író a nem kevésbé nagy államférfiúban éppen csak más környezte, hatáskörbe jutott önmagát ismerte fel – mint Goethe minden, a valóságból felhasznált vagy képzeletéből teremtett alakjában Wertner-től (vagy ha úgy tetszik: Jerusalemtől) kezdve Faustig, Götztől Egmontig. Azért Margueritte könyve szerzőjének itt is csillogó írásmódja dacára sajátképpen mégsem szépirodalmi, hanem beható, gondos tanulmányok eredményéből előállott történelmi munka, melynek főalakjához az író semmiféle költött vonásnak hozzáadását nem érezte szükségesnek. Mert az ő szármára Briand úgy volt egész Briand – vagy egész Margueritte –, ahogyan volt. Ezen még egyes részletkérdésekben előcsillanó nézeteltérések sem változtattak.

Egész és élő emberként áll előttünk Briand a Margueritte által adott képben. Egész, mert élvezte, szerette az életet, melybe beleszületett, az élvezeteket melyeket az a szellemi tornában, de a tengeren, halászásban, falun gazdálkodásban, sőt a jól terített asztalnál is nyújtott, szerette a munkát, mely osztályrészül jutott, az eszményeket, melyek vezették. Élő, mert sohasem állt meg az ekeszarvra támaszkodva hátranézni, hanem mindig [271] előre haladt, meglátta új teendőit, pontot tett a már teljesítettek után.

Akik az élet elején választott, esetleg mások által megadott irányhoz való rendületlen, törhetetlen ragaszkodásban látják az emberi és államférfiúi jellem legmagasabb próbáját – Briand-t könnyen vádolhatják következetlenséggel. Pályáját mint baloldali, szindikalista szocialista kezdte, később egészen polgári kormányoknak lett tagja, és katonai behívásokkal törte le a szállítómunkások sztrájkját. A háború előtt keresztülvitte az állam elválasztását az egyháztól – a háború után helyreállítottja a Szentszékkel megszakadt összeköttetést. Ezek határozottan jobbratolódások voltak, de kimozdult az ő nagy lelke balfelé is, midőn a háborús Franciaország egyik töretlen bátorságú és leleményességű győzelemre vezetőjéből a háború utálni világ legerélyesebb, tudatosabb, áldozatkészebb békemunkálója lett.

Ezeket az álláspontváltozásokat életrajzírója a következő, egyszerűségükben megkapó szavakkal állítja a kellő világításba: „A föld forog, az élet fejlődik, és semmi sem becsülésre méltóbb, mint a gondolat mozgása, semmi sem jogosultabb, mint egy hit fejlődése, ha … őszinte.” A rendszerint minden, még Briandnál kisebb méretű államférfiú körül is meginduló elmúlt – meggyőződés – kutatásokat maga Briand nevezte kis játéknak, melyben nem hajlandó részt venni.

Változhat az út, melyet valaki javasol, ha csak a cél állandó marad. Még ez is módosulhat, mihelyt az útra kereső észreveszi, hogy többet, jobbat tehet annál, amit eleve remélt: nem egy családot tehet boldoggá, hanem egy országot, nem egy ország nagyságát munkálhatja, hanem az egész emberiség egységét. A jellem megcsuklása csak akkor következik be, ha a kitűzött új cél a réginél nem nagyobb, hanem kisebb, a kezdetleges önzéshez közelebb eső lesz. „Az Isten szeretet” – mondja a Szentírás –, ám a szeretet akkor valóban isteni, ha nem szűkül, hanem terjed és növekszik. És ez történt Briandnál, aki szerette a munkásosztályt, de még jobban az emberiséget. Mindig meggyőződve, hogy a francia munkás a sértetlen francia hazában boldogulhat legjobban, a francba haza pedig az egyetértő emberiségben élhet és haladhat legbiztosabban.

Hogy is nyilatkozott az a férfú, akinél nagyobb kevés ült a francia szocialista vezetőségben akkor, mikor Franciaország biztonsága érdekében véget vetett a közlekedési sztrájknak: „Egy nemzetnek minden más fölött álló joga, hogy függetlenül és önérzetesen éljen. Egy ország nem maradhat nyitott határokkal… abban az esetben, ha a határok nyitva állnának… kormánya eme magasabb jog alapján akkor is menthető lenne, ha még törvényen-túli rendszabályokhoz is nyúlna.” [272]

Így szólalna-e meg a csak osztályharc-szocialisták csökönyössége vagy a parlamenti formalizmusba görcsösödött demokraták tehetetlensége? Bizony, ama szavak csak egy olyan ember szavai lehettek, aki mindig tiszta véleményt alkotott magának arról, mit kell tennie, és hogyan teheti meg.

Ám e szavaiban, melyek tulajdonképpen annyira változatos programjainak összetartó tengelyét, foglalatát tárják fel, már az is szembetűnik, hogy nemcsak Franciaország határainak biztonságáról, a francia nemzet függetlenségéről és önérzetéről, hanem egy nemzetről, egy országról beszél, ami minden nemzetet, minden országot jelent – már 1910-ben, sok évvel még azelőtt is, hogy a rettenetes háború örvényközpontjába sodródott hazája védelmében és győzelemre juttatásában olyan döntő részt teljesített. Az 1925-i Briandnak, a locarnói háborút-kizáró egyezmény Briandjának tehát igenis lehetett régibb szavait idézni anélkül, hogy ez a következetlenség vádját jelentette volna. Ahogy Briand-t szocialista meggyőződése nem tartotta vissza az élet kellemességeinek élvezésétől, miután ő ezeket a kellemességeket őszintén törekedett minden más ember számára is megnyitni – úgy a francia nemzet, a francia haza, a francia becsület védelme sem jelentette nála általános emberi eszményének megtagadását, miután a franciákhoz hasonló becsületet, biztonságot, jólétet más nemzeteknek is megszerezni igyekezett, éspedig egyenesen bámulatos, most már bánatosan mondhatjuk: felőrlő tevékenységgel.

Nagy munkája és küzdelme folyamán azért egy percre sem tévesztette szem elől a sokszor bizony nagyon rideg valóságot, nem gondolta, hogy egyetlen formula elfogadtatása már végső győzelmet jelent, mely után egy földi paradicsomban fog kiérdemelt babérein megnyughatni. Tudta, hogy minden eredménye legfeljebb egy lökést jelent előre, mely után még nagyon sok másnak kell következnie, már csak az el nem maradó visszlökemek kiegyenlítésére is. Legveszedelmesebb ellenségét mégis az emberek kishitűségében, bizalmatlanságában találta. „Nincs rosszabb, mint a rendszeresített kételkedés; ez a tevékenység megbénítója.” Olykor ugyan keserűbb szavakban is fakadt ki a minduntalan tapasztalt hitetlenség fölött. „Meg kell-e az embernek halni ahhoz, hogy őszintének higgyék?”

Minden idézet-lexikonban örök helyet fog azonban biztosítani Briandnak és szintén nagy, szintén változatos pályájú, de még őelőtte elköltözött német barátjának és munkálótársának, Stresemannak egy megállapítása és ez az ősrégi „Si vis pacem, para bellum!” – Ha békét akarsz, készíts háborút – mondás lecáfolása, illetőleg éppoly logikus, mint nemes megváltoztatása: „Si vis pacem, para pacem” – Ha békét akarsz, készíts békét. [273]