Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

Az én időmben még nem volt aranyhegyű palavessző. Egyszerű, minden dísz nélküli volt a szürke, kis kőrudacska, amit mi, harmadik kerületiek vettünk az Árvaház utca sarki boltosánál. Még csak sima sem volt. Rajta volt a fűrész fogainak nyoma is, és hosszában is szögletes volt. De mi erről nem tudtunk. Somogyi tanító úr sem a palavesszőt nézte, hanem a betűket, amiket nagy szívdobogással akartunk táblácskánk piros vonalai közé szorítani. Én az ablaknál ültem, amellyel szemben az utca másik oldalán, óriási karácsonyfák között tündéri szép palota állt, homlokán gyereknagy betűkkel, amiket akkor még nem tudtam elolvasni. Ha csak lehetett, másolgattam azokat az aranybetűket, mert aranyból voltak. Egyszer sikerült lemásolni az egészet. Alig vártam, hogy megmutathassam anyámnak. De bár ne tettem volna! Anyám ijedten fedte el a piros vonalak fölé árnyékló titokzatos betűket, és kétségbeesett zokogással kérdezte tőlem, tudom-e, mit mondanak azok a betűk?

Nem tudtam. De attól az időtől kezdve valami csodálatos szomorúsággal néztem a betűkre. És ha én írtam őket, valahogyan mindig átlépték a piros vonalakat. Ma is így írom őket, vagy magasan a vonalaik fölé emelt fejjel, vagy borongó, vonal alatti, fájó meghajlással. Talán ez az oka, hogy úgy szeretem a leírt, a kézzel írt betűt. S ha valamit olvasok, megkeresem a betűk lelkét. Elolvasom az írást, s aztán lehunyom a szememet. S ha nem mozdulnak a sorok, leteszem a nekem néma lapokat. De ha megcsengenek a betűk, ha a sorokon átremeg a kéz vonagló üteme, akkor lehajtott fejjel figyelek, és lehunyt szemem mögött megcsillan az írás… Valaki egyszer megmutatta nekem Jókai írását. És ismerősebb írást még nem láttam életemben. Nem olvastam a sorokat, csak a betűket néztem. És mégis, soha nem éreztem úgy, mint akkor, hogy: Egy az Isten… A betűkből Isten szépsége nézett rám.

A föld méhében sok kő van. Legragyogóbb a gyémánt. Királyok koronájában ékkő. Szerelmesek szívében ilyen a ragyogás – a szivárványszínű ábránd. Rokona a fekete szén. A szénnek nincs mása, csak fölmérhetetlen melege. És kis fatokocskákban a gyermekeknek is van köve. Vékony, karcsú kis rudacskákban. Palavessző. Kis kulccsal nyitják a tokokat. Láncon vagy spárgán őrzött kulcsocskákkal. Én is őrzök egy kulcsocskát, s akié [488] volt a tokban őrzött aranyhegyű palavessző, mert mindig aranyhegyűt vett, megértette velem, hogy a legszebb kő – a palavessző. Az aranyhegyű kő, a palavessző. A lélek egyszerű drágaköve.

Nem tudom, ki aranyozta be először a palavessző hegyét. Betűíró hegyét. Talán azért tette, hogy többet adhasson el, hogy több jusson neki kenyérre, de az is lehet, mert gazdag gyémántokat akart. Nem tudom. De a gyerekek azt vesznek. Aranyhegyűt. Inkább kettőt aranyheggyel egy dinárért, mint négyet aranyhegy nélkül!

A gyerekek tudják, miért…

*

A püspökvárnál kezdődött a Faludy Ferenc utca. Ebben a hűvös, csendes utcában laktak a vármegyei urak meg Ferike. Ferike is a vármegyéhez tartozott. Apja nagy úr volt, nemes Vasy Pál úr, a vármegyei főjegyző. Ferike anyja nem tartozott a vármegyéhez, mert ő csak a szolgálója volt a főjegyző úrnak. Én hivatalból jártam Ferikéhez. A játszótársa voltam, és ezért minden hónapban kaptam egy pengő forintot.

