Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

(Economic planning in soviet Russia)

Dr. Stern Lázár

Boris Brutzkus egyetemi tanár könyve.

Áttekinthetetlen a szovjetről megjelent művek száma, és nem tudjuk megítélni, hogy tartalmukban mi a valóság, és mi a költött. Legnagyobb részük a hivatalos szovjet által közölt adatokat tartalmazza, tehát csak színezett adatokat, olyanokat, melyek a szovjetre kedvezőek. A népről, annak állapotáról és hangulatáról az utazónak nem lehet közvetlen tapasztalata, mert Oroszországban nincs szabad véleménynyilvánítás, és a mindenható állam megtorló intézkedései sújtják azt, aki a rendszerről kedvezőtlenül mer nyilatkozni.

Csupa titokzatosság európai szem előtt az egész orosz történelem. Kissé érthetetlen és félelmetes. Novgorod és Kiev, a tatárság, rettenetes Iván maga, elődei és utódai, a cárok titokzatos, erőszakkal és végzeteséggel teli élete, a szörnyű autokrácia és szörnyűbb ellenhatásai, az örökös végletek, meg nem értések és meg nem alkuvások, melyek az egész orosz történelmet jellemzik, valami fékezhetetlen, meseszerű, elemi erőket láttatnak. Milyen ellentét a csupa kérlelhetetlenség Oroszország, és a csupa exigencia Anglia, mennyi megalkuvás itt, mennyi szélsőség ott, a tiszta emberi és az ős természet ellentétei. Érthetetlen, hogy éppen Oroszországban vált valóra elsőül – ellentétben magával a marxizmussal – a kapitalizmus kisajátítása, a szocializmus. Itt is korlátlan szélsőségben nyilatkozott meg az orosz történelem. Titokzatos a szovjet győzelme és élete. Maroknyi ember győz az állam megszervezett ereje fölött, és homály fedi egész fejlődését, nem láthatjuk tisztán eredményeit és kudarcait, meggyökerezését, vagy felszínességét.

Éppen ezért bizonyos reménykedéssel fogtam hozzá Brutzkus Boris, orosz tanárnak az orosz szovjet tervgazdaságról szóló könyvének olvasásához, amely 1935. év elején jelent meg angol nyelven Londonban.

Szerző 1907. évtől 1922. évig a pétervári egyetemen a mezőgazdaság tanára, majd 1922. évben a leningrádi mezőgazdasági tervbiztosság elnöke volt. 1922 végén el kellett hagynia Oroszországot, azóta Berlinben él, mint az ottani [459] tudományos intézet szaktanára. Azt kell hinnünk, hogy mindenképpen alkalmas a szovjet igazi képének feltárására. Magas kvalifikációja, múltja, orosz nemzetisége, minden befolyástól – a szovjetétől is – ment függetlensége, a művén végigvonuló higgadt hang, hivatása egyaránt feljogosítanak annak feltételezésére, hogy megállapításai igazak, hogy álláspontja és következtetései pártatlanok.

Saját, közvetlen tapasztalatain kívül egyéb forrásai is megbízhatók. Az orosz nyelv az anyanyelve, rendelkezésére állanak az orosz napilapok és szaklapok, az azok által közölt, a mindennapi életből merített tények, nyers adatok, valamint a Prokopović orosz tudós vezetése alatt álló prágai orosz gazdasági iroda, a birminghami egyetem orosz fakultásának, a berlini orosz tudományos intézetnek, és a breslaui Osteuropaisches Institutnak közleményei és hírszerzése, az Oroszországban alkalmazott külföldi szakértők művei, az orosz vezető gazdasági szakférfiaknak belső használatra készült előterjesztései, Sztálin beszédei, megszakítatlan érintkezés az országban és az országon kívül élő oroszsággal. Eléggé megbízhatónak látszó források, amelyekre épülnek fejtegetései és következtetései.

