Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Nemsokára hát ismét karácsony lesz. Még egyszer és újra karácsony. Mintha egy végtelen körben mozognék tova, és életem apróbb-nagyobb állomásai időről időre visszatérnének hozzám. Tavasszal hitetlenkedve meregetem a szemeimet: újra tavasz lesz? Hát nem múlt el végérvényesen és visszavonhatatlanul a tavalyival, az ifjúsággal? Nem örök állapot-e az elmúlás, a pusztulás, a tél? Minden elölről kezdődik, ismétlődik? És most a karácsonyban is kételkedem. Minden évben kételkedem benne. Miért lenne karácsony? Hiszen elmúlt már. Az egész olyan valószínűtlen, mint egy álom. Karácsony… Tél, fehérség, az égen szikrázó csillagok, a szívekben ünnepi áhítat, a levegőben az angyali ének hangjai…

E pillanatban még nincs karácsony, de közelsége nyugtalansággal tölt el, mint utast a cél közelségének tudata. Készülődöm, kászolódom, mint aki nemsokára megérkezik valahova, és kiszáll.

Hitetlenül élek, az egész életem hétköznap, de a karácsonyt mindig kikötőnek éreztem céltalan-parttalan életemben, ahol megállapodni, célhoz jutni kívántam.

Mintha a karácsony tartogatna a számomra valamit.

Évről évre elfog a vágy a karácsony méltó megünneplésére. Már hetekkel az ünnep előtt titokban lázas előkészületeket teszek, számolom a napokat, programot csinálok. Annyi lomposan, felöltözetlenül és megborotválkozatlanul átténfergett ünnep után ezen a napon ismét szükségét érzem annak, hogy tetőtől talpig felöltözködjem, a lábamon cipő fényesedjék, a nyakamat keményített gallér feszélyezze.

Forró vízben mosakszom sok szappannal. Öt percenként a tükör előtt állok, fésülködöm, nyakkendőt kötök.

Ünneplőbe vágom magamat, pedig nem megyek sehova, és hozzánk sem jön senki. Csak úgy, magamnak. A karácsonynak.

Ha egy lakatlan szigeten élnék teljes egyedüllétben, akkor is így tennék. Viselkedésem oktalannak és mosolyogni valónak látszik, én azonban tudom, hogy nem az. Ugyanazt csinálom, amit az álmodó, aki felébredt, de továbbra is lehunyva tartja a szemét, és a valóságról nem vesz tudomást, mert álmát folytatni szeretné. Egy álmot kergetek az emlékek illúzióiban, mely megejtett egykor, és igézete alatt tart azóta is. [502]

Gyermek voltam.

Ez volt az álom.

És a valóság most az, hogy nem vagyok többé gyermek.

„…nagy a kezem. Halántékom deres már.
Játékaim még itt vannak köröttem.
Hol az anyám? Hol az anyám? Segítség!
Ötven leszek már. Nemsokára ötven” –

írja a „Szegény kis gyermek panaszai” költője, Kosztolányi Dezső, feleszmélve egy fejfájós, kába délutánon arra a valóságra, amelyet számára az idáig megtett út „az álom alagútjában” jelent.

Az álmaink egyre rosszabbak lesznek, és álmunkban is szeretnénk elaludni, ott folytatni, ahol még jó volt álmodni.

Az életem hajótörést szenvedett valahol. Elvesztette ízét, zamatát, értelmét, megfakult, elvizenyősödött. Csak emlékeim vannak.

Elszegényedtem, és abból élek, amit az emlékeim jelentenek a számomra.

A gyermekkorom boldogságát idézi vissza a karácsony is mindabban, ami rá emlékeztet.

Ez a szertartás az ünnepestével, a készülődés, az öltözködés, az emlékek mágikus varázsával hat rám. Mintha a tárgyaknak lelkük volna, és magukban rejtegetnék mindazt, ami volt egykor, és boldoggá tett.

*

Hétéves voltam. Volt-e azelőtt is karácsony? Nem emlékszem. Szegények voltunk, gond, küszködés, nélkülözés töltötte ki az életünket. A karácsonyt talán eltitkolták előlem. Nem akarták a szívemet fájdítani vele, céltalan vágyakozásoknak tenni ki örömökre szomjazó gyermeklelkemet. Ebben az esztendőben azonban bizonyos jólét költözött be hozzánk. Annuska és Csörike húgaim elhaltak, átmenetileg egyetlen gyermeke maradtam a szüleimnek, kevesebb kenyér, tej, ruha, cipő fogyott, és így történhetett, hogy ez idén karácsonyra is jutott.