Ferike nagyon vézna, sápadt kisfiú volt. Mindketten az első osztályba jártunk. De őt otthon tanította a tanító úr, aki nekem Ferikééknél a helyet szerezte. Ferike sohase mehetett ki az utcára, azért kellett neki a játszótárs. Ma különös, nagy dolgok történtek az iskolában. A tanító urak mind feketében voltak. Lehajtott fejjel, némán jártak a magas boltozatú folyosón. Nem is tanultunk semmit. A tanító úr arról beszélt, hogy van egy kék vizű, messzi tó, s a levélhullató szeptemberben egy fekete ruhás, árva királynét haldokló szemmel ringatott a távoli hegyek alján merengő tó… a fekete ruha alatt aranyszív vérzett… s most árnyék fogta át a tükröző, kék vizet, a lelkeinket… mert az aranyszív a mi királynénké volt… s tanuljuk meg az átkozott nevet: Luigi Lucheni…

Ma különös örömmel siettem Ferikéhez. A karomon fekete szalagocska volt. Majd Ferikének is varr az anyja. Hogy fog bámulni Ferike, ha így meglát! A szalagocska büszkévé tett. Mintha több lettem volna, mint eddig. Mi messze, a város szélén laktunk, komor, gyári népek között. Apám is komor, szótalan munkás volt. Alacsony, vállas, mint a szegénységünk. De egyik munkásnak se volt olyan szép keze, mint apámnak. A bal hüvelykje pontosan ketté volt szelve, egészen a csuklóig. Ahol összeforrt, ott sohasem fogta be a korom. Egyenes, fehér vonal maradt faragó szekercéje nyomán. Ez a fehéren összeforrt seb volt az én apám.

Apám odahaza mindig olvasott. Nagyon szerette a könyvet. Ő mondta, hogy a vármegyeház előtti szobor egy olyan ember szobra, aki a legszebb magyar verseket írta. S mikor [489] megmondta a szoborember nevét: Berzsenyi Dániel – fölvette egyik könyvét, és elolvasott egy verset valami vén diófáról…

Mely magas égnek szegezett fejeddel,
Mint a király állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa, földre terítve…

Apám letette a könyvet, és csak nézett rám. Engem meg különös, döbbent csend vett körül. A szavak úgy vettek körül, mintha hulló falevelek között járnék, ahol sápadt kis arcomat nekem még néma bánatok ezüstfátyola takarná. Nem értettem a szavakat, és mégis volt valami egészen világos képem. Megsejtettem a szobor lelkét. Hogy az a szobor ott, a vármegyeház előtt – él! Azok a szavak tartották meg, amiket arról a vén diófáról mondott… Talán sehol a világon nincsenek olyan diófák, mint ott, azon a nehéz, agyagos, dunántúli rögön, ahol egy kicsit mindig szomorkásan süt a nap, aztán attól a szavak valami különösen döbbent, erős ízt kapnak… A nap az Alpok mögött hanyatlik el, amiknek kicsiny testvérkéi ott szenderegnek városunk mögött, a kék távolban, s a napnak, ami nekünk világit, roppant magasságokba kell feltörnie, hogy meg ne botoljon azokban a szirtekben, amik csak néha mutatkoznak meg nekünk nagy derülések idején… s az emelkedő napot azok a templomtorony magasságú diófák tartják a fehér köves utak mentén, amik a hegyeknek vezetnek kőbe ültetett szőlők között, s amik ott állanak a nehéz vigasságú grófi faluk kicsiny parasztkertjeiben…

Sokszor láttam a nehéz bronzszobrot ott, a vármegyeház előtt, de most mintha leszállott volna öles kőtalapzatáról, éreztem a leheletét, diófaszagú, nehéz, borongó nézését…

Mikor szinte futva igyekeztem Ferikéhez és fölértem a Püspökvár rézzel vasalt, barna szárnyas diófakapujáig, éppen akkor járt ki a négy hollófekete lótól vont püspöki hintó. A sápadt, beteg kis püspök úgy ült a feketebársony ülésen, mint egy halott gyermek. Mellette a mi rokonunk ült, a kanonok, kiről csak suttogva mertünk otthon beszélni. Öles termetű, hatalmas, busafejű paraszt, lángoló, öklömnyi, barna szemekkel… éppen olyan, mint a nagyapám… a magas égnek szegezett fejű diófa. Ezüsttarsolyos, fekete, forgós csákójú, görbe kardos huszár ült a bakon. De a beteg kis püspököt az a paraszt diófa támogatta, ki nem ismerte a lombját… Semmi se tud úgy fájni, mint a gyerek szíve. És senki se tud nagyobb csendbe temetkezni, mint a szenvedő gyerek. Mert a gyerek nem tudja megcsalni magát. Körülnéztem a nagy téren. Mögöttem a püspökvár ezerablakú, bezárt kapujú palotája, ahol a kanonok úr írta a történelmet, szemben a vármegyeház hideg, szürke, négyszögű sziklavára, ahol Ferike apja a főjegyző, de előtte borostyános kis kertben a szobor… Valami úgy vonzott oda. Már hideg volt az utca köve. Fázott mezítelen lábam. Nagy, fehér, négyszögű kövekkel volt kövezve a templomtér. A he[490]gyek felett is, a mindig borongó nyugaton, ezüstnehéz felhők ültek a halott királynés délutánban. Szinte megállott a szívem. Valamit nem értettem. Fölnéztem a szoborra… Kérő, fájó borongós hívéssel.

