Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. december) 7. szám, 481–576 p.

»…zümmög a puding az üstben.«
Dickens

Első vers

Kincses képzeleted tömött tárházának kapuján kopogtatok, Dickens. Szerényen, alázatossággal, tisztességadással. Bebocsátást kérek. A „Karácsonyi ének” szellemét szíves hívással megkövetem, jönne el most hozzám az elmúlt karácsonyok felidézésére. Emlékemben ugyan mind elevenen élnek. A szép is, a legszebb is, de jelentésüket megfejteni csak úgy, mint Scrooge a jó szellem nélkül hogyan tudnám? Mindig áhítattal szenteltem meg az isteni gyermek születésének napját. Ha nem úgy volt, talán nem bűnöm. De fösvény, zsugori, mint Scrooge, sosem voltam. Világéletemben mindig én adtam többet. Az tudja, aki mindent lát. De minek is beszélnem. A szellem a lélek mélyébe tekint, ítélkezzen hát felettem!

Künn hópihékkel hancúrozik a szél. Idebenn langyos meleg és a csend ringatja képzeletem. Színes lámpám kék és vörös pásztákat hasít szobám alkonyati homályába. Kályhám tüzének szorgos duruzsolásába kívülről, mint láthatatlan méhek döngése, halk morajlás vegyül. Az emberek okozzák, kiket a szeretet visz boltról boltra, hogy örömet szerezzenek. Mert adni… adni akarnak. A jóindulat heve meg a csípős decemberi szél arcukat pirosra festi és szemükbe egy-egy csillogó gyöngyszemet lop. A jóságos szívek zsongása szüremlik át a falakon, és minden zugot békességgel tölt meg.

Második vers

Sejtelmes érzések, meleg hangulatok hullámai fürösztöttek, amikor „fény villant fel szobámban”. Olyan, mint egykor, éjjeli órákban a zsugori Scrooge rideg lakásában.

Az első szellem jelentkezett. Nem lepett meg túlvilági vendégem. Jól ismertem Dickens könyvéből, és vártam őt. Emlékeztek ti is rá. Az az öreg szellem volt, amelyiknek arcát baráz[481]dák nem rovátkolták, és bőre fiatalos üdeséget sugárzott. Az, amelyik hófehér tunikát viselt, és derekát fénylő öv kerítette. De minden tündöklésnél különösebb volt, hogy homlokából ragyogó fényt lövellt, és káprázatosan bevilágította szobámat. Nem tagadom, a félelem mégis erőt vett rajtam, de csak addig, amíg megszólalt.

– A régmúlt karácsonyok szelleme vagyok. Kívánságodat teljesítem.

Feleletet nem várva megérintette karomat, és ebben a pillanatban minden megváltozott körülöttem. A falak hangtalanul mállottak szét, nagy suhogás és zűrzavar támadt. Mégis mintha mindez nagyon-nagyon messziről történnék. Kimeresztettem szemeimet, hogy lássak. Mire kitisztult a kép, szüleim házában, régi lakásunkban voltam.

A szenteste napjának hajnala volt nálunk. Künn az éj sötétje még nem oszlott el, csak a hó világa törte meg a komorságot. Benn, a cserépkályha előtt kanócos lámpa pislákolt, és gyéren világította be a vájt teknőkben abroszokkal gondosan letakart, este óta kelő tésztákat. A teknők, mint felfordított óriási teknősbékák, hátukon heverésztek a melegben. Édesanyám nesztelenül járt-kelt, majd öreg cselédjével, Kati nénivel megkezdte a tésztadagasztást. A levegőben élesztő és olvasztott zsír szaga vegyült, és hírül hozta a gyerekszobába, hogy készül a magyar puding, a diós, a mákos kalács, hogy ma jön a Jézuska!

Ezen a napon könnyen keltünk. Izgalom, áhítat és kíváncsiság feszítette bensőnket. A reggeli harci zaj helyett ünnepi csendességgel készülődtünk. Szobánk foglyai voltunk, és irigyeltük Nénjét, legidősebb testvérünket, aki a rejtélyes külvilággal fenntartotta az érintkezést. Szentséges sejtések kerítettek hatalmukba. Percek órákká dagadtak, és az alkony érkeztének ideje vég nélkülinek tűnt. A játéknak már nem volt íze, csak képzeletünk dolgozott szüntelenül. Minden gondolatunk mégis egy kérdésbe torkollott: „Te mit szeretnél?” Látom magamat, amint orromat az ablak jégvirágos üvegéhez tapasztom, és ujjaim melegével olvasztott kukucskálókon át a téli eget kémlelem. A kertvégi nádasból angyalok röppennek fel, a levegőben aranyszálak úsznak, hallom az égi muzsikát, és érzem, hogy minden szép, és minden olyan nagyon jó. És éppen mikor nem várjuk, szólal meg az égi csengő. Az ajtószárnyak kitárulnak, és Édesanyám kipirult arccal mondja: „Gyerekek, megjött a Jézuska”

Bódultan rohanunk a tündöklő fenyő köré. Szent döbbenet, mélységes áhítat fakad gyermeki lelkünkből. Tekintetünk káprázik, és imára kulcsolt kezekkel, bátortalanul, de mindegyre harsányabban énekeljük:

Mennyből az angyal lejött hozzátok… [482]

Hálától csorduló szívvel szorongattam a jó szellem karját. Meg akartam köszönni, hogy apámat, anyámat, testvéreimet, magamat láttam úgy, mint egykor. De túlvilági vezetőm legyintett kezével, és máris a karácsony első napjának délutánja volt. Egyedül voltam a karácsonyfa alatt. A többiek még ebédeltek, áthallatszott csörömpölésük. Én megraktam zsebeimet cukorral, majd a konyhába érve kalácsot csentem el. És se szó, se beszéd, kiszöktem. Madarászékhoz indultam. Az öreg künn lakott a városon kívül, a Béga kanyarulatánál. Révész volt. Misi fiával jártam iskolába. A nádfödeles, kis paraszti ház lakóit megáldotta az Úristen, mert tucatnyi gyereknek adott hajlékot. Piros arccal toppantam be. A gyerekek, mint az orgonasípok, egymáshoz szorulva ültek terítetlen asztal körül, és főtt krumplit majszoltak. Kiraktam a tésztát meg a cukrot az asztalra. Tizenkét pár fekete, csillogó gyerekszem ragyogott az édes ígéretre. A nagylány osztotta szét, a Marcsa, és bizony, nem sok jutott egyre-egyre. Mégis örültek, és én dagadó kebellel, belső elégedettséggel ültem közéjük a fapadra…

Aztán megindult a játék. A Béga be volt fagyva, és azért a legjobbnak láttuk, ha észak-sarki kutatást rendezünk. Az expedíció vezetőjének magamat szemeltem ki, mert pontos terveim voltak. De nem így lett. Valahonnan még két fiú került elő, nagy vita kerekedett, és nem én, hanem a Misi lett a vezető. Ez mélyen bántott, és fájdalmas csalódást éreztem. Elhalkultam, majd eszembe jutottak szüleim, akik most miattam aggódnak. Arra gondoltam, hogy milyen jó szívvel és mennyi veszélyvállalással jöttem ide, és… és mindezért még vezér sem lehettem. Csendben kisompolyogtam a havas udvarról, és keserves sírással indultam hazafelé.

És itt közbeszólt a jó szellem:

– Most megmutatom neked, mi történik, ha kívánságod teljesül.

Vezér vagyok. Fadoronggal szerelem fel a gyerekeket. A kocsiszínből öreg, kerék nélküli kordét tolatok ki, hogy szánunk is legyen. Ennek tetejére ülök, és harsányan vezényelek. A Béga közepére érünk. A jég hirtelen roppan, habos, zöld víz csap fel, a jégtáblák ágaskodnak, és mi mind a vízbe merülünk.

– Szörnyűség, ne mutasd tovább, jó szellem!

De ő a víz alatt tart, és én látom fuldoklásomat. Látom, amint halott gyerektestem végtagjait szabálytalanul lóbálja a víz sodrása.

És ekkor a szellem eltakarta a képet, és hazafelé röptünk alatt így szólt:

– Mennyit lázongsz, mennyit panaszlod bajaidat, hogyan átkozod sorsodat, milyen nehezen viseled búdat-bánatodat. Pedig, látod, szerencsés csillagzat alatt születtél, őrzőangyalod [483] hányszor ragadott ki nagy bajokból annak árán, ami neked röpke keserűséget okozott. Az élet a legszebb. Ezért hát szíved mélyéből higgyél a Mindentudóban, mert csak ő a megmondhatója, mi miért történik.

Harmadik vers

Búcsúzás nélkül tűnt el túlvilági vendégem. Náluk odaát bizonyára így szokás. Bántódást nem is éreztem. Inkább hálával telt meg szívem, és talán – mint soha – örültem, hogy szobám tárgyai mint kedves ismerősök mosolyognak rám. Megfogtam székem karfáját, hogy a valóságban jobban higgyek.

Ámde suhogás támadt, és a kályha mögül a második túlvilági lény lépett elő.

– Én a mostani karácsony szelleme vagyok – szólt az óriás. – Nézz reám!

Amint Dickens könyvéből tudjátok, ez a szellem hatalmas testű, csupasz mellű, és derekán ócska handzsár rozsdás hüvelye himbálózik.

– Jó szellem – mondtam –, én csak az elmúlt karácsonyok után sóvárogtam, a jelent – hidd el – túlontúl ismerem.

– Nem lehet, ember, ha felidézted Scrooge szellemeit, mind eljönnek. Ilyen a törvényünk.

Ezzel átkarolt, és mintha pehelyből volnék, olyan könnyedséggel suhantunk el. Utunk nem volt messzi. Egyszerű falvak felett lebegtünk, majd utcasor hosszat paraszti házakon mentünk keresztül. A vályogfalak utunkat nem állották. Alig perceket, néhol csak pillanatokat töltöttünk.

Az első házban a karácsony estéjén nyolcan ültek az asztal körül. Cserépföldben egyetlen gyertyaszálacska küszködött a sötétséggel. Ez jelképezte a karácsonyfát is. A gyerekek zsíros kenyeret ettek, és a szülők hangtalanul nézelődtek. Csak akkor szólaltak meg, amikor a gyertya fogytán volt.

– Feküdjetek gyorsan le, amíg a gyertya világít.

A másik helyen hideg, földszagú szobában, sötétben gubbasztottak, mert nem tellett sem melegre, sem fényre. Alig tudtam a sötétségben alakjaik vonalát felismerni. Két fiatal házaspár húzódott itt össze. A férfiak szikárak és beesett arcúak, az asszonyok sápadtak voltak. Ezek is hallgattak.

A harmadik házban az apa betegen feküdt. Arcát a tüdővész csonttá szárította. Romlott levegőben gyerekei az asztal körül vízbe áztatott tört kukoricát ettek. A legkisebb fel-felzokogott, mert a kukorica véresre marta torkát. Éppen anyjuk érkezett haza. Köcsögben kölcsönkért parazsat, hóna alatt kórót hozott, hogy karácsony estére begyújtson a kemencébe.

A szomszédban fiatal anya első gyermekével vajúdott, és rémületes sikolyokkal töltötte be az egész környéket. Az apa [484] egész testében remegett, és az ágy körül álló öregasszonyok tehetetlenül nézték vergődését. De nem jött segítség.

Arrébb az egész család azzal foglalatoskodott, hogy a tetőn becsorgó hólét felszárítsák. Ezek is némán, hangtalanul mozogtak. Odaátról az asszony kiáltása megszűnt, és komor csend borult az egész környékre. Sehol öröm, sehol melegség…

– Jó szellem, miért mutatod e szörnyűségeket?

És ő imígyen válaszolt:

– Látod, ez a te néped. Véred és fajtád. Istenedet a te nyelveden dicséri. Mit tettél érettük?

Szólani akartam. Szent fogadalmat tenni, hogy kis erőmből dolgozni fogok értük.

De a szellem nem ad semmit a szavakra, mégis – bensőm gerjedelmét látva – ellebegett.

Negyedik vers

A szellem eltávozása nem oszlatta el bennem e borzalmat, mert jöttünkben-mentünkben nemcsak ezeket, hanem sok szegénységben és nélkülözésben fáradt, beteg, eltompult családot láttam, ahol a karácsony örömeit már csak hírből ismerik. A verejték vert ki. Lelkiismeretem furdalt, és kályhám duruzsolása is mintha ismételné a vádakat, amit bensőm szórt reám. Tépelődéseim között – szinte hangtalanul – a harmadik szellem jelentkezett. Az, amelyik fekete palástba burkolózik, elfedi arcát meg testét, és csak karját nyújtja ki. Az, amelyiknek sötét alakját alig lehet elkülönböztetni az éjszakától.

– A jövendő karácsony szelleme vagyok – mondotta az árny.

– Szellem! – kiáltottam. – Ha Istent ismersz, ne mutasd jövőmet. Nem tehettem annyi rosszat, hogy ezzel büntess. Könyörgöm néked, tekints reám! Látnod kell, hogy nem voltam gonosz. Esedezem, hallgass meg. Hiszen mindnyájan bűnösek vagyunk ebben a siralomvölgyben. Jól tudom ezt, mert eleget forgatom a szent könyv lapjait. De azt is tudom, jó szellem, hogy gyarlóságaim nem akkorák, hogy jövőmet láttasd. Nézd, ezernyi gyengeségemet ez a mindig fájó-vérző szívem ellensúlyozza, és te tudhatod, mennyi az igaz és jó szándék bennem. Te tudhatod, mennyi fohász röppen el titkon ajkaimról, és ha nem is könnyezem, magányomban mennyit sírok. Vedd figyelembe tengernyi vezeklésemet, és légy könyörületes hozzám! Tudom, hogy biztos a halál, de ne ölj meg a nagyobb bizonyossággal. Ne takard fel jövőm fátyolát, engedj a bizonytalanságban élni, ami jó hitemet táplálja. Mert én rendületlenül hiszek még jó cselekedeteimben, szép alkonyatomban és hosszú életemben. Jó szellem, a keserűség bennem csak képzeletem szertelensége volt, én megvallom néked – szeretek élni. [485] Én bírom az élet ezer küzdelmét. Ne tégy hát a bizonyossággal béna lelkűvé, élő árnnyá. És tekints azokra is, akiknek énreám szükségük van. Őket nem büntetheted az én vétkeimért. Jó szellem, vedd fontolóra siralmamat, és hidd el, hogy nem érdemlem meg, hogy jövőmet lássam.

Elhallgattam.

Túlvilági vendégem feltakarta ijesztő csontarcát, és hosszan nézett rám. Bátran állottam tekintetét, mert mindent úgy mondottam, ahogyan éreztem. Végül pedig ekként szóla:

– Nem vagyok bírád. Scrooge is úgy tért igaz útra, hogy a jövőjét mutattam meg neki. De mert te zsugori sohasem voltál, legyen akaratod.

És az árny hangtalanul, ahogyan megjelent, eltűnt.

Ötödik vers

Künn hóförgeteg keletkezik, kályhámban ördögfiókák süvítenek. De a szellemjárás szívembe megbékélést, lelkembe a jó áradását adta. Úgy érzem, hogy a szeretet ezer színes virága nyílik bennem, és bensőmben ezüstsípú orgona búg fel. Fenséges futamok, sejtelmes melódiák töltenek be. A jó újraszületik bennem, és izmaimat acélozza.