Szempontjai tisztán gazdasági szempontok, sokat kritizál, de konstatálja az elért eredményeket. Igaz, hogy ezeket inkább politikaiaknak, semmint gazdaságiaknak találja. Sok szépítést és elhallgatást talál az orosz hivatalos jelentésekben, és különösen Sztálin beszédeiben, de megállapítja őszinte fanatizmusukat és az önfeláldozásig rajongó hitüket a maguk igazságában. Ezért propaganda minden szavuk, írásuk és ténykedésük, mely kiszínezi a valóságot, és távol tartja az ott utazó külföldit a való helyzettől.

Egészben nincs kedvező véleménye a szocializmusnak a szovjet által megvalósított formájáról és úgy találja, hogy a rendszer nem egyeztethető össze az orosz gazdasági viszonyokkal s a nép lelki fejlettségével. Jellemzésül idézi Strumilinnak, a legirányadóbb szovjet szakértőnek azon kijelentését, hogy a szovjet nem is akarja megismerni a valóságot, nem is akar arra építeni, hanem ellenkezőleg azt lerombolni célozza, és valami egészen újat, a múlttól teljesen függetlent akar teremteni.

A munka két részből áll: elméleti és történelmi részből. Az elméleti részt 1922. évben írta, a történelmit 1935 elején fejezte be.

Szerző Marx tanainak legáltalánosabban tartott jellemzésével kezdi meg művét. Marx tanaihoz híven a vezető elemek úgy képzelték, hogy a szocialista rendszer átveszi a tőkegazdaság eredményeit, a berendezett gyárakat és nyersanyagokat, a munkaszervezést, ellenben egyszerűen és azonnal mellőzi a kapitalista gazdaság alapját képező gazdasági kategóriákat, a magántulajdont, a pénzt, a piacot, a járadékot, profitot és kamatot, a kínálatot és keresletet, és ezek helyébe a köztulaj[460]dont, az egységbe szabott termelést és szétosztást, és minden munka egyforma értékességének vallásával, minden munka egyforma díjazását léptetik a munka különböző eredményének megfelelő különböző díjazás helyébe. Azt hitték, hogy az egész kapitalista szervezet akadály nélkül fog tovább működni, ha azt a régi szakértő vezetők eltávolításával az új szellemmel telített, szakértelem nélküli vezetőkkel látják el. A pénzgazdaság eltörlésével megszüntették az árat, melyben az áru érték kifejezését nyerte, és helyébe a munka egység előre megállapított szabványos értékét kívánták alkalmazni, mint értékmérőt. Marx szerint ugyanis a munka alkotja az értéket és a többletértéket.

Szerző kimutatja, hogy a szovjet ezen álláspontja téves, hogy az érték megállapítása körül a munka mellett a tőkének és a természetnek korokhoz nem kötött, időtlen, logikai szerepe van. Példákat hoz fel – a jobb minőségű földek példáját, melyek azonos művelés mellett is nagyobb értéket termelnek, mint a sovány földek, hogy a platina és a vas értéke közti különbség nem magyarázható munkából, hogy a jobb gépekkel felszerelt gyár a munkásság és a végzett munka egyforma lelkiismeretessége mellett is több értéket teremt, és hogy a fogyasztó közönség nem az áruban foglalt munkamennyiség, hanem annak hasznossága szerint értékeli az árut.

Az áruegység értékét lehetetlennek bizonyult munkában megállapítani, mert minden vállalatban a munkának számtalan fajára van szükség, amelyek időben, intenzivitásban és hozzáértésben különböznek, és mert a munka mellett szerepe van az áru kitermelésében a természetnek és a tőkének is. Ezért minden üzemre külön munkaértéket kellene megállapítani, és annyi érték lenne, ahány munkaüzem, melyeket eltéréseik folytán lehetetlen közös nevezőre hozni, közös értékmérővé alakítani.

Szerző ismerteti a szovjet szakértők lelkiismeretes, éleseszű és eredménytelen fáradozásait ilyen közös értéknek, a pénz kikapcsolásával munkaegységben leendő megállapítása körül, és kimutatja, hogy a szovjet mindig kénytelen volt a termelés és fogyasztás értékelésére egyaránt alkalmatlannak bizonyult, sőt káros kísérletezések után legalább részben a pénzgazdaságra visszatérni. Ezek szerint a munka mint értékmérő nem helyettesítheti a pénzt, és a termelés és fogyasztás központi megállapítása nem helyettesítheti a piacot.