Mely magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa, földre terítve…

Ólomnehéz könnyek peregtek végig az arcomon. Nekem úgy tetszett, a szobor sírt.

– Na, mi az, te kisgyerek?… Miért sírsz?

Az a fekete pápaszemes úr állott mellettem, akivel tegnap találkoztam az épülő nemzeti parkban, mikor forgácsért voltam. Gyorsan teleszedtem a zsákomat, s lementem a Gyöngyös folyó partjára – jól megtömött volt a zsákom, hogy sokáig legyen fűtenivalója anyámnak – és mint szoktam, ha forgácsért jöttem, zsákomra ülve nézegettem a különös, idegen, gyönyörű, néma madarakat, a hattyúkat. Egyszer csak ott volt mellettem a fekete pápaszemes úr, aki körülnézett, s mikor látta, hogy erre már senki se jár, megkérdezte, hogy ismerem-e őt? Mondtam neki, hogy még sohase láttam. „Akkor leülök melléd” – szólt, s már le is ült. El akartam húzódni. „Maradj!” – mondja, de olyan szomorúan, hogy jólesett a közelsége. Ő is nézte a hattyúkat. Majd a zsebéből kiflit vett elő, kettétörte, felét nekem adta, felét meg morzsolgatni kezdte a hattyúknak…

Sokáig ültünk ott. Csend volt, és mélység körülöttünk. A hattyúk némán és finoman hajlongtak. Egyszer csak megszólalt a fekete pápaszemes:

– Kinek viszed a forgácsot?

– Kedves anyámnak.

– Szegények vagytok? – és a szívemig nézve figyelt.

Apám fehér sebű kezét láttam, és boldogan mosolyogva feleltem:

– Nem!

A fekete pápaszemes felkiáltott, de olyan remegő hangon, hogy még Isten fehér hattyúi is fölfigyeltek…

– Kinek emeljek szobrot itt én?!

Mögöttünk, a készülő parkban óriási építkezés folyt. Évszázados jegenyéket döntöttek le a porba, és barlangos mélységekig ástak le, hogy fölszedjék az elvágott derekú tönkök minden gyökerét. És a Gyöngyös folyónak is új medret ástak. Még a folyót is kiemelték medréből…

– Az új szoborért van mindez – szólt a hattyúkat etető ember, és összetette a kezét, mintha imádkozna – és kitépem az utolsó gyökereket is… és új irányba terelem a folyót is.

És most itt, a szobor előtt olyan összetört és fáradt volt.

– Á, te vagy az – mondta. – Mit keresel itt?

De mintha ő keresett volna valamit. Botjára támaszkodva, reszketően lépkedett. Mintha a szobor csak nekem élne… [491] őt lesújtotta… aki még a folyónak is új medret vágott. Az emberek mélyen megsüvegelték… „Alászolgája, polgármester úr!”

– Hát izé… – köhögte –, mit tudsz erről a szoborról?

És én könnyes, gyermeki ragyogással szavaltam:

Mely magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa, földre terítve…

Otthagyott. Ő hozta a hattyúkat, nyugat néma, fehér madarait a Gyöngyös partjára. Lassan, egészen elfáradva lépegetett tova. Az Úri utca fordulójánál majdnem elgázolta a villamos, amit szintén ő épített. Félve nézett vissza.