Ez volt az első karácsonyom.

Már hetekkel előbb készülődtem rá. Ábrándos lettem, és szórakozott. Életem sok kis célja, csákója, kardja, furulyája és fanyelű bicskája után most valami nagy dolog következett. Végtelen és felmérhetetlen. A karácsony.

A világ világossága, fénye, ékessége, gyermekálmaim királya, a legszeretnivalóbb lény, a kisgyermek Jézus látogatását jelentették be szerető szüleim, mint megfellebbezhetetlen tényt, hogy ajándékokkal jutalmazza meg a jókat, és számon kérje viselkedésüket, szófogadatlanságukat, engedetlenségüket, csínyjeiket azoknak, akik rosszak voltak.

A lelki teherbíró-képességem legnagyobb próbatételét je[503]lentette a közelgő karácsony. Becsvágyó kisfiú voltam. A dac és elfordulás oly dolgokkal szemben, amelyek számomra valamilyen okból elérhetetleneknek látszottak, nem elégített ki. Ehhez sohasem voltam eléggé vásott és rosszindulatú. Ha a szüleim valamiért megbüntettek, nem menekültem duzzogásba, megátalkodottságba, mint önkéntes számkivetettje az életnek, hanem az ellen fordultam, aki mindezt okozta: a bennem lakozó rossz ellen, s esetről esetre őszintén megfogadtam, hogy megjavulok, nem teszek többé olyat, ami miatt meghasonlásba kellene jutnom a környezetemmel és önmagammal. Most is, hogy a kis Jézuskát vártam, s számot kellett vetnem a rossz lelkiismeretemmel, nem találtam kielégítőnek azt a megoldást, hogy nem kell nekem a kis Jézuska meg az ajándéka, s legfeljebb megszököm előle, vagy lefekszem, és a fal felé fordulok. Nekem bizony kellett. Szerettem a kis Jézuskát, s hogy a bűntudat és rossz lelkiismeret válaszút elé állított, habozás nélkül megtagadtam minden közösséget rosszabbik énemmel.

Hatalmas lelki nagytakarításba fogtam.

Most láttam csak, hogy mennyi kivetni, rendbe hozni és számon kérni való van bennem. Mennyi bűn, elvetemültség, alávalóság ülepedett a lelkem iszapjában, mintha ott sem volna, s ez mind csak most vált nyilvánvalóvá, hogy ez az esemény az iszapot felkavarta.

Volt két pajtásom, a sánta Mészáros Sanyi, meg a szomszédja, a Bulyovszki Misi. A velük töltött órák, különféle csínyek, beszélgetések, illetlenségek emléke most aggodalommal töltött el. Különösen aggasztott a hármunk között fennálló bűnszövetség ügye. Ez abból állott, hogy Bulyovszky és Mészáros, akik nálam idősebbek és rafináltabbak voltak, egy napon nagy titkolózva félrehívtak, és beavattak egy tervükbe, melynek értelmében mi hárman szövetkezünk arra, hogy a Bulyovszkyék kissé már korhadásnak indult deszkakerítését nap-nap után rendszeresen – hogy is mondjam csak… – leilletlenkedjük, mert így majd hamarabb elpusztul, újat kell a helyébe csináltatni, és mi hozzájutunk egy csomó deszkához, amiből nagyszerű kocsikat, hajókat, vízimalmokat és egyéb játékszereket lehet csinálni, amit azután hosszú időn keresztül kitartó fanatizmussal és következetesen végre is hajtottunk. Ez határozottan csúnya dolog volt, és kártevő szándékkal történt. Bűn volt. Vajon mi erről a kis Jézuska véleménye, aki előtt nincs titok, aki mindent tud és lát s így minden feltevés szerint erről a dologról is tudomása van? Vajon nem sújt-e a megvetésével és fordul el tőlem, mint olyan valakitől, aki méltatlan a kegyeire, eljátszotta a jussát ahhoz, hogy oldalán a jók és igazak közt helyet foglaljon, s egykor elnyerje a mennyországot? Megfogadtam, hogy Bulyovszkyval és Mészárossal nem barátkozom többé, karácsony után sem, mert az ő társaságuk, modoruk, viselkedésük, erkölcsi és jellembeli magatartásuk ösz[504]szeegyeztethetetlen egy olyan kisfiú lelki igényeivel, aki a kis Jézuska elismerését akarja kiérdemelni.

Egyszer elloptam egy krajcárt, és cukrot vettem rajta. Ez is eszembe jutott. A gyomrom émelygett a bűntudattól, az a rég megevett cukor kikívánkozott belőlem. Loptam! E bűnöm nyomasztó és sötét emlékeivel úgy bujkáltam napokig a kertben, az ól és a fészer mögött meg a padláson, mint Káin, miután megölte öccsét, Ábelt. Nem volt nyugtom, maradásom, féltem a holnapra gondolni. Vajon van-e erre a bűnömre bocsánat? És ha nincs? Ha a kis Jézuska szóvá teszi, számon kéri tőlem azt a krajcárt? Rám mutat ujjal, és elárulja a szüleimnek, hogy krajcárt loptam, és cukrot vettem rajta? Ha fogja a karácsonyfát, és felháborodva kijelenti, hogy amely kisfiú pedig krajcárt lop, és cukrot vesz rajta, annak nem jár karácsonyfa, hanem virgács, és végig is ver rajtam? Az arcom égett a szégyentől, a lelkifurdalástól, amikor ezt a bűnömet esténként az ágyban számon kértem magamtól, és hideglelős lázban vacogtam, remegtem a dunnám alatt. Megfogadtam, nagyon és igazán, hogy nem, ezt sem teszem többé. Csak most, még az egyszer bocsássa meg a kis Jézuska, ne taszítson el, és jelentse ki, hogy elkárhozott vagyok, örök gonoszságra és megvetésre ítélve. Jó leszek, szófogadó leszek. Olyan leszek, mint a kis Jézuska. Ő lesz az egyetlen barátom, játszótársam, és csak azt teszem, amit ő is jóváhagy. Majd, nemsokára, ha meghaltam, és feljutok az égbe, a mennyországba, ahol angyal leszek…

Így vártam a karácsonyt kétségek, aggodalmak és reménykedések közepette. Ez idő tájt játszani sem mentem sehova. Otthon ültem, és a leckémet tanultam, vagy a szüleim parancsát lestem. Én magam ösztökéltem őket parancskiadásra, hogy engedelmeskedhessem, s a szófogadásommal szaporíthassam erényeim számát. Mindent elkövettem, hogy égi számlám követel rovatát aktívvá tegyem. Törlesztettem a bűneimet, vezekeltem.

És esténként, mielőtt álomra hajtottam a fejemet, mindig megállapíttattam a szüleimmel, hogy hányat kell még aludnom karácsonyig, és ugyanígy reggel is, miután felébredtem. Ellenőriztem, hogy az idő valóban múlik-e, s közeledünk a várva várt esemény felé.

*

Esteledett. A szobában sötét árnyékok nyújtózkodtak. Féltem, vacogtam. Féltem kimenni. Féltem az ablakon kinézni. Anya mellé bújtam, szorosan az ölébe, és sóhajtottam. Anya magához szorította a fejemet, és megcsókolt. Ez olyan megnyugtató volt. Éreztem, hogy mégsem vagyok elhagyatva egészen. Anya itt van mellettem, anya szeret, és anya – ki tudja – talán még a kis Jézuska haragjával szemben is meg tudna védelmezni. Mindenesetre szószólóm lehet, pártomra állhat, elnézést, bocsánatot kérhet a számomra a maga nevében is.

Karácsony este volt. [505]

Az utcán, a fákon, a háztetőkön hó fehérlett, a tintafekete égboltozaton millió fényes csillag tündöklött.

Ahogyan telt-múlt az idő a tétlen várakozásban, már vagy tizedszer ajánlkoztam, hogy ne hozzak-e be fát a tűzre vagy vizet a kancsóba. Annyi bűnbánat, fogadkozás és vezeklés után most, az utolsó pillanatban ismét kishitűség fogott el. Keveselltem mindazt a jót, ami a javamra szól, s amelynek birtokában a kis Jézuska kegyeit minden kétséget kizáró módon a magaménak tudhattam volna. Szerettem volna a rendelkezésemre álló időt még kihasználni, behozni annyit, amennyit csak lehetséges. De fa is volt bent elegendő, a vizeskancsó színültig megtöltve a helyén, az udvar, az utca elsöpörve, minden rendbe téve, a helyére rakva, sehol semmi elvégezni való, amivel az égben érdemeket lehetne szerezni.

– Imádkozzunk! – susogtam ekkor páni félelemben, még szorosabban hozzábújva az édesanyámhoz.

És imádkoztunk:

– Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, ámen. Mi Atyánk, Isten, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved…

Szállt ajkunkról az imádság betöltve a szobát, az egész mindenséget. Lassan a lelkem feszültsége is felengedett, és bizakodni kezdtem. Éreztem, hogy aki imádkozik, azzal együtt van a jó Istenke. Az imádság az a varázsige, mely megnyitja a jó Istenke szívét, és feloldja a rossz magaviseletű kisfiúkat bűneik nyomasztó terhe alól.

Lámpagyújtás után kezdtem készülődni. A cipőmet már délután kifényesítettem, a ruhámat is kikeféltem. A keményre vasalt ingem az ágyra kikészítve. Most a mosakodás következett. Anya segítségét nem vettem igénybe. És nem csaltam, nem amerikáztam, olyan alaposan megmosakodtam sok-sok szappannal, nem feledkezve meg a nyakamról és a fülemről sem, hogy bármely felnőttnek dicséretére vált volna. Szép és tiszta akartam lenni kívül-belül.

És amikor ott állottam a petróleumlámpa meghitt, sárga fényében, tetőtől talpig ünneplőbe öltözködve, keményített ingben, megfésülködve, a mosakodástól lázpiros arccal, égő fülekkel, a szappanhabtól illatosan, szorongva és lámpalázasan, mint a színész, aki a színfalak mögött áll, és a jelenésre vár, ünnepélyesség és a tisztaság és szeretnivalóság érzete fogott el. Mintha a mosakodással a lelkemet is tisztára mostam volna s a keményített inggel és ünneplőruhával a keményített, ünneplő lelkemet is magamra öltöttem volna. A vasárnapi lelkemet, amelyben mindig szebbnek, jobbnak, tisztábbnak, magamhoz méltóbbnak éreztem magamat. Nem féltem már úgy.

Akkoriban az elemi iskola első osztályába jártam. A tanító bácsinak, akihez jártam, volt egy szokása, mely nekem módfelett imponált. Ez abból állott, hogy miközben a padok [506] közt fel-alá sétált, a két hüvelykujját a mellénye hónaljkivágásába akasztotta, és a kezeit összekulcsolta a mellén. Voltaképpen a tanító bácsi volt az, aki nekem imponált, én azonban a szokásait is azonosítottam vele, s azokat az ő felsőbbrendűsége megnyilvánulásaként fogtam fel. Primitív emberek a felsőbbrendűekkel való érintkezésükben elsősorban azok külsőségeit veszik át, a modorukat, öltözködésüket, hanghordozosukat, és csak azután, fokrólfokra azt, ami a lényeg bennük. Engem is főként a tanító bácsinak ez a póza kapott meg, ebben kívántam őt utánozni, hozzá hasonlóvá tenni. Ezért addig kértem, rimánkodtam az édesanyámnak, míg az édesapámnak azt a fehér mellényét, amelyet sohasem viselt, át nem alakította nekem.

Most a kis mellény is rajtam volt. A karácsonyeste volt a premierje. Amikor megálltam a tükör előtt, és megláttam magamat benne, boldog büszkeség fogott el. Kiválasztottnak, a sors kegyeltjének, gazdagnak, hatalmasnak, irigylésre méltónak éreztem magamat. Mellény volt rajtam. Nyomban ki is próbáltam azt a bizonyos pózt, és attól fogva a hüvelykujjaimat a mellényke hónaljába akasztva, a mellem fölött összekulcsolt kezekkel és kidüllesztett képzeletbeli pocakommal sétáltam fel-alá a szobában, önérzetesen és méltóságteljesen. Így vártam a Jézuskát, szapora aggodalommal pislogva az ajtó felé, minden kis nesztől, képzelt fényvillanástól összerezzenve és a szerepem nehézségeivel küszködve.

Ezalatt künn teljesen beesteledett. Az ablakok mögött áthatolhatatlan feketeség honolt. A kis Jézuska minden pillanatban jöhetett. Izgatott várakozásomban minduntalan hallani véltem az égi ügyelő csengetését, és halálra váltan, szívdobogva néztem szembe a sorsommal.

– Vajon elég lesz-e a fa, ami idebent van? – kérdezte ekkor az édesapám.

– Hát lehetne még behozni pár darabot… – vélekedett az édesanyám.