Lehetetlen milliók millió féle szükségleteit előre megállapítani, legyenek bármily kimerítőek és gondosak a szükséges statisztikai összeírások. Kultúrembereknek, és ide kell számítani a munkásokat is, mindig változó szükségleteit nem lehet előre látni. Ezeket a hivatalos adatgyűjtés soha nem adja vissza teljesen és megbízhatóan, tele van az hézagokkal, úgyhogy azok alapján nem állapítható meg a termelés szükséges mennyisége és minősége, és így az adatok alapján kiadott utasítások legpontosabb végrehajtása sem eredményezhet oly fajú és mérvű ter[461]melést, amely hiánytalanul kielégítené a szükségletet. A kínálat és kereslet közti egyensúly, ami minden gazdaság egyik alapfeltétele, ily körülmények között meg nem valósítható. Ezért az a kizárólag a szovjetben észlelhető különleges gazdasági jelenség: az áruéhség, mely a keresett áruk hiányában találja magyarázatát. A piac, a kereset és kínálat szintén mindenkorra szóló gazdasági tényezők, melyeket büntetlenül a szovjet gazdaság sem mellőzhetett, és melyeket szintén kénytelen volt újból és megint újból, bárha korlátolt mértékben, helyreállítani.

Ezen tárgyilagos momentumok mellett szubjektív tényezőkkel is bizonyítja szerző álláspontjának alaposságát. Az érték megállapítására, a termelésre és fogyasztásra vonatkozó feladatokat alkalmazottak, odaadó hűséges párttagok végzik. Pontos munkát akarnak végezni, esküsznek a központ utasításaira, annak szó szerint meg akarnak felelni, bírálatra nem törekszenek, mert úgy érzik, hogy utasítás hiányában arra joguk sincs. Fő ambíciójuk a folyamatos elintézés és felettes hatóságaik megelégedése. Bürokratizálják az egész gazdaságot és valahol elsikkad a szovjet állam célja, a termelés eredményessége, a tömegek bőséges ellátása. Öncélnak érzik magukat, és az állam igazi feladatait abban látják, amihez legjobban értenek, a politikai propagandában. Politikai momentumok háttérbe szorítják a gazdaságit. Politikailag megbízható egyének vezetése alatt álló üzemeket jobban és gyorsabban látnak el; a pajtásság szempontjai is érvényesülnek. Az áttekinthetetlen méretű teendők folytán elnézésből bizonyos technikájú üzemekhez meg nem felelő segédgépeket, gépalkatrészeket és egyéb oda nem illő felszereléseket küldnek, ami megbénítja az egész üzem működését. Az óriási grosnji petróleumkitermelő üzem hosszú időn át nem működhetett, mert a kormányzó biztosság (Glavki) nem küldött gépeket, az astrahani volgai halásztelep – Oroszország legnagyobb halásztelepe – egy évig szünetelt, mert nem kapott hálókat, minthogy egy másik biztosság nem utasította a Nyizsnyij Novogorod-i hálógyárat megfelelő hálók készítésére. Mindez nem csodálható, mert a vállalatok nagysága, azok sokfélesége, nagy száma és az óriási távolságok, a szükségletek pontos nyilvántartását és ellátását egy központból a legnagyobb precizitás, a politikum kikapcsolása és tökéletes szakértelem mellett is lehetetlenné teszi.

