Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

(Regény. Cserépfalvi kiadás, 1935)

Ez a könyv a tegnap, a ma és a holnap regénye. Így is osztotta fel az író. S mégis a múltat, jelent és jövőt egybeolvasztotta; érezzük, hogy könyve az ésszerűség tiszta kritikájával íródott, de egy új szellemiség levegőjét árasztja magából. Azok, akik szidják a rossz irányregényeket, olvassák el ezt a könyvet, amely száz százalékig egy világnézet visszatükröződése, s mégis mennyire tiszta irodalom, makulátlan művészet és elfogulatlan társadalmi rajz! Természetesen e világnézeten belül. A tér és idő feloldódik ebben a világnézetben, mert tételei mindenkor és mindenütt egyformák. Csak a kor változik, a körülmények és egy kissé az erkölcsök. A szempont egyforma mértékkel mér, s ha lencséjén megtörik egy sugár, amely nem a hideg megítélésből pattant ki, akkor az a jövőbe vetett hitnek és bizalomnak sugara, amely reményt ad arra, hogy ehhez a világnézethez fognak alakulni az erkölcsök, körülmények és emberek is.

Az első rész a harminc év előtti Franciaország társadalmát mutatja be egy család életén keresztül. A hazugságok, csalások, embertelenségek és amoralitások sűrű fertője ez. Nem lépik túl ennek a társadalomnak kereteit, mert az egész társadalomnak ilyen az élete, mint ezé a családé. Aragon a nőt választotta a kor kifejezőjévé, s a szerelmi életet mint az ösztönök kiélési formáját. Az első rész főszereplője Diane, a lusta, puha, ravasz és becstelen hetéra, aki nemiségének túltengésében piszkos és undorítóan állatias. Semmi sem érdekli, ami rajta kívül történik, hacsak nem valami fantáziát megmozgató, idegcsiklandozó pikantéria. Külsőleg hazug és álszent, mint a kor, amelyben él. A határtalan önzés mértéket nem ismerő kihasználása mindennek a maga javára. Kényelemszeretet és lelkiismeretlen elnyomás.

Ez volt az az idő, amikor a parvenük startoltak, s amikor intenzív szervezkedésbe kezdtek a kizsákmányolt munkások.

A második képbe Catherine lép, s bár a regény a háború[544] előtti időt jelzi, mégis úgy érezzük, hogy ez az önmagát tékozló, szép és beteg georgiai nő derékig benne áll napjaink viharában. Tragikus figura. Sokkal becsületesebb, és sokkal nyugtalanabb, mintsem hogy meg tudna nyugodni kijelölt szerepénél, amely csak a szexualitásra akarja szorítani mint nőt, aki semmi egyébre nem való. Egymásután váltogatja szeretőit, az érzés nagyságát, az élmény őszinte melegségét hajszolja, s csalódottan, undorodva fordul el mindegyiktől, mert csak az ösztön fellángolását és szimpla kiélését kapja. Érzi, tudja, hogy a nagy érzések nem a szerelemben vannak, amely két ember ügye csupán, hanem ott kell keresnie valahol az emberi közösség legmélyén, az önfeláldozásban, a harcban a szabadságért, igazságért és egyenlőségért. Sokáig kell kínlódnia, míg megtalálja ezt az utat. S amikor megtalálja, amikor már éppen készül, hogy rálépjen, szerepe befejeződik, mint ahogy egész élete korával együtt végállomásra ér, ahol már egy új típus és egy új kor élete kezdődik. Egy átmeneti kornak szenvedő hőse ő, napjaink nyugtalanul kereső, szerencsétlen gyermeke. Ezt a tragédiát gyönyörűen érzékelteti az író ebben a nőben, aki két világ mezsgyéjén áll a szakadék felett.

A könyv epilógusa a bázeli szocialista kongresszus, ahol Clara Zetkinen kívül megjelent Jaures, Rosa Luxemburg, Bebel és Kautsky és a világ minden részéből a szocialista kiküldöttek, hogy tiltakozzanak a háború ellen. Hatalmas ünnepség volt. A szocialisták győzelme biztosítva látszott. A nap fenségességét a katedrális harangjainak zúgása emelte, s jelentőségét Clara Zetkin öntudatos szavai húzták alá. „Ha mi, anyák a gyermekeinkbe oltjuk a háború legmélyebb gyűlöletét…” – kiáltja, s beszéde a jövőbe nyúlik ugyanúgy, mint az egész kongresszus is, a jövőbe, amely még ma, húsz év után is messze van, mert közben, mint megvadult ciklon, háború söpörte végig a vén Európát, milliókat nyelt el ez a szörnyű moloch, széttaposta a szocialista dicsőséget is, és Clara Zetkin szavait messze fújta, mint a semmit. Jaures volt az első halottja a háborúnak, és Rosa Luxemburg az utolsó.

De Clara Zetkin típusa egyre közelebb jön hozzánk. Ott áll a jövő kapujában, nála van a végcél, s a Catherinek útja hozzá vezet. Ott kezdődik a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, és a nő problémája is emberivé változik.