Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Nihil humanum a me alienum puto.

Itt ülök a Sljeme tetején 950 méter magasan. Az októberi nap melegít, a felhők járása szórakoztat. Gondolataim járása. A bükk- cser- és fenyőfák mögül csendes szél kerekedik. 37 éves szemfedőgyáros, én, betegségem után tüdőmet szellőztetem. A szalmaszékeken macskák hancúroznak, a cserepes virágok leveleit rágcsálják, örülnek a napsütésnek. A vendéglő teraszán egyedül vagyok. Lehet-e az ember egyedül? Az előbb csavartam el a rádiót, tudom, hogy sorstársam e panzióban, Philomena Hoffmann most a fanyar Soscsenkót olvassa, lám ő is kis fodrot zavar tudatomon.

Velem van egész múltam, tetteim belevésődtek szervezetembe, vérkeringésem, agyam munkája s minden, ami hatással van rám, aminek hatása rajtam sokszorozódik, s amikre visszahatva én is belefolyok a világ rendjébe: elválaszthatatlanok tőlem.

Mindaz, ami van, ami volt, s amire mint valószínűre várakozom. Vágyakozom. Ezek a vágyak szegény kis életem kielégíthetetlen csökevényei.

A valóság, mint széttörhetetlen üvegbúra, vesz körül, bombáz a valóság gépe, tele a füled, a szemed, a bőröd élményekkel, agyad precíziós gépe zakatol, regisztrál, összevon, torzít, egyéniséged adta úton asszociál: Rajta, ember, fogd meg a valóságot!

A valóságot, mondom! A szlovén szobalány kellemes kis hangján dalol. Szlovéniát, a hazáját dicséri a dal, csacsiság, hogy érzelmeskedem. Ki ne szeretné a hazáját? A környezetét, mely megszülte, amely kiformálta, amely visszafogadja magába.

A felhők alatt Zagreb körvonalai látszanak, kissé elmosódva a Száva fényes szalagja, s a ködben a horvát síkság. Mintha repülőgépben ülnék.

Csupa friss élmény, élet, meg lehet fogni, igaz, érezni a szagát, a tüdőm boldogan lélegzi be illatát, páráját, elektromosságát, igen, be kell látnod, nem hazudok. Ó, hogy is bizonyíthassam? Mire ideírom a papírra, mire ezek a betűk a te szemedbe jutnak, és gondolatokká lesznek a fejedben: holt múlt a villogó lepkék helyett, bábok, hazugság, emlék. „Mit is adhatok át csupasz szavaimmal?”

Mit közölhet az író arról a világról, melyet fotografál, [521] arról a lélekről, amely egyedül az övé? Amit mondani akar, a nyelv horizontján kell kifejeznie azt, ami a lelke síkján vetítődött. A szavak bizonytalan értékű és más-más lelki tartalmat magában foglaló hamis valutájára kell felváltania – no, hadd legyen frázis – a lelke aranyát. Tudjátok, mi ez? Tudjátok, mennyit kínlódik, míg megtalálhatja azt a csak valamennyire is megfelelő kifejezést, amelyet megbízhat élményei kifejezésére. S milyen álnok megbízottak a szavak, ezek a gyors futárok, ezek a hiú és beképzelt kis szörnyetegek! Azt hiszik, öncélúakká váltak, az egész csak azért, hogy az ő csillogó (nono!) ruhájukban jelenhessen meg a pucér gondolat.

Az író, amikor alkot, a szavai mellé trombitaszót is akar, sugárzó napot, szívdobogást, azt akarja, hogy maradéktalanul megmarkolhassa a valóságot, hogy kinyithassa a lelkét: egyétek és vegyétek, ez az én életem, s ez a ti életetek is. A ti életetek. Itt az érintkezési pont, itt a kapocs az író és olvasó között. Az író élete kiteljesült emberi élet, magában foglalja embertársai életét, a közös emberi sorsot. Ezért nem pusztába kiáltott szó az író szava, ezért nem lehetetlen az élményátadás annak ellenére, hogy a szavakkal való közlés sokkal nagyobb elemi akadályokba ütközik, mint a művészetek bármely más ágának technikája.

Itt a definíció. Az író akármilyen lángész és különlegesség: élményeit csak általános utalásokkal fejezheti ki, mely utalások nemcsak az ő jelenvaló, hanem más körülmények között megszületett más, csak nagyjából is hasonló élményeknek is megfelelője.

Az olvasó megkapja ezeket a jeleket, utalásokat, és saját élményemléktárházából életre galvanizálja a megfelelő érzés- és gondolatcsoportot, kinyitja élete legzártabb redőit is, az író varázspálcájának érintésére részt vesz a bálban, arca kitüzesedik, szeméből kicsordul a könny.

