Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Több mint húsz éve, hogy első regénye, a »Misilló királysága« megjelent. Realisztikus emberábrázolásával, keménykötésű stílusával nagyszerűen mutatta meg a földet túró paraszt lelkivilágát. Ez a könyve, ha kiforrottság tekintetében nem is, de témájánál és célkitűzésénél fogva méltán sorakozott Móricz Zsigmond elbeszélő művészete mellé. De Kassák abban az időben egy harcos szocialista mozgalomban vett részt, és így fejlődésével nemcsak az irodalom őrangyalainak, hanem osztályának is tartozott.

Az egykori lakatosinas, aki gyárakban, azilumokban és bérkaszárnyákban tengette életét, igazán csak a jól szervezett magyar munkásmozgalomnak köszönhette azt, hogy tudását gazdagíthatta, világszemléletét kiszélesíthette, és szerepét – a lakatossegédét az íróval – felcserélhette. A tanulásra és konstruktív munkára a szocialista mozgalom tanította meg Kassákot. Fejlődésének első útja tehát előre megszabott volt. Nemcsak ismereteket kapott, de öntudatot is, nemcsak világszemléletet, de használati utasítást is amellé. Kassákot tehát a szocialista mozgalom termelte ki magából, és indította útjára. Ez a mozgalom az életnek nemcsak gazdasági kereteit akarta szétbontani, de a történelemfilozófia alapján az ember belső életét is meg akarta változtatni. Megkövesedett tradíciókat, kivénhedt, merev művészi formulákat akart lerombolni, mert csak így tartotta lehetségesnek a társadalom megváltoztatását csökevényeivel együtt. A művészet forradalmasítása nem tartozott a társadalmi rend kihágásai közé. Azt, hogy az uralkodó osztály alattvalóját, a polgárt lelkivilágában művészi produktumokkal lehessen megbolygatni, az új művészet apostolain kívül senki sem hitte. Ezért semmi akadálya sem volt annak, hogy ezek az új művészeti formák agitatív eszközként szerepeljenek a szocialista mozgalomban. Viszont ezek az új művészi törekvések destruktív céljuknál fogva nem voltak nagyon szigorúak a tehetségtelenséggel szemben. A művészet minden ága zsongott a maga formai forradalmában, és mindegyiknek megvolt a maga atyamestere. Az irodalomnak Marinetti, a festészetnek Picasso, a szobrászatnak Arhipenko, az építészetnek Walter Gropius, a zenének Debussy. [540]

Kassák is belekerült ebbe az áramlatba. Új formanyelvet keresett, megtagadta az ortográfiát, és akkor kezdte magát névelők nélkül kifejezni. Még benne áll a szocialista mozgalomban, s ekkor jelenik meg egy novelláskötete, a »Khalabresz csodálatos púpja«, csupa nagyszerű, öntudatos írás, de ezután a kollektívum forradalmának eszméjét Kassáknál már egyre inkább elhomályosítja a formaművész egyéni törekvése. Már itt gyanús volt az út, amelyen Kassák, az osztálytudatos proletáríró haladt. Politikai programja egységesnek és céltudatosnak látszik, lapjában, a Mában egymást követik a háborúellenes cikkek, de ezek mögött inkább egy individuális elgondolás húzódik meg, mint a történelemmel és Magyarország gazdasági helyzetével számoló, kollektív szocialista politikai célkitűzés. Pártjával szemben opportunizmust is vállal, amelyhez később egyre jobban ragaszkodik.

