Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

(„A bolond legény” ciklusából)

Engem többé már nem látnak a faluban. Bő nadrágban járok, mint az urak, kemény köcsögkalapom is van, senki nem mondaná, hogy faluról jöttem. Bajuszt is növesztettem, feleségem is van.

Amikor álmomból felébredtem ott, a kocsmaudvaron, ahol a gazdám hasát fölvágták, nagyon elfogott a búsulás. Mert hiába kérdeztem a kocsmárost meg a viháncoló lányokat, akik körülfogtak, és úgy kacarásztak fölöttem, mintha csiklandozták volna őket, senki sem tudta megmondani, hogy mi lesz a pénzemmel, amiért behajtottam az ökröket.

– Keresheted a gazdádat – mondták –, úgy vitte az innen a beleit két kézre fogva, mint a kucséberek a kosarat. Azóta már biztosan egy valóságos mennybéli angyal legyezgeti ingével azt a kopasz, kugli fejit.

Mégis elmentem a kórházba. A kapunál megállított egy ember, és azt mondta, hogy még nem mehetek be, majd csak két óra múlva. Hiába kértem, hiába mondtam neki, hogy a pénzemért jöttem, amiért behajtottam az ökröket. Rám se hederített, hanem becsukta a kaput az orrom előtt. Gondoltam, ha várni köll, hát várok, de nem hagyom a bőriben a pénzt. Mondtam az embernek, ha itt lesz az idő, kiáltson. Ezzel lefeküdtem a fűbe, ami ott húzódott a kórház kerítésével szemben. Harmonikáztam.

De alighogy megszólalt a muzsikám, egymás után gyűltek a kerítéshöz azok a csontos, sárga arcú emberek, akik bent őgyölögtek az udvaron.

– Hallod-e te, legény – kiáltották nekem –, itt van pénz, eredj abba a bótba, hozzál cigarettát. Amikor visszajöttem, mások újra átküldtek. Így rohantam vagy tízszer, de megvolt a hasznom belőle, mert mindegyik hagyott a markomban egypár garast.

– Amiért szaladtál – mondták, én meg röhögtem, mert már régen nem jutottam ilyen könnyen pénzhöz. Aztán mire kifújtam magamat, már szólt is az ember a kapu mögül.

– Na, most bejöhetsz, te legény!

Amerre néztem, mindenhol fehér kabátos asszonyok meg emberek lődörögtek. Akkor odaértem a házhoz, és benyitottam [498] egy szobába, Akkora szoba volt az, hogy az otthoni házunk istállóval együtt elfért volna benne. És az egész szoba tele volt ággyal, amiben hangosan nyöszörögtek az emberek. Bekiáltottam:

– Itt van-e a gazdám, akinek az éjszaka fölvágták a hasát?!

Erre hosszú, fehér kabátjában odajött egy ember. Olyan büdös volt, hogy alig bírtam megmaradni mellette. Kimutatott az ajtóra, hogy odamenjek, mert ott köll neki lenni. Oda is beszóltam. Innen meg egy fehér ruhás asszony jött ki, és azt mondta, jöjjek vele, mert az élők között alig lesz az már; meg köll nézni a halottaknál. Így kerültünk egy sötét hodályba, ahol a fekete falakról víz csurgott. Magas asztalok álltak egymással szemben, amik fehér lepedővel voltak letakarva. Csak az egyik falon volt egy akkora luk, mint a kalapom, azon sütött be a nap. Olyan csend volt ebben a kamrában, hogy még légy se zümmögött, de körülnéztem, egyre a lábaim alá, mert gondoltam, patkánynak köll lenni itten, ha már ilyen sötét van, és a falakról víz csurog. Hiába néztem, nem láttam egyet se.

Akkor az asszony odalépett az egyik asztalhoz, és fölemelte a lepedőt. Ott feküdt a gazdám nagy, kövér fejével, nyitott szemmel és tátott szájjal a lepedő alatt. Láttam, hogy halott, ezért nagyon mérges lettem:

– Hát a pénzemmel mi lesz most? – kérdeztem az asszonytól. – Azért kínlódtam az ökrökkel, vigyáztam, hogy egynek se legyen baja?

– Majd megnézem fönt – mondta az asszony –, hátha maradt valami pénz a zsebeiben, aztán bejelentjük az irodában.

Ő elment, én meg lent maradtam a halott gazdám mellett. Egészen lehúztam róla a takarót. Meztelenül feküdt a hasával, ami olyan volt most, mint a lukas zsák, amiből kifolyt a korpa. Ahol a vágás volt, azt spárgával bevarrták. Az arca is olyan sárga volt, és puhának nézett ki, mint a frissen köpült vaj. Próbának benyomtam az ujjamat az arcába, hogy mély luk maradt benne, aztán amikor elvettem az ujjamat, lassan jött ki a luk, mint a kelt tészta. Csak a lába állt feszesen, egyenesen, mintha haragudna. A körmei feketék voltak, a bütykei meg szinte átlátszóak. Amikor megfogtam, mintha jeget fognék, úgy éreztem.

Akkor visszajött az asszony, és azt mondta, hogy bizony nem találtak egy árva garast se a gazdám zsebeiben. Olyan helyről hozták, ahol nem hagyják meg a pénzt. Nem szomorodtam el ezen, mert tudtam, hogy így járok. Megcsörgettem a zsebemben azt a pénzt, amit a cigarettával kerestem, és így búcsúztam a gazdámtól:

– Behajtottam az ökreidet, mind az egész csordát, amit sok pénzen vettél. Én nem kaptam semmit ezért, aztán lám, [499] mégis megvagyok. Te meg itt fekszöl a piszkos, hideg lábaiddal, meg a bevarrott hasaddal, ami olyan, mint a zsák. – Így jöttem el a kórházból.

Az utcán olyan jókedv fogott el, hogy harmonikázni kezdtem. Meleg volt, talpamat égette a kő, szaporán kapkodtam a lábaimat, és csak harmonikáztam. Aki emberrel találkoztam, megállt, és utánam nézett. Volt itt is olyan, aki nevetett rajtam, hallottam, némelyik azt monda, bolond vagyok, de én nem törődtem senkivel. Arra se gondoltam akkor, hogy mi lesz velem, csak mentem, mentem.

Akkor találkoztam egy emberrel, aki finom, úri ruhába volt öltözve, és már messziről kiabált felém:

– Hallod-e, hé! Akarsz-e dolgozni?

– Éppen azt akarok – mondtam –, és így elmentem vele.

– Vittél-e már zongorát? – kérdezte az ember.

– Majd megnézzük – mondtam –, lehet, hogy vittem, lehet, hogy nem.

De amikor még három emberrel fölemeltem a zongorát, akkor már láttam, hogy ilyent még sohse vittem. Egy nagy liszteszsákot könnyebben fölemeltem, mint ezt a zongorát negyedmagammal. De azért az úrnak tetszett az erőm. Kérdezte, akarnék-e itt maradni. Mindig csak emelgetnem köllene. Zongorát, meg asztalokat, székeket. Így ottmaradtam.

Nagy kocsma volt ez, azt mondták: szálloda. Sok emelete volt, s az mind tele szobával, és én mégis a pincében aludtam. De azért mégis jó volt. Cipeltem a szekrényeket, asztalokat, vittem az urak után a nehéz kofferokat. Aludni nem sokat lehetett, mert éjjel-nappal talpon köllött lenni. A harmonikám is megsüketült és megkukult, mert nem játszhattam rajta. Egy éjszaka azért mégis elővettem. Aludni köllött volna, de én már nem bírtam ki tovább. Muzsikálni kezdtem rajta. Alighogy párat húztam a muzsikámon, bejött hozzám a Rozi, aki a szobákat sikálta mindég, meg a tányérokat mosta. Azt mondta, hogy szeretné hallgatni, amit muzsikálok. Hagytam, hadd hallgassa. Én meg csak muzsikáltam, és néztem a Rozit. Kicsi feje volt, akkora, mint az öklöm, vörös a meztelen lába, és kék meg összerepedett a keze. Ő is mindég talpon volt, mindég sikált, mindég mosogatott. Most, ahogy néztem, mintha nem is ő lett volna. Csendesen ült, és az ölibe fektette a kék, sebes kezeit. Akkor egyszerre sírni kezdett.

– Mért sírsz, Rozi, – kérdeztem tőle –, amikor én nem vagyok szomorú?

– Nincs énnekem senkim se; se apám, se anyám, csak mindég a sikálás.

Erre letettem a harmonikámat, és elkaptam a Rozit, mint öregapám engem, amikor gyerek voltam, és az ölembe ültettem. Nem szóltam semmit, csak szorongattam.

Azon a kicsi ablakon, ami szobámon volt, kiláttunk az ud[500]varra. Ott is muzsikáltak, de abból nem lehetett semmit se hallani, csak éppen lábakat láttunk, sok lábat, amint táncoltak. Arra följebb, ott volt a csillagos ég, de abból nem láttunk semmit se. Egymást átöleltük, és hallgattunk szomorúan. De azért jó volt így ülni együtt, mintha régen ismernénk egymást. Akkor azt mondtam a Rozinak, hogy eljöhet hozzám minden éjszaka. El is jött egy darabig, de aztán már nem köllött neki átjönni, mert együtt aludtunk az én ágyamban. Jó volt így, egészen megemberesedtem, és amikor a zongorát meg a szekrényeket cipeltem, mindig a Rozi járt a fejemben, hogy most ő hol lehet, melyik szobát sikálja. Sokszor, ha nem volt dolgom, én sikáltam helyette.

Egyszerre aztán sírva jött a Rozi. Alig bírtam kifaggatni, hogy mi baja, mert csak sírt, sírt, és nem tudott szóhoz jutni sokáig.

– El köll menni nekem innen – mondta nagysokára. – Máma szólt a Grün úr, hogy ilyen ribanc nem maradhat a szállodában. Azt mondja, hogy gyerekem lesz. Azt mondja, aki nem tud vigyázni magára, az rohadjon el a szemétdombon.

Nagy harag fogott el. Úgy megmarkoltam a széket, ami a kezemben volt, hogy ha a Grün úr a közelben lett volna, biztosan széttöröm azon a vörös fejin. Mert egyszerre világos lett előttem, hogy a Rozinak tőlem lesz a gyereke. Aztán az öröm fogott el, hogy nem is szóltam a Rozinak, csak leszaladtam a szobámba, és elkezdtem muzsikálni a harmonikámon. A Rozi sírva jött utánam.

– Hát nem törődsz velem – kérdezte –, nem bánod, mi lesz velem?

– Csak hallgass most – mondtam neki –, hadd muzsikálom ki az örömömet. – Még nyomkodtam párat a harmonikámon, akkor így szóltam hozzá:

– Most én már csak veled maradok, Rozi, mert tudom, hogy az én gyerekemet hordod magadban, az meg enni akar majd, muszáj neki megkeresni a kenyeret.