Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Délután moziban voltunk.

Meg se néztük nagyon, mit hirdet a műsor. Csak úgy, vasárnapi megszokásból tévedtünk oda. Könnyű, kacagtató, hétköznapot feledtető látványosságot szomjaztunk.

Megdöbbentő realitású háborús filmet pergettek pedig.

Ködbe vesző háborús emlékeim fájó, idegesítő felelevenedéssel dobbantak elém. Vállamon éreztem a menetelő katonák nehéz rüsztungjának tompa nyomását. Fanyar mosolygással figyeltem a lövészárok tetvészkedését. A háborút járt katonák soha el nem múló szokása szerint ösztönösen mesélni, magyarázgatni kezdtem mellettem ülő feleségemnek. Hogy ez nem nevetni való! Ez… ez rettenetes valami! Amikor az a sok férfi ott leül az árokban, mint otthon az öregasszonyok estenden az eperfa alá, és szuszogó, lusta mozdulatokkal… tetvészkedik! Bizony valamikor én is…! Ajjaj, de mennyire! Az, az, ott, az gránát! Nem mondom, itt is rémületes, de a valóságban! Mikor közeledik kísérteties, félelmes, egyre erősebben süvöltő búgásával!

Igen, az ott ágyúgolyó felhője. Srapnel. A valóságban olyan rózsaszínű… Így magyarázgattam.

Kezdetben még csak elfojtott hangon úgy oda-odasúgtam valamit. Egy-egy odavetett szóval magyarázni, figyelmet felhívni, láttatni, észrevétetni akartam, hogy lásd, ez a háború…! Ilyen rettenetes! Pedig amúgy is meg volt rémülve szegény.

De aztán, amikor a bódító hatású tömegjelenetek után csupán egyetlenegy rongyos, a drótsövények közt lihegve vergődő, utat kereső katona, haláltáncos utat bukdácsoló emberke maradt csak a vásznon, már nem jött szó a számra.

Eddig csak a háborút, csak a katonákat, a rettenetességükben is megdöbbentően szép jeleneteket láttam, mint a törzstisztek, messziről, távcsővel… és a borzalmasságok közt lenyűgözött a fenségesség, a borzalom ereje, szépsége. De most…!

Tágra meredt szemmel dűltem előre a mozi fekete csendességében, magam feledten olvadtam eggyé azzal az árva, rongyos emberkével, akiknek a vergődése hatalmasabb volt, megrázóbb minden tömegjelenetnél. Éreztem, én vagyok az ott… [510]

Lihegve törtettem a hullákon, sebesülteken keresztül. A drótsövény ruhámat, húsomat tépte… kerestem az utat… ki innét… ki…! De nem lehetett! Újabb hullák, újabb drótsövények botlottak elém… elénk… a térdünk megbicsaklott… az ujjaink görcsösen markoltak hol ebbe, hol abba… aztán egy hosszú, szinte trillázó, ideges sikoltás… vagy pillanatnyi sötétség… és befejezésül megjelent a vásznon újra az őrjöngve hadonászó katona feje. Minden pillanatban közelebb, közelebb jött hozzám, rikoltó hurrázása mind erősebb lett, vadul, az őrület lázában forgó szemének átható csillogása szinte bevilágította a nézőteret… Nem tudtam levenni róla a szemem, mert ebből az őrült szemből vijjogva kacagott felém a már elfeledett Rém…: a háború.

A végén úgy mentünk ki mindannyian, mint az alvajárók. Szótlanul, szinte lábujjhegyen.

Kinn, a világoson mintegy parancsszóra összenéztünk. Beszélni nem tudtam sem én, sem a feleségem. Csak összekaroltunk, és csendes magunkba roskadással megindultunk hazafelé.

Nem beszélgettünk az úton sem. Mellékutcára kerültünk, hogy ne kelljen találkoznunk senkivel.