Alkonyba hajlott a délután. Már régóta eljárt a Ferikének szánt idő. Fekete szalagom feledten lógott a karomon. A szomorúságom feloldódva, fájdalom nélkül játszott a szívemben, nekiindultam a hegyeknek…

Mentem a vadgesztenyefás, sötét allén, amely a Sas-várhoz vezetett. Hűs lombú villák zárkózott során magányos, mezítlábas gyerek. Komor, bús szavak ütemein lépkedtem, amik megcsendítették körülöttem a hegyeket, és az agyagos, nehéz mezőket. Gyerek voltam, csak az életet sejtettem. A szájam, a hitvány kis gyerekszájam csodálatos ízekkel telt meg, és mikor elértem a Sas-várig, ahova négylovas hintón jártak a vármegyei urak kardos, tarsolyos huszárokkal a bakon, úgy mentem be a tárt kapun, mintha engem várnának… Lent a lábam alatt az utcák egyenes során és a Perint és Gyöngyös patakok mentén már bágyadt aranysugarakat hintegettek a pislákoló gázlámpák, amiknek a fénye visszatükröződött a patakok gyémántos habjain… Felettem meg, a vadgesztenyék gyérülő, őszi lombján átsütött a hold, s ezüstbe foglalt árnyékom királyi palástként úszott mezítlábas, vézna alakom után. A várkastély körül sötét, hallgatag hadseregként árnyéklott a szőlőtőkék tengere… Kicsi létem megfénylett egy ízben, melynek alján széles mezők tavaszi hívását éreztem… És néha még most is megijedek, ha arra gondolok, mi lett volna velem, ha nem hallgattam volna erre a hívásra…

Mentem fel, emelt, boldog léptekkel oda, ahova csak messziről küldött, halott vágyakkal nézhettem az Újvilág utcából, ahol széles karimájú, fekete kalapos, piros nyakkendős munkások ököllel fenyegetőztek a vár felé.

Fent, a terasz szélén elém állott egy fekete forgós csákójú huszár.

– Mit akarsz te itt? Takarodj! – És megmarkolta a vállamat.

Felsikoltottam, mintha a szobor lelkét fojtogatnák bennem.

– Mi az, János bácsi? – hallatszott egy női hang.

Néha ilyen hangok muzsikáltak a fülemben… mikor anyám a nagy titok mögül előszedte a nehéz garasokból ki[492]nőtt karácsonyi ajándékokat, vagy mikor a Forrás, a részeges napszámos halálára gondoltam, akinek a szájában kék lánggal égett a pálinka, és csúfoltuk: „Forrás, szűk az út”… Aztán Forrás felakasztotta magát, és én láttam, mikor levették a kötélről… olyan fehér volt a mindig szomjas szája… elégett… és a Tipor Náci bús hangja, akit az apám néha elhozott hozzánk enni, mert apám falujából való volt, aki mindig panaszkodott, hogy éhes, és csak nézte az ételt, mert felgyújtotta a faluját, és látta, hogyan vált tűzzé a magtárakban a kenyérnekvaló… csak sírt, ahogy a lángok ropogtak: „minden hiába, Náci”… Beleugrott a tűzbe, el akarta tiporni a tüzet, és sírta: „tiporj, tiporj, tiporj, Náci!”… De az ő tüzét sohase lehet eltiporni…

A huszár visszakiáltott:

– Kegyelmes asszonyom, egy utcakölyök.

– Ne bántsa, várjon!

A vár előtt, a vén diófák során nappali világosságot árasztottak az üvegkoronás gyertyák. Talán száz is a nagy, fehér asztalon. Elkáprázott szememmel csak akkor láttam meg a vármegyét, a fekete ruhás vármegyét… mikor egy magas, karcsú hölgy ellépett a fehér asztal mellől… Csodálkozva meredtem a fénybe, amely körül, mint egy nyitott sír körül, ült a fekete ruhás vármegye…

A hölgy odajött hozzám. Gyémántgyűrűs, fehér kezével megsimogatta a fejemet. A gyémántok kigyúltan csillogtak fájó hangjára.

– Hogy hívnak, kisfiú? – kérdezte.

Félő és ijedt volt már a hangom, amikor mondtam:

– Gyöngyös István.

Egy úr felugrott az asztalnál:

– Hazudik a kölyök!

A hangjáról megismertem. A kanonok volt. Kiáltani akartam neki, de csak kétségbeesett zokogás tört fel belőlem. És ekkor egy másik úr odajött hozzám, fekete vadászruhában volt. Már mikor fölkelt, megismertem, és én is feléje mentem. A nagyapám grófja volt. Mindig elment, ha a lőrinci majorjában járt, a nagyapámhoz, ki ott az ispánja volt, parasztkenyeret enni. Ott láttam én a grófot. S amint jött felém, mintha jönne mögötte erős árnyékként a legerősebb törzsű vén diófa, a nagyapám, a hatalmas, nagycsontú paraszt… a hallgatag szájú rög nemes gyümölcsfája, aki soha életében nem mondta nekem, hogy szeret… de úgy nézett rám, ahogy a hegyek fölé emelkedő nap érinti a nehéz, agyagos rögöt, hogy életet ragyogjon bele…

– Hogy hívnak, te gyerek? Mondd még egyszer!

A nagyapám kenyerének ízével lelkendeztem:

– Hiszen a kegyelmes gróf úr ismer engem!

A nagyapám mindig azt mondta neki: kegyelmes úr, és [493] olyan hűséggel nézte a vézna-magas, sörtekalapos urat, hogy szinte megroppant bele az óriás két válla.

A gróf csodálkozva nézett egy pillanatig, aztán elmosolyodott:

– De jókor jöttél, te kölyök!

Aztán az urak felé fordult:

– Hol vagy te, kanonok? No, hol vagy te, asszonyember?

– Elment – mondta hűvösen egy úr. Albin úr volt, a vármegyei Híradó szerkesztője. Őt is ismertem. Gyakran jött Ferike apjához, a vármegyei főjegyzőhöz.

– No, kár volt – legyintett a gróf mérgesen. – Hanem azért mégis elmondom. Üljünk csak vissza az asztalhoz, és engedelmetekkel ezt a gyereket odaültetem mellém, a kanonok helyére.

Az apró, gyöngyszemű kavics csörgött a megbolygatott úri sereg lábai alatt. A fekete uszályos ruhákban suhogó bánatokként libbentek a hölgyek, a hajuk a homlokuk felett, mint egy utolsó hullám… éppen olyanok, mint a messzi tavon haldoklón távolodó királyné képe és a fekete vadászruhás urak, mint az a kékszemű úr a királyné mellett… Mindez roppant különös volt. Sötét és megremegtető… A Sas-vár a város felett lebegett örökké lehúzott, zöld zsalugátereivel, becsukott, nehéz, vaslándzsás kapuival. Külön élt a várostól. Uralkodói magasságban. Szép volt és parancsoló. Mi, gyerekek, féltük és vágytuk. Lélegzetvesztett futással szaladtunk el előtte, de a messziből úgy néztünk vissza rá, mint elvesztett szívdobogásunkra, amikért de jó lenne visszamenni… Az urak és hölgyek lassan helyet foglaltak. De egy részük nem ült le. Köztük Albin úr, a szerkesztő. Szivarjuk tüze parázslott, mint izzó vércsöppek az éjszakában… mint az én vergődő, alélt kis gyermekszívem…

A gróf beszélt.

– Hát tudjátok, urak, ez a kölyök az én lőrinci ispánom, a János unokája. Rettenetes nagy ember ez a János. Négyszáz pár iga van a keze alatt, meg háromezer hold föld. A legjobb földjeim. Harminc év óta. Én mondom nektek, urak, hogy ebben a királygyilkos időben ez a János olyan ember, akire egyedül lehetne alapozni ezt a szegény országot. Ide figyelj, Albin és te, kegyelmes főispán uram… János harminc év alatt összekuporgatott hét hold földet. Tudjátok-e, hogyan lett az a hét hold föld?… Tisztább aromák minden röge, mint a felettünk ragyogó mennybéli csillagok! Én csak akkor tudok bízni, ha erre a hét hold földre gondolok. S ha erős akarok lenni, elmegyek Jánoshoz kenyeret enni…

A gróf lehajtotta a fejét…

– No, az a kenyér!… A földpadozatú ház fehér gyolcsfüggönyű alázatában a középen áll a piros terítős asztal. Annak a közepén fehér kendőben a megszegett, nehéz, barna kenyér. [494]

Mellette régi agyagkorsóban a kútvíz. János kihúz egy tulipántámlájú széket az asztal mellől, s a tenyerével megtörüli a szék lapját, az ő tenyerével, amivel harminc év alatt hét hold földet szerzett. – Foglaljon nálam helyet, kegyelmes gróf úr! – mondja aztán. Így mondja: nálam. Hát igen urak, nála! – No – mondom –, János, már megint elnehezült fölöttünk az idők járása. Megéheztem. – Ekkor János leemeli a fehér terítőt, a késsel keresztet vet a kenyér aljára, és aztán átnyújtja: – Szegjen belőle, uram! – Eszem a kenyeret, és szólok: – ugye, János, a te földeden termett ez a kenyér? – Ott uram. – Mindig ebből kínálsz? – Mindig, uram!… – Ide figyelj, Albin! Ismered a családomat. Tudod, ki vagyok. A történelem nagy dolog. Tudom, mert már jó pár száz év óta csinálja a vérem. Hanem a János, az éli a történelmet, adja hozzá az életet. Most megölték a királynét. Nagy dolog! Az öreg úr körül kihűlt a világ. Vigyázzunk!…

A gróf morzsákat csipegetett az asztalról, kenyérmorzsákat.

A nagyapám meg csak áll, elgondolkozva, hajadonfővel, komolyan, tisztelettel. A szája mellett két mély árok, nagy, ősz bajusza eltakarja a száját. Nem szól, pedig boldog. A két roppant válla kissé remeg, mint a vén diófák egyenes sudarán az alig libbenő lomb, melynek mélyén fészkek pelyhedzenek, amik adják az éneket…

– Ma délután megint Jánosnál voltam.

– Hallottad-e, János, hogy mi lett a királynéval?

János dereka, amivel négyszáz igát emelt, most meghajolt.

– Azt mondják, hogy szeretett minket, uram!

Sokáig fürkésztem az arcát, de csak hűséget láttam rajta.

– És… ha nem szeretett volna minket, János?

– A Rudolf anyját akkor is nagyon fájlaltuk volna!

A gróf felkiáltott: – Hallod, Albin!

Az urak most mind az asztal köré gyűltek. Tele voltak izgalommal.

– És akkor azt kérdeztem Jánostól: „hát az urát nem sajnáljátok?”

– Kegyelmes uram, kegyelmes uram! – jajdult fel János. – Én harcoltam ellene… a falunkat felégettette… és én nem tudom hinni, hogy az a harc hiábavaló volt!… S a kegyelmes gróf úr is…

A gróf felnevetett, mintha a szívét tépték volna.

– Nekem ötvenkétezer holdam van, neki hét, amit harminc év alatt kapart össze négyszáz iga alatt! Ó, hogy ti ezt nem látjátok! Aztán kinek kuporgat ő? Mi?… Nem magának! A fajtájának! Nézzétek ezt a gyereket! Ennek már nem lesz egy talpalatnyi földje se. Ezt hallgassátok meg! Az öreg János most újra megveszi a saját földjét a saját fiától. Kifizeti a földből, mert elment a földtől. És ti azt mondjátok, hogy [495] a János nem ért a történelemhez! Hát mi lenne a történelem János történelme nélkül? Azt mondjátok, hogy ez nem elég. Én is tudom, nem elég. A föld erejéhez a faj géniusza is kell. Sőt tovább megyek: elismerem, a faj géniusza több a földnél. De elszakadhat-e a géniusz a földtől? És ki volt a géniuszunk ellen?

A főispán rácsapott az asztalra: – Megint kérded és éppen most?

A gróf jeges hidegséggel válaszolt: – Éppen most! Mert a gyeplő most egészen kiesik a kezünkből. Bécs felé nem lesz semmi erőnk! S itt bent is érződik ez. A városaink tele vannak máris…

Albin úr egy nevet lobbantott fel:

– Marx…

– Igen – mondta a gróf. – Marx… A géniuszunkat Bécs morzsolja föl, s a nemzeti vagyont az idegen tőke… és a kettő között iszonyú szegénység árad ránk… s tele lesz minden árvaház!…

Mintha harangoztak volna, riadt, fekete karszalagos csöndítésekkel. Minden csöndítés egy nagy, gyereknagy betű volt, amik most első kis táblámról dörgő robajlással hulltak anyám sírásába foglalt szívembe: Vármegyei Árvaház…

Fölöttünk magasan egy csillag elmozdult a helyéről, aztán egyre növő sebességgel lezuhant a nyugati hegyek mögé, ahonnan hideg, jeges szél ömlött a vén diófás terasz fölé. Ahova behatoltam egyszer, alig addig, míg egy csillag lefut az égről. A diófákról ólmos, nehéz hullással peregtek a levelek, mintha rengene a föld. Kavargott, nőtt a vihar, mely engem is felkapott… A nagyapám hét holdjából nekem semmi se jutott, csak a kenyerének ízét érzem úgy, ahogy megkínált vele szobros szeretetével, amit soha ki nem mondott, de úgy nézett rám, ahogy a hegyek fölé emelkedő nap érinti a nehéz, agyagos rögöt, hogy életet ragyogjon bele… csak a két roppant válla remeg kissé, mint a vén diófák egyenes sudarán a lomb, melynek mélyén fészkek pelyhedzenek, amik adják az éneket…