A másik szubjektív momentum, melyet Lenin és társai a maguk forradalmi lelkesültségében teljesen figyelmen kívül hagytak, maga a munkásság. Feltételezték, hogy a munkásság a mindennapi életben is, akkor is, mikor a maga mindennapi kenyeréről van szó, ugyanazt az odaadó, minden áldozatra kész lelkesedést fogja tanúsítani, melyet tanúsított a forradalom első napjaiban, amidőn arról volt szó, hogy lefoglalják a kapitalista üzemeket és vagyonokat, és midőn arról volt szó, hogy a parasztság birtokába vegye a nagy földbirtokokat. Itt nagyon egyoldalúan mérlegelték az emberi lelket, túl sokat vártak tőle, más [462] tekintetben pedig gépnek tekintették. A munkásság törekvésének az alapja, mint minden emberé, a jogosult egyéni önzés. A kapitalizmus megszüntetésében minden egyén a maga javát is látta, és ezért a közös eszmékért vívott harcban tanúsított altruizmus mögött ott állott a saját életmódjának várt feljavítása. A közösség javában egyúttal a maga javáért is küzdött minden munkás. Küzdött akkor a korábbi munkaadók ellen, mostani munkaadója azonban a szovjet. Csak a mindennapi életszükségletektől távol álló nagy eszmékért vívott harcban találunk a legkiválóbb egyéniségeknél is kizárólagos altruizmust. Spinoza életét áldozta volna fel eszméiért, de üveget csak megélhetést biztosító díjazás ellenében csiszolt, a szeretet vallásának megalapítója és vértanúja is csak díjazás ellenében végezhetett ácsmunkát. A szovjet teljes idealizmust, teljes lemondást kíván egyszerűbb emberektől a mindennapi életben is.

Elvileg a kapitalizmus és a szovjet közös célja a tömegek minél jobb és bővebb ellátása. Ez a közös cél fokozottabban hangsúlyozódik a szovjet gazdaságban, mely a súlyt a legnagyobb tömeg minél jobb ellátására fekteti.

Adatokkal bizonyítja szerző, hogy a szovjetnek ezt a célt sem sikerült elérnie. Nemcsak a földművesosztály, amelytől több évben majdnem százszázalékig elkobozták a termést, hanem sokszor a munkásosztály is éhezett. Az állam nem tudta a lakosságot ellátni elegendő élelemmel, mert a gabonamennyiség jelentékeny részét gépek és nyersanyagok beszerzésére külföldre szállította, és mert a kellő hozzáértés és szervezet hiánya folytán a földművességtől átvett gabonaneműeknek és állatoknak mintegy harmada elpusztult vagy elkallódott, és azt a munkásság élelmezése is megszenvedte. Idézi szerző a munkások biztossága elnökének a jelentését, mely egyenesen elképesztő rajzát adja annak, hogy miként laktak és miként éltek a munkások a szovjet egyik leghatalmasabb gyárában, a Magnito Gorsk-i uráli vasművekben.

Megvalósíthatatlan a gazdasági ellenőrzés is, minden őszinte törekvés, minden erély, a hivatalnoki létszám minden emelése – az ötéves tervben előrelátott harmincszázalékos szaporodás helyett az öt év végén közel százszázalékot tett az ki –, és minden részletező szabályozás dacára, mindig csak a szabályok külső betartását lehet ellenőrizni, a szellemét nem. A munkaórák betartását, a gépek előírásszerű kezelését, az anyagok szabványszerű felhasználását meg lehet állapítani, de a munka gazdaságosságát és a több termelésre alkalmas voltát nem. Az előírások pontos betartása esetén az üzem meg nem felelő voltáért, az ellenőrzés minden lelkiismeretessége dacára senkit sem lehet felelősségre vonni. A végzett munka célszerűtlensége, és a több termelés lehetősége megfelelő értékmérő híján nem állapítható meg, és ezért igaz a szerzőnek az a megjegyzése, hogy a formák szerint legjobb tisztviselő lehet a cél szempontjából a leghosszabb, és a formák szerint legrosszabb tisztviselő lehet a cél [463] szempontjából a legjobb. Szerző már 1920-ban, a kommunizmus szélsőséges végrehajtásának idejében megállapította, hogy a munka egyedüli értéktermelő voltára alapított munkabérrendszer megvalósíthatatlan, és lehetetlenné teszi, hogy az állam az általa szállított nyersanyag értékét, a gépkopás ellenértékét visszakapja, ami az üzem csődjét vonja maga után. Továbbá minden munkás egyforma díjazását jelenti, amit a gyakorlatban éppen a munkások ellenszegülése folytán nem lehetett keresztülvinni. A több értéket termelő (platinát és nem vasat, jó földön és tökéletesebb gépekkel dolgozó) munkás mindig nagyobb bért követelt, mert munkájából a közösségnek is nagyobb volt a haszna. A munkabérek ma is nagyon eltérők, az ugyanannyi idő alatt kitermelt termékek értékességének és mennyiségének megfelelően. A szovjet vezetők iparkodtak is ezen gazdasági szükségességek elől kitérni, mert bizonyos közeledést láttak ebben a kapitalista bérrendszerhez, és attól tartottak, hogy bizonyos osztályok képződnek magában a szovjet gazdaságban is, de a gazdaság követelményei erősebbeknek bizonyultak a szovjet vezetők ellenállásánál, viszont az is igaz, hogy bizonyos rétegeződések támadnak magában a munkásságban, amelynek jövőjét teljes biztossággal még nem lehet előre látni, de kialakulófélben van egy jobban fizetett és egy rosszabbul fizetett munkásosztály. A vezetők, a munkafelügyelők, a politikailag megbízhatóbbak ellátása jobb, bőségesebb, jövedelmük nagyobb. Úgy látszik, hogy itt is új arisztokrácia és új proletárság kialakulása van útban, és ami a kapitalizmusnak volt örök problémája, problémája lesz az a szovjetnek is.