Áthatja az emberi sors – az a széttörhetetlen közösség, érzi, itt élned-halnod kell. A sorsa az ő sorsa, ha pápuákról is van szó, a happy end boldogsága az ő boldogsága természetesen. Ez az általános emberi. »Köszönöm, professzor úr!« mondom magamban a szemfedőgyáros bőrébe bújt titkos professzornak – »hagyjuk ezt!« Aki tudja, tudja, s mi a csodának ezt olyan nagy lére ereszteni? Irodalomról beszélni – olvastam valahol – annyi, mint víz alatt trombitálni. Mit lehet beszélni egy költőről, például, olvasd el, engedd keresztül magadon, azaz hogy engedd csak beléd. Majd ő megteszi a magáét. Ha süket vagy rá, a te dolgod.

Ez az elvetélt professzor azonban nem hagy nyugton, diktálja mondatait – higgyék el, kérem, én itt, a Sljeme tetején, biz isten, inkább udvarolnék Philoménának. Hallottak már önök ilyen nevet? Pacsirta. Milyen fantaszták lehettek szülei (de higgyék el, nem tehetem). [522]

Az irodalom szerepe nem új valóságok költése (ezt úgysem tudja), hanem az egyetlen és csak egyszeri történés olyan szférába emelése, amelyre nem érvényesek az elmúlás törvényei. Ezt már Horatius is kétezer évvel ezelőtt lerögzítette. Ha az író az általa érzékelt valóságot hűséges szeizmográf módjára rögzíti, kortárs, aki számot ad koráról, akinek műveiben a kor megtalálhatja magát, az utókor pedig az eltűnt korszakot. Az író természete szabja meg, hogy a valóság mely benyomásaira visszhangzik legjobban, hogy mennyit töröl élményeiből a tudata alatt működő titkos cenzúra. Ez a tudattalan átretusálás, ez az úgynevezett egyéniség szabja meg, hogy milyen módon társítja a gondolatokat, hogy ez az állásfoglalása a világgal szemben. Mellett.

A gondolattársítás törvényét a pszichológusok kutatják, az ő munkájukba nem kontárkodnék bele, annyit azonban célom érdekében meg kell állapítanom, hogy egy ismeretlent (az író egyénisége) csak felváltanak sok ismeretlenre, amikor azt mondják, hogy a gondolattársítás törvénye az író természete (?), fizikai valósága, gyermekkora, származása és mindaz a tényező határozza meg, mely környezetéből rá hatással lehet.

Ez a miliő, ez a couleur locale, de ebben benn van az író állásfoglalása társadalmi osztályához is. Igen, igen, megszabja, persze, hogy megszabja, senki sem ugorhat ki a saját bőréből, megszabja talán a kereteket, megszabja a tartalom fanyarságát és mellékzöngéit, de nem szabja meg mégsem az alkotás mikéntjét és azt a hogyant és mikort, amikor az alkotás szükségszerűen és csak egyetlenül megszületik. A szociális helyzet – persze, az se kiskutya, de milliószor szociális helyzet: mégis egy és egyetlen Tolsztoj, Shakespeare, Petőfi vagy Gorkij.

Az író feladata nem is osztályhelyzetének demonstrációja, hanem ennél sokkal több, kifejezni az élet egy szektorát maradéktalanul, megdokumentálni a kort, hogy akkor is éljen, ha emlékeiből csak az író alkotása maradna fenn csupán.

És ez szórakoztat? Valami furcsa törvény miatt nincs kedvesebb a mi számunkra annál, mint mikor rólunk beszélnek; életünk kiteljesedik, maradandó formát kap, bekapcsolódunk az egész emberi sorsba. És ez jó, ez így, csakis így képzelhető.

Az író korának lelkiismerete. Ami disznóságot, kizsákmányolást, tönkretevést bárhol és bármikor elkövetnek, bárminek nevében, az író kifejezi, mert ő az egyetlen, aki minden emberi fájdalmat a saját bőrén érez, s ezért van az, hogy az igazi író művein keresztül felhangzik az emberiség jajszava. Mert az az író, aki szonetteket költ szerelmese szép szemeiről, amikor körülötte ropognak az eresztékek, aki betömi füleit, s elsekélyesíti sikolyát, amikor elherdálják a legfontosabb emberi javakat, az emberi jóságot, az emberi együvé tartozás érzését: himpellér, futóbetyár inkább, mint író.

Most veszem észre, hogy szónokolni kezdtem, pedig nem [523] szokásom, ha hárman hallgatnak, s nekem kell beszélni, bizony, megbicsaklik a hangom. De higgyék el, olyan ponthoz értem, amikor lehetetlen nem fújni meg a kürtöket.

A szemfedőket azért jó árban fogom továbbra is eladni, nincs semmi más okoskodás, az élet szabja meg működésünk, gondolkozásunk törvényeit, és ez több, sokkal több, mint osztályhelyzetünk.

Lírai vagy szatirikus befejezést parancsolnak? Líra és szatíra feloldódnak az eposzban, a történések nagyszerű hőskölteményében. A regény az egyetlen műfaj, amely pontosan kifejezheti ezt a kort, 1935 év összegabalyított, keserű-édes korát.