– Szaladj, kisfiam! – biztatott apám.

Egyikről a másikra néztem, ijedt aggodalommal, mint az elítélt. Mint Krisztus az olajfák hegyén, amikor vért izzadva térdre rogyott, és az égre sóhajtott: „Uram, vedd el tőlem e keserű poharat! Mindazonáltal ne az én, de a Te akaratod teljesedjék.” Kimenni fáért, most, amikor a kis Jézuska minden pillanatban jöhet, és hozzá egyedül, ebben a sötétben? Viszont szót nem fogadni most, amikor minden pillanatban a kis Jézuskát várom? Dilemma előtt állottam. A szüleimhez fellebbeztem esdeklő tekintetemmel, az ő belátásukra bízva a sorsomat.

– No, csak rajta, egy-kettő! – szólított fel apa.

Nem volt kibúvó. Lenyeltem kitörni készülő sírhatnékomat, összeszorítottam a fogaimat, és behunyt szemekkel, mint [507] az alvajáró, hátrabotorkáltam a fáskamrába. Ott egy-kettőre megrakodtam, és loholtam vissza.

– Itt van! – lihegtem halálos izgalommal, sápadtan és verejtékezve, mint aki a halál torkából jön.

Az édesapám tanácstalanul nézett össze az édesanyámmal.

– De hát miért ilyen keveset hoztál? – kérdezte azután. – Hideg van már, megfagyunk az éjjel.

Szorongva hallgattam. Nem mertem ajánlkozni, hogy még egyszer visszamegyek. De az édesapám már határozott is:

– Csak fuss vissza, és hozz még pár darabot!

Újra nekivágtam a sötétségnek, mint egy hős.

– Várj – szólt utánam az édesapám –, én is veled megyek.

Ennek nagyon megörültem. Ha apa velem jön, akkor nem félek. Megrakodtunk a fával, bezártuk az ajtót, már éppen indultunk visszafelé, amikor az édesapám meglepetve felkiáltott:

– Hát ez mi?

Felnéztem. És ekkor a kamra ablakában megláttam a karácsonyfát. A kis Jézuska tehát már itt járt. És a karácsonyfát letette ide, az ablakba.

– A karácsonyfa! – sikoltottam boldogan.

– No, majd én beviszem – ajánlkozott apa.

Lelkendezve rohantam be a szobába az édesanyámhoz a hírrel. A karácsonyfát az édesapám hozta utánam.

Szegényes karácsonyfa volt, közönséges galagonyabokor, én azonban még sohasem láttam másikat, és úgy hatott rám, mint a mesebeli tündérkert muzsikáló csodafája. Mi minden volt azon, Istenem! Minden tüskéjén aranydió. Azután alma, füge, cukor, mézeskalács. Kard is volt rajta, amilyet már régóta szerettem volna, s amelyet a szüleim biztatására nyomban felcsatoltam az oldalamra.

Lassan mindent apróra felfedeztem a karácsonyfán, csak egyet nem, ezt végül is apának kellett meglátnia: egy cifrán kifaragott pálcát, mely a karácsonyfa közepén állott, nyilvánvaló emlékeztetésül arra, hogy a kis Jézuska tud a rosszaságomról is, s nem szabad elbizakodnom. A tényt megilletődötten vettem tudomásul, és hálás szívvel gondoltam a kis Jézuskára, aki nem árulta el sem a krajcárt, sem a többi csínyjeimet, és nem szolgáltatott ki ezzel a szüleim megvetésének, s megfogadtam, hogy a jövőben példásan fogom magamat viselni.

S hogy a nagy megpróbáltatás elmúlt felettem anélkül, hogy el kellett volna szenvednem, hálám és szerencsés menekülésem fölött érzett boldogságom kitörő áradozásban kívánkozott ki belőlem. Lelkesen magyaráztam a szüleimnek, hogy a kis Jézuskának bizonyára sietős volt az útja, és ezért nem jött be, hanem csak letette a karácsonyfát az ablakba. A boldogság nagylelkűvé tett, és arról tartottam előadást, hogy mennyit kell a kis Jézuskának ezen az éjszakán fáradoznia, fa[508]gyoskodnia. Olyan gazdagnak éreztem magamat, hogy okvetlenül juttatni kívántam belőle pár morzsát annak is, akinek köszönhettem, s előadásom konklúzióját a következőkben vontam le:

– Szegény kis Jézuska…

*

A Jézuska szegény volt, és én gazdag.