Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Púpszerű domb alatt, vörös salakos téren terpeszkedett az állomás. Szokatlan hosszú falairól, melyeket valaha olcsó festékkel sárgára mázoltak, hullott-hámlott a vakolat. Szinte tenyérnyi szürke foltok ragyázták. A falak felső része barnásfeketére volt füstölve, mint a régi kémények nyaka, s egészen egybeolvadt a koromfekete tetővel.

Amilyen szokatlan volt az állomás, ugyanolyan szokatlan volt a pályaudvar is. Sínpár sínpár mellett, vonat vonat hátán. Mind befűtött, dohogó, útra kész mozdonyokkal. A vonatok hosszú sorai szinte végtelenbe nyúltak.

A pályaudvaron a délutáni napsütésben rengeteg ember hullámzott, mintha a fél világ odacsődült volna, hogy elutazzék. De senki sem beszélt kiabálva vagy lármásan, tompa moraj töltötte meg a levegőt. A járókelők közt feltűnően sok volt a feketébe vagy szürkébe öltözött, annál kevesebb a világos ruhás.

Nem messze az állomástól, kicsiny, gyepkockás téren magas villanyoszlop álldogált, s akár egy hórihorgas, nagy kalapos, lornyonos dáma, mereven nézte a pályaudvart.

Úgy hat óra felé fiatal, karcsú, gyászruhás asszony közeledett az oszlophoz. Könnyes szemű, sápadt kisfiút vezetett, s lehajolva halkan csitítgatta.

– Anyukának most el kell menni, hogy jegyet váltson, de mindjárt visszajön. Te addig itt maradsz – mondta, s magához vonva hangtalan, gyengéden többször megcsókolta; még megnyugtatóan súgott valamit, azután elment. Nyúlánk, fekete alakja könnyedén bontott utat a hullámzó sokaságban.

A jegypénztárhoz érve nem talált senkit. A cementlapos folyosók üresen kongtak, a pénztárfülkék előtt egyetlen utas sem várakozott, a csapóablakok mind leeresztve, mintha mindenki előre megváltotta volna a jegyét.

Odabenn a formaruhás hivatalnokok tétlenül álldogáltak, s ajtóhoz, asztalhoz, szekrényhez támaszkodva cigarettáztak, beszélgettek vagy unatkoztak. Egyikük sem dolgozott, s egyikük sem tekintett ki a fülke előtt várakozó fiatal, gyászruhás asszonyra, aki vékony pénzdarabbal kocogott az ablakon. Zavartalanul tovább társalogtak, mint akiknek semmi közük a profán külvilághoz.

A fiatalasszony még várt egy ideig, azután aggodalommal pillantva karórájára, a szomszédos fülkéhez sietett. Ott is be[515]kopogtatott, ott is elismételte, ugyanoly halkan és elfogódottan:

– Jegyet kérek.

A hivatalnokok közül azonban senki sem fordult felé. Mintha ott sem lett volna, tovább társalogtak.

Ekkor erősebben kopogtatott be. De a bennlevők rá sem hederítettek.

– Istenem! – rebbent el ajkáról akaratlanul a sóhaj. Azután lassan felvette a fizetési párkányra helyezett retiküljét, s tétova léptekkel a harmadik pénztárhoz indult.

De ott is hiába kopogtatott. Ablakot sehol sem nyitottak, jegyet sehol sem adtak. Ernyesztő tehetetlenségbe hullva ment tovább.

A hűvös folyosó üresen kongott, mint valami rideg kriptaboltozat, s az ablakok közömbösen bámultak reá. Néha reménykeltő léptek közeledtek, azután újra eltávolodtak. Senki sem jött többé jegyet váltani.

Már semmiben sem bízott, semmiben sem reménykedett. Legszívesebben visszasietett volna a kisfiához, ezerszer fogadkozva, hogy többé sohasem hagyja el. De lábai nem eresztették, tovább vitték, cipelték, egyre messzebb, egyre beljebb, mígcsak el nem zárta az útját a folyosó vége s egy reá tekintő, szürke ablak.

Itt különös szorongással állott meg.

Legjobban szeretett volna visszafordulni, visszasietni, lemondani a jegyváltásról, elutazásról –, kijutni újra a nagy, szabad, megváltó ég alá –, s hazamenni, de a szürke ablak fogta, tartotta, nem eresztette. Hiába húzódott, vergődött, ellenkezett, lába tehetetlenül előre lépett, s halvány keze letörten hullott a kiugró pénztárpárkányra. A kiejtett pénz ijedten csörrent a recés üveglapon.

