Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Néhány levél még volt a fákon. Sápadt, elhulló levelek, és a meztelen ágak között csöndes kis őszi szél szaladgált.

Baráth István feltűrte zöldes trencskáján a gallért, fejét behúzta, és megindult az iroda felé.

Néhol az utcán kelletlen köszönésre emelte kalapját, néhol megbiccentette fejét csupán, és egy gyorsan elillanó autó előtt mélyen meghajolt:

– Az igazgató úr…

Baráth István harmincéves volt, sápadt, kicsit tüdőbajos segédkönyvelő, ezerkétszáz dinár fizetéssel, ideges főnökkel, és… eddig csak batiszt fehérneműbe öltözött lányokat csókolt.

Cukrászlányokat, pincérlányokat, varrólányokat.

Pedig selyemre vágyott. Habos, testszínű selyemcsodákat álmodott, pirosra festett körmöket, Worth és Paquin ruhakölteményeit és nagy-nagy utazásokat csodakék tengerek, szikrázó havasok mentén.

Baráth István még sohase mozdult ki Szuboticáról.

A Pašićeva utca szürke házai közül indult el minden reggel. Négy évig az elemibe, nyolc évig gimnáziumba és tíz évig irodába.

A korzó ritka lámpái jelentették a nagyvárosok fénycsodáit, a mozik lepedőszagú látványosságai az utazásokat és savanyú borok a mellékutcák kiskorcsmáiban, a savanyú borok hozták el az álmokat vagy – néha – az öntudatlan elfeledkezéseket.

A boldogságot.

Baráth István egyforma mozdulattal ült minden reggel nyolckor íróasztala mellé, egyforma sóhajtással vette kezébe a tollat, és egyforma unalommal indult tizenkettőkor a kisvendéglő felé. Hétfőn gulyásleves csipetkével, lekváros tészta, kedden töltött paprika, pozsonyi kifli, szerdán hagymás rostélyos barátfülével, így ment napról napra, hétről hétre, s ahogy a házak álltak egyformán az egyforma utak mellett, úgy jöttek és mentek az egyforma napok, programszerűen, fáradtan, unottan.

Baráth István nagyon fáradt volt, és nagyon unott.

És gyenge.

Egy időben sokszor gondolt már arra, hogy el kellene indulni akárhová, akármerre, akárhogyan. Itt hagyni az ezerkétszáz [519] dinárt, a menüt, a tíz év óta egyformán bútorozott szobát, az egyforma szerelmeket. Elmenni valahová, akárhová, ahol – ha rosszabbul is – de másként van. Ahol más színűek a házak, más színű az égbolt, más ízűek a csókok.

Ahol nem ismer senkit, és ahol nem ismeri senki. Ahol mindent elölről kezdhet, és mindent másképp.

Ha csomagot hordana is…

És jólesően felsajgott válla az ismeretlen kínoktól.

Elindulni…

De nem indult. – Anyámnak fájna – gondolta. Aztán meghalt édesanyja is. És megint nem indult. – Ez a Manci most olyan kedves, és szeret, biztosan szeret. És megint nem indult el. Most egy barátja volt, akit kár lenne itt hagyni. Most egy szép ruhára spórolt, egy kabátra. Most egy új filmet még megvár…

Baráth István itt maradt.

És most és ma este harmincesztendős.

A tükör elé ült, és nézte a haját, a szemeit, itt-ott már hibás fogait, gyenge vállait, a kezeit, harmincesztendős, miért is való, önmagát figyelte.

– És ha most elindulnék, ha most mindent itt hagynék, ha holnap valahol máshol… idegenben, idegenben ébrednék fel. Ha holnap nem látnám Schwarz néni mosolygó arcát, amint a reggelit hozza – kávé, két kifli –, ha holnap nem mennék az irodába, a piszkos, tintafoltos íróasztal mellé, ha holnap nem kellene felugrani, amikor bejön az igazgató… Ha holnap tényleg holnap lenne… új… más… holnapos holnap…

Lázasan öltözködni kezdett. Legjobb ruháját, a legszebb nyakkendőjét, szarvasbőr kesztyűt, raglánt, kis neszesszert – és furcsa szorongással, de büszkén indult a sötétedő ház lépcsőin…

– El, elmegyek… utazom…

Az üres korzón csak néhány fáradt éjszakai lány lézengett, a kávéházak félvilágos ablakai mögött néhány kártyázó, a park reszketően ruhátlan fái közül a SokolDom majdnem kész oszlopai…

…és a füstszagú pályaudvar.

Baráth István idegesen állott meg a sötét pénztárosfülke előtt

Egy álmos vasutas megsajnálta:

– Talán reggel. Éjfél után nem indul vonat.

Aztán megkérdezte:

– Hová akar utazni?

Baráth István csüggedten rázta meg fejét:

– Nem tudom… úgy látszik, elkéstem.