Szerző kimutatja, hogy a haszon és járadék nemcsak a tőkegazdaságot jellemző alkatrészei a gazdaságnak, hanem hogy örök tényezők ezek minden gazdaságban. A kapitalizmusban külön kimutathatók, mint a tőkés részesedése, míg a szovjetben az állam vagy bérlője kapja meg azokat, de szintén nem a munkás. Példákkal igazolja, hogy önálló szocialista államok nemzetközi forgalmában, az egyik szocialista állam által a másiknak nyújtott kölcsön avagy anyagkihasználások esetén szükségszerűen érvényesülni kell a haszon és a járadék törvényének. Nem áll tehát, hogy a haszon és járadék csak a kapitalista korszakkal velejáró jelenségek. A munkás a szocialista gazdaságban sem kaphatja meg az egész munkaeredményt (Voller Arbeitsertrag).

Szerző foglalkozik Marx és Engels azon megállapításával, hogy a szocializmus ugrás a kényszerből a szabadságba, és kérdi, hogy miben áll a szocialisztikus termelés tökéletessége, szemben a tőkegazdaság zűrzavarával.

Elemzi a gazdasági szabadság fogalmának tartalmát, és annak három faját az egyéni kezdeményezésnek, a szervezésnek, és magának a munkának a szabadságában találja. Az ilyen értelemben vett szabadság a szovjetben csupán a vezető egyénekre és az általuk megbízhatóknak találtakra van korlátozva, a lakosság többi részére lehetetlenné van téve az egyéni kezdeménye[464]zés, a munka megszervezésének, a munka keresésének és vállalásának a szabadsága. Még a közre fontos találmányokat is csupán azon vállalat állíthatja elő, melynél a feltaláló munkás dolgozik. A többi vállalat annak kihasználásától el van tiltva. A legkiválóbb szervező tehetség is kötve van az előírt munka és termelési rendszerhez. Az egyénnek tehát nincs semmi ide vonatkozó szabadsága, utasításhoz van kötve minden és mindenki, bürokratizálva van az emberi tevékenység, gondolkozás és mozgás, maradi gyártási módszer. A munkásnak ott és azon szakban kell dolgoznia, amelyet a központ előír. A munkások szervezkedése és egyesülése súlyos bűncselekmény. Bármint is keresi szerző a szabadságba történt ugrást, csak azt találja, hogy ugrás történt a korlátolt szabadságból a teljes kényszerbe. Marx megállapítása tehát nem azt jelenti, hogy a szocializmus az egyén és a tömegek felszabadulását vonja maga után valamely korábbi kényszer alól, hanem csak azt a különbséget akarja jelképezni, mely a tőkés és a szocialisztikus gazdaság között az emberi akarat szerepe tekintetében fennáll. A tőkegazdaságban az emberi belátás mellett a tőke és a természet vak energiái irányítják a termelés folyamatát, míg a szocialista gazdaságban csak az emberi akarat irányítja azt. De láttuk azt, hogy a természetnek és tőkének szerepe van a szovjet gazdaságban is, és hogy csupán a hatalmasoknak tévedésekkel telt akarata játszik abban szerepet. Más akarat nem érvényesülhet. A Marx-féle értelemben vett szabadság tehát valójában a törpe kisebbség kényszere a nagy többség felett, és maga után vonja a termelés és fogyasztás örökös káoszát. A kapitalisztikus gazdaságban a kínálat és kereslet szabad folyamata, a piacnak szabályozó ereje bizonyos harmóniát tart fenn termelés és fogyasztás között, amely harmóniát csak az időnként fellépő krízisek zavarják. Ez a diszharmónia tehát a kapitalisztikus gazdaságban csak időszakos, a szovjet gazdaságban állandó, túlszabályozás és túlkényszer magyarázta magasabb anarchia.