S még ki sem mondhatta, hogy mit akar, mi a kérése, még csak oda sem lehelhette, a szürke ablak máris nyílott, s alig hallhatón félrehúzódott. Odabenn kemény ércbélyegző koppant, döngve csapott le egymás után kétszer, s hátán fekete kereszttel, keskeny, szürke jegy hullott eléje. Az ablak újra zörrent, hosszú csontkéz bukott ki rajta, s csörögve bekaparta az üveglapon heverő ércpénzt.

A világos négyszög ismét bezárult, kemény, szürke lap csukódott rája oly szorosan, akár a kriptára a hideg márvány.

A gyászruhás asszony ismét egyedül volt a folyosón.

Az ablak többé már nem fogta, nem húzta – eleresztette –, de ő még ott állt a helyén félig kábultan s furcsa-tétován, mint aki nem tudja, hogy mit tegyen a különös jeggyel: elhajítsa-e vagy retiküljébe zárja. Legszívesebben eldobta volna, hogy fel se használja, de mégsem merte, mintha valaki számon tartotta volna nála. Becsúsztatta hát fekete blúzába, leá[516]nyosan gömbölyű keble alá, hogy hamar elő tudja adni majd a vonaton.

Utána sietve indult vissza, telve szorongással, aggodalommal, hogy ilyen sokáig elmaradt. Vajon nem történt-e közben valami baja a kisfiának? Miért is hagyta egyedül a pályaudvaron, miért is nem hozta magával? Ó, bizonyára sírva találja, talán nehéz, fuldokló zokogásban. A nap is lemenőben, bárcsak jobban siethetne.

A tömeg azonban érthetetlenül összetorladt, összecsomósodott, mintha feszülten várt volna valami jelre, jeladásra. Az egymáshoz tartozók összekapaszkodtak, keményen megvetették a lábukat, és senki sem akarta átengedni a helyét másnak.

A gyászruhás fiatalasszony tehetetlenül járt föl s alá a fekete emberfal mentén. Sehol sem tudott rést bontani, sehol sem átvergődni.

Ekkor könyörgésre fogta.

– Kérem szépen, a kisfiamhoz szeretnék eljutni. Egyedül van egészen… Csak most kaphattam jegyet – mentegetődzött, s kék szeme könnyes lett gyermeke említésére.

– Tessék – válaszolta egy jóakaratú, öreg házaspár. – Mi utat engedünk, csak a többiek engedjenek.

Megköszönte, s beljebb húzódott a sokaságba. De nem tudott előrejutni.

– Istenem! – rebbent el ajkáról akaratlanul a sóhaj. – Nemsokára már este lesz.

– Kisfiam, kisfiam – suttogta felcsukló sírása közben.

De az emberek nem figyeltek rá. A vonatok mentén már felhangzott a kalauzok ismert kiáltása: „Beszállni, beszállni!” – s az eleresztett szó, mint gyors lábú küldönc, ide-oda futkosott a pályán. Nyomban reá megszólaltak a sípok, s szaporán feleselgetni kezdtek egymásnak. A mozdonyok is feldohogtak, s neki-nekirugaszkodva, dörömbölve rugdosták meg a síneket. „Beszállni!” – riogatott újra, s a felizgatott sokaság, mint egyetlen roppant test, meglódult, és sustorgó áradatként csapott fel a kocsikra. Zűrzavarosan tomboló felszínén emberfejek forogtak, kavarogtak, bukdácsoltak, senki sem tudott ellenállni a roppant erejű iramnak. Aki megtántorodott, elsodorták, magukkal hurcolták, s belökték a tátott szájjal várakozó kocsikba… A fekete vonatok éhesen falták a betóduló utasokat, s nemsokára az utolsót is elnyelték. Odakünn már csak a búcsút integetők sötét sorfala maradt.

A sírás és zokogás fekete foszlányai még ott úsztak a pályaudvar felett, de a feldübörgő mozdonyok vad robogása teljesen szétszaggatta őket.

A sárga állomás is elmaradt, s a fekete bársony vonatok hallgató utasaikkal odakünn robogtak már a végtelen pályán. Csak a kihunyó nap tekintett be még egyszer hozzájuk. A gyászruhás fiatalasszony sápadtan nézett vissza. Olyan messze volt [517] már tőle minden – öröm, szenvedés, bánat – az egész élet, mint az eltűnő napsugár. Csak bal keble alatt érzett néha felszúró fájdalmat, ott, ahová a fekete keresztes jegyet rejtette.