»Fiatal legények júniusán,
ó fölmáglyázott nap!
Megfeszített dobok,
aranyhangú kürtök
és ti, fölcsiklandozott hegedűk,
bíbor örömtüzeket játsszatok ma
a vérszegény kották fölött.«

Ez Kassáknak egy forradalmi verse, amellyel az ifjúmunkásokat üdvözölte. Tiszta imaginárius művészet! A forma már itt is keret, de annyira zárt, szinte merev, hogy az őszinte lelkesedés sem tudja szétfeszíteni, harcossá, dinamikussá tenni. Alig hihető, hogy a forradalmi tömegeknek ez kellett akkor, amikor egy őszinte, mélyről jövő szónak gyújtó, robbantó ereje volt. S Kassák akkori verseinél már tisztán látszik, hogy nem a mondanivaló volt a fontos, hanem csak az extravagáns forma. Azóta majdnem két évtized telt el. Marinetti az olasz akadémia tagja lett, és Mussoliniról ír dicsőítő éneket, Walter Gropius szocialista lelkesedése megnyugodott a krómozott csőbútorokon, Majakovszkij, a szimultanista szovjet költő öngyilkos lett, mert meghasonlott eszméivel, Kassák pedig… nos, nézzük meg, hova jutott el ő.

*

Talán természetes, hogy Kassák sem kerülte el sorsát, a forradalmi újítóból lehiggadt formaművész lett, a lelkes szocialistából pedig csökönyös demagóg esztéta. Kétségtelen, hogy Kassák irodalmi fellépése az egész magyar irodalomról levette a múlt század formai béklyóit. A szabadvers nálunk Kassáktól számítódik, ma azonban már ez is annyira megszokott, akár Berzsenyi idejében a kötött vers volt.

»A külvárosok házai között élek a
mezítelen lány és a durva káromkodások testvérségében [541]
gyakran ki akarok törni korlátaim közül
a gondolat egy késszúrás itt minden pillanat
egy szem a hétköznapok láncából.«

Így írt Kassáik abban az időben, amikor forradalmisága még teljében volt, amikor az epigonok százai esküdtek fel iskolájára, és amikor még a baloldal írói is magukénak vallották. Mert azóta Kassák beérkezett, ott evez már a polgári irodalom vizein, a nyugtalan világcsavargó megtelepedett, ott, ahonnan nyugtalansága elűzte, testvérei megtagadták, mert ő már csak róluk írhat, de nem őértük. Célkitűzései eszközeivé váltak, és a »proletáríró« jelzőjét úgy viseli magán, mint viharvert, fekete orosz ingét.

Tíz-egynéhány regénye eszméjének eszközeivel konstruálódott. Alakjait nem az élet, hanem az író akarata mozgatják. A szándékosság csak az okozatokat mutathatja meg, de színt, melegséget, életet nem lehel az irodalmi alakokba. Regényei nem a kifosztott proletárt mutatják meg, annak miliője is csak dekórum, s úgy maga az alak, mint regényeinek konklúziói is osztálynélküliségből fakadnak.

Kassákot a progresszív irodalom megtagadta, munkásságát nem találta azonosnak a proletáríró alkotásaival. Azt azonban senki sem vonhatja kétségbe, hogy Kassák dialektikus.

Doktrinér ő, s oly csökönyös, oly magába zárkózott, hogy hitvallását képtelen átvinni alkotásaiba. Az ő szocializmusa absztrahálódott. Materializmusa olyan, mint egy matematikai kulcs, amely ugyan megoldja a feladatot, de az ember, aki ezt a feladatot kiválasztaná, hiányzik Kassákból. Nincs is talán más baj az ő esetében, mint az, hogy olyan szerepre vállalkozott, amelynek éppen korlátok közé szorított egyénisége nem tud megfelelni. Kassák szocializmusa nem osztályharcos jellegű, hanem önmagát fejlesztő eszköz volt. A III. Internacionálé hívei sohasem találhattak benne gyakorlati harcosra. Részt vett a magyarországi forradalomban, egy fal választotta el attól a helyiségtől, ahol megalakították a Munkástanácsot, s ez a fal életében magasra emelkedett; örökre elválasztotta a III. Internacionálétól. Eszméje zászló volt, amelyet a tömegnek akart lobogtatni, de amelytől elsősorban ő erősödött meg. Az ember, az örök gyökér felszívta a teóriát, lényében nagyra nőtt, mint a fa, de gyümölcseiben szegény maradt.

Legnagyobb, legértékesebb alkotása életrajza, amely nem akar mást, mint feltárni egy ember életét, őszintén és kendőzetlenül. Ebben látjuk a legjobban, hogyan idomulnak az élet eszközei az emberhez, hogy kiteljesedjék az egyéniség, s hogyan formálják azt a különböző állomások, hogy kész legyen, és teljes egész a mű, ami maga az élet. Életrajza igazolja eszméinek töretlenségét és célkitűzéseinek jóhiszeműségét. Ezek azonban mind egyéniségének ugródeszkái csupán, amelyek lehetetlenné tették, hogy önmagán túl kiszélesedjék az eszme. [542]

A művész erősebb volt Kassákban a világmegváltónál, az ész élesebb, mint a szem, a lélek és a szív pedig alárendeltjei mindezeknek. Tragikus paradoxon ez, amikor az alkotó életét és az alkotást nézzük.

Osztályának nem adhatta meg azt, amivel tartozott, írásait csak a sznobok értik maradéktalanul, s versei, ezek a hisztériában vonagló tűzmadarak, a tárgyilagosság spiritualizáltságával megépítették a művész körül az elefántcsonttornyot. Képei a pálinkát ivó rokonokról, a holdba könyöklő kovácsról a realitásnak csak körvonalait adják meg minden természetes törvényszerűség nélkül. De ezekben a körvonalakban egy új misztikum elemei vonaglanak, az anyag misztikuma ez, a lélektelen tárgyak zenéje, a megfogható anyagnak megfoghatatlan élete.

Nem proletáríró tehát, hanem l’art purl’art-ista művész, aki mindazon keresztül, amit az élettől kapott, doktrínák és jelszavak, programok és hitvallások harcából leszűrve, csak sajátságos művészi elemeit tudta rekonstruálni. Ő nem művészetén keresztül keresett céltudatosságot, hanem a céltudatosságban találta meg a művészetet.

Rousseau képeiben láthatjuk meg ennek a művészetnek testvéri hasonlatosságát, a keresettség varázsát a dolgok irreális beállítottságában, mégis mint kész és megdöbbentően elfogadható valóságot.

»Kedves vendégeim, akik a zord hegyvidékről jöttetek,
akik úgy érkeztek, mint szegény rokonok
melleteken üres kosárral és a hideg tél rózsáival orcátokon,
üljetek le terített asztalomhoz. Az esthajnali csillag fényeskedik
fölöttünk.«

Így ír Kassák, aki három évtizeddel ezelőtt még fújtatóknál ette a füstöt, üllőkön és satukon kalapált, erős és megbízható tárgyakat konstruált az élettelen vasból – úgy beszél most, mint a megbékélt szektaalapító, aki fönt lakik a hegyekben, ahova csak kevesen mehetnek. Hajába olykor belekap a szél, és akik lent vannak, akik a testvérei voltak egykor, azok azt mondják, hogy csak azért ment fel a hegyre, hogy ez a szellő csiklandozza. De lent maradhatott volna-e, megfelelt volna a célnak, fel tudta volna-e áldozni magát azokért, akik a hegy lábánál állnak? Eredményei nem ezt állítják, s így senki sem szólhat ellene.

»Az ember szíve alatt hőforrások vannak elrejtve… a fák szomorúan levirágoznak, az esztendők is elvirágoznak, csak az ember él örökké hátrahagyott dolgaival az életbe és a szabadság, a lélek szabadsága, mit nem lehet béklyókba zárni sokszor még akkor sem, amikor akarjuk, mert a hunyó parázsból is egyszer kivirágzik és vérvörös lángba csap, hogy mindent felgyújtson maga körül.« [543]

Kassákot nem szabad proletárírónak nevezni, ő maga sem hiheti ezt magáról. A proletároknak semmi köze az ő művészetéhez! Hogy a társadalommal szemben az író kötelessége nem ez volna, az kétségtelen. De művészt korlátaiból kiugratni lehetetlen, mert ezt hivatása tagadja meg, s azontúl semmi sem létezik a számára.