Valahogy azt éreztem, hogy ha valakinek jó estét kellene most mondanom, nem állnám meg, hogy utána ne kiabáljam a fülébe: »Ember, nem igaz! Nincs jó este! Hát nem látjátok, nem érzitek, hogy bomlik a világ, hogy az eltemetett, rothadásra ítélt kísértet mozgolódik a sírjában, feszegeti koporsója fedelét, melyet – jaj – gyatra puhafából készítettek neki, mikor eltemettétek… Hát nem látjátok, hogy bomlott idegzetű hullarablók még segítenek is feszegetni a rothadt koporsó fedelét? Kincset keresnek ott, ahol – tudhatják – csak bűzlő enyészetet találhatnak, hiszen ők voltak annak idején a sírásók is…!«

Jaj, emberek…!

A feleségem megrántotta a kezem. Az utca túlsó felén Szekeresék mentek. Köszöntek. Hangos »jó estét« kiáltott át az ember. Velem egyívású. Ő is ott volt. Őt is elvinnék még. Visszakívántam mégis a jóestét. De csak halkan, talán meg sem hallották. Nem mertem hangosan szólni. Még a járásunk is csendes volt, mintha lábujjhegyen mentünk volna. Mintha halottasház előszobájában topognánk, úgy róttuk a kövezetet hazafelé.

Otthon a gyerekek, mint máskor, most is hangos zajjal fogadtak. Aztán, hogy látták a szótlanságom, elhallgattak ők is.

A kislányom azért odabátorkodott.

– Apukát bántotta valaki? – kérdezte.

– Még nem… de…

– De? [511]

– Semmi.

– Hogy semmi?

Nem feleltem. Egy darabig csak állt ott, mellettem feleletet várva, aztán leült a babája mellé, s messziről nézett rám.

A vacsora nem ízlett. Ímmel-ámmal ettem valamit, majd megszokott mozdulattal nyúltam az újság után.

Adua… gerillaharcok… légibombázás…

Ledobtam az újságot. Valami könyvet akartam keresni, valami mást, akármit, csak ezt ne! De a kislányom máris ott termett, s a földre dobott újságot visszanyomta a kezembe.

Eltoltam.

– Hagyjátok most apukát – suttogta az anyjuk –, és csak csendben játsszatok, lábujjhegyen! Különben is itt az idő vetkőzni, feküdni!

Én csak ültem ott, az asztal mellett mogorván, sután, szótlanul. Egy pillanatig a rádióra gondoltam, de hogy a feleségem – ellesvén odavetett pillantásom – fel is csavarta, odaszóltam:

– Halkabbra!

Katonai indulókat játszottak. Olyan furcsa, olyan groteszk volt ez a halkan muzsikált katonai mars, annyi hazugságot éreztem benne, hogy a rádiót is lecsavartam. Nem kell.

Vetkőzni kezdtem. A lányom odalopakodott mögém, és amint hátranézek, látom, hogy ott áll mezítláb, hosszú hálóingecskéjében, és súgva mondja:

– Szabad egy kicsit odamenni apuka ágyába? Hancúrozni?

– Hagyj most, kislányom, nincs kedvem. Szépen, csendben feküdj le!

– Csak egy kicsit…! – rimánkodott.

– Nem! Tessék csendben lefeküdni! Elég volt ebből a zajból! – mondtam idegesen.

Szegénykét meglepte kemény hangon. Megfordult, odament ágyáig, aztán megint visszajött.

– Csak egy kicsit!

Nem szóltam én semmit, csak ránéztem. Hogy mit olvashatott ki arcomból, nem tudom, de ijedten fordult el tőlem, és meztelen lábát lábujjhegyre erőltetve sietett az ágyához. Betakaródzott, és sírni kezdett. Az anyja már ott is termett, és halkan csitítani kezdte.

Én meg az éjjeliszekrényemre kikészített könyvek közt kezdtem kutatgatni. Finot „A boldogság tudománya'' akadt a kezem ügyébe.

„Vigasztaló fénysugarak egy sötét, borús korszakban. Minden sorában az emberiség szebb és boldogabb jövőjébe vetett hit s az a meggyőződés sugárzik, hogy az emberiség fejlődése egyenes haladás a jobb és becsületesebb és boldogabb kor felé.” Ezt írja az ajánlása. [512]

Már a tízet is elütötte az óra, már csend ült a szobán, már ott tartottam, ahol arról elmélkedik a nagy bölcselkedő, hogy a boldogság bennünk van, de akkor hogy, hogy nem, egyszerre csak zavarni kezdett a csend.

Aludtak már mindannyian. Egyenletes lélegzetvételüket figyeltem egy darabig. Letettem a könyvet.

A boldogság bennünk van… Jaj, de miért kell félni az elvesztétől? Miért is kellett megnéznem ezt a háborús filmet?

Aztán hirtelen az jutott eszembe, amit a könyvben olvastam: „»A földi dolgokhoz való ötszörös ragaszkodás: ez a fájdalom« – mondja Buddha.”

Talán igaz. Talán azért volt ilyen megrázó hatása ennek a filmnek is, mert felébresztette bennem azt a gondolatot, hogy elveszthetem, amim van: a családom, a fiam, a lányom… és ők engem. Hogy sírnának, ha nem jönnék vissza! Újra egyedül maradnék én is…

Hirtelen, mintegy villámszerűen beleékelődött gondolataim közé egy kép. Azóta sem jutott eszembe, csak most.

Az olasz fronton gránátverésen kellett keresztülmennünk. Kellett.

Lépésről lépésre, felugorva, előrerohanva, bukdácsolva, gránáttűzben, minden percben a halált rettegve, de mentünk.

Egy nagy gránáttölcsér öblébe menekülve így imádkoztam: »Isten, irgalmazz nekem! Mert miért adtad nekem az életet, ha így, itt kell elveszítenem!? Tudom, itt körülöttem mások is remegnek, s a futás talán nehezebb nekik, mint nekem, mert öregek. De lásd, Uram, engem még senki sem szeretett! Ha szerettek is, az oly rég volt, hogy elfeledtem. Én még nem csókoltam, nem öleltem, sem engem senki! Ezek itt mellettem már szerettek. Volt vagy van szerető párjuk, gyerekük, akik meg is simogatták, meg is csókolták őket. De ki simogatott meg szeretve engem? Uram, élni akarok! Add, hogy megérjem, add megtudnom, milyen az, amikor a feleség, a gyerek bársonykarja fonódik a nyakra, s aztán… nem bánom, ha… csak most ne még…!«

Talán pogány volt az imádságom, de tizenkilenc esztendős voltam.

Hogy is jutott ez az eszembe? Éppen most…

Tudom, nagy sár volt. A kezem is sáros volt, ahogy összekulcsoltam. És senkim sem volt, csak én meg az imádságom.

Most? Mi lenne, ha újra el kellene menni… Újra behúzódni a gránátgödörbe… Remegve ostromolni az eget, hogy Uram… a gyerekeim…!

Tudom, fájna az egyedüllét, tudom, hogy nagyon magam előtt látnám mindig a fiam, a lányom, és ott nem simogatná meg senki az arcom, és a kezem a sárban kotorászva mennyire kívánná megsimogatni a gyerekek fejét, nyakamra kulcsolni a karjukat… [513]

A lányom ágya felől nesz hallatszott.

Ébren van talán…? Nem. Alszik. Álmodik. Szepeg, sír álmában. Vergődik… Talán hogy az este sírva aludt el… mert nem engedtem odabújni mögém, az ő fészkébe, ahogy mondani szokta.

Felugrom és odamegyek.

Kiemelem az ágyból, és csendben, lábujjhegyen, hogy a többit fel ne riasszam, odaviszem magam mellé. Ahogy babusgatva betakargatom, félálomban ráeszmél arra, hogy nálam van.

Elmosolyodik… odasimul a hátamhoz, az ő fészkébe, átkarol, és amikor már érzem, hogy elaludt, megcsókolom a puha haját… kezembe veszem kis kezét…

Úgy aludtunk el.