Foglalkozik még szerző a mezőgazdasággal, amelynek fejlődése és virágzása szerinte csak ott lehetséges, ahol a föld és az emberi tevékenység közötti viszony szabad, ahol a föld szerves összetételéhez és az azt befolyásoló fizikai tényezőkhöz szabadon simulhat az ember tevékenysége. Áll ez a nagybirtokra is, de még inkább a kisbirtokra. Apró parcellákra szabdalt földnek nagy egységbe egyesítése a művelés intenzivitásának csökkenése, és így a hozadék hátránya nélkül lehetetlen. Parancsművelés mechanizálást jelent, az organizmust jelentő földnek olyan megmunkálását, amilyen az élettelen ipari nyersanyagé. A földművesmunkát óramunkává, a földművesmunkást pedig ipari munkássá, a földművelést technikummá változtatja, amit pedig annak természete kizár. A szovjet által alkalmazott kényszernek eredményeképp a volt kisbirtokok megművelésében is mutatkoznak a nagy gazdasággal járó minden hátrányok, csüggedés vett erőt a földműves lelkén, nem törődik a közös par[465]cellával, nem szűnik meg lelkében a saját föld utáni éhség, és erős benne az ellenszenv a rendszer ellen, mely őt ilyen munkára kényszeríti.

Mindezekből szerző azt állapítja meg végeredményképp, hogy a mai szovjet rendszer mindazt lerombolja, amit a munkásság óriási lelkesedésének kihasználásával megteremtett. Az eredménytelenséget a szovjet teoretikusai is bevallják, a jobbszárnyuk ezért a lakosság éretlenségét okolja, balszárnyuk az Oroszországot körülvevő kapitalista világ blokádját. Szerző az első kifogás alaptalanságát a szubjektív tényezők tárgyalásánál részletesen kimutatja, a blokádra nézve pedig az a megjegyzése, hogy egyedül két ország van a világon, mely a többi világra tekintet nélkül minden tervet megvalósíthat, és ez a két ország egyike az észak-amerikai Egyesült Államok, másika Oroszország.

A szovjet kísérletezései azonban eltekintve a Nep rövid intermezzójától, katasztrófák sorozatából állott, és világosan bizonyítják, hogy a szocializmus alapelve nem teremtő elv, hogy az a gazdasági életre nem a fejlődést, hanem a csődöt jelenti.

A kilátástalanság ezen prognózisával végződik a munka elméleti része.

A történelmi rész a szovjet első lépései és a marxizmus közötti viszony kifejtésével kezdődik. Lenin, ki a maga lobogó fanatizmusában, Marx túlhajtásaiban és egyes szenvedélyes szavainak szó szerinti alkalmazásában látta az igazi marxizmust, azt hitte, hogy a kapitalizmus belső, szellem nélküli gépezet, profit és járadék termelésére, a munkásság megrablására. Szerző idézi Lenin Állam és forradalom című művéből a következőket: „A kapitalizmus annyira egyszerűsítette az ellenőrzés módszerét, hogy azt mindenki elvégezheti, aki írni és olvasni tud. Látni, feljegyezni, számlákat kiállítani, ez az egész, amire mindenki képes, aki ért a négy számtani alapművelethez.”

Nem volt semmiféle részletesen kidolgozott terve a szocialisztikus állam felépítésére. Ilyen szemüvegen át látta a helyzetet, és előkészületlenül hajtotta végre a nagy orosz forradalmat. Nagy hatással volt rá Hilferding ismert műve: A finánckapitalizmusról. Azt hitte, hogy a bankok lefoglalásával urává lesz a finanszírozott üzemeknek is, és ott folytathat mindent, ahol a kapitalista bankok abbahagyták. Innen ered az a híres kijelentése, hogy a szocializmus háromnegyed részben államkapitalizmus.

Azt hitte, hogy a járadék, profit és kamat mint a kapitalista korszak történeti velejárói, ugyan el fognak tűnni a szocializmus győzelmével, de maga az összpontosított szervezet akadálytalanul tovább fog működni, több jövedelmet fog termelni, mely a közösség részére marad. Amidőn kiadta a jelszót: „Rabold meg a rablókat!” és „Minden hatalom a helyi hatóságoké!”, nem gondolt arra, hogy a vagyon, jog és életbiztonság megszüntetésével, a magántulajdon elkobzásával magát a kapitalizmust öli meg. Első elképzelése: az államkapitalizmus, eszerint [466] lehetetlennek bizonyult, valamint az a kísérlete is, hogy a kapitalista üzemeket munkásszövetségek, szindikátusok vezessék tovább. A helyi hatóságok készségesen hallgattak Lenin felhívására, a rablókat kirabolták, de meg is öltek minden élet- és munkabiztonságot, a termelő és szétosztó munkarendszer helyébe az anarchia lépett. Lenin első nagy csalódása volt ez, lelket talált ott, ahol csupa mechanizmust vélt látni. Csavarok és szegek helyett életre bukkant, és ezt az életet megölte. Kénytelen volt ezt belátni, és dicséretre méltó elszántsággal vonta le tévedésének következményeit. Amit korábban a munkásság útján óhajtott volna végrehajtani, azt most a központi hatalomra bízta. Új gazdasági rendet kellett teremteni, új életre kellett kelteni, központi vezetés alá helyezni, és új, egységes szellemmel kellett áthatni a gazdátlanná vált kapitalisztikus üzemeket, intézményeket és magánvagyont. Megalakult a legfelsőbb gazdasági tanács, amely egyelőre csak a nagyipari üzemeket, intézményeket és a bankokat vette birtokába. Állami feladattá vált az árutermelés, a termelt javak szétosztása, hitel engedélyezése. A mezőgazdasági üzemek államosítása későbbre maradt, egyelőre csak termékeinek lefoglalását foganatosították. Minden szolgáltatás és ellenszolgáltatás természetben történt, és így a piac és a pénz elvesztette jelentőségét. A pénz helyébe értékmérőül elvileg a munkaegység lépett, és csak ezen egység szabatos megállapításáig alkalmazták továbbra is értékmérőül a pénzt. Mindez a legnagyobb eréllyel, a sürgősség jegyében, és a kellő kidolgozás és megfontolás híjával hajtották végre. Természetes, hogy a gazdasági rendnek ilyen rögtönös és szélsőséges, minden szakértelem nélküli, munkáspolitikusok által történt átalakítása nem várt – bár minden elfogulatlan ítélő szemében előrelátható – nehézségeket vont maga után. Az egyes üzemelvet megfosztották felszerelésüktől, és ennek pótlása elmaradt. A termelés megbénult, a fogyasztás ellátása kihagyott, az egész gazdaság a feloszlás tüneteit mutatta. Lehetetlenné vált a szabályozott, rendszeres termelés és a szükségletek kielégítése. A városi lakosság, munkás és nem munkás egyaránt menekült, a faluban ínség ütötte fel a fejét. 1921-ben következett be a Nansen-féle éhínség. Midőn a hatalom a rendszer további kiépítését, fokozottabb összpontosítását kísérelte meg, kétségbeesett ellenállással találkozott. Lázadás tünetei mutatkoztak, szovjetellenes hangulat fogta el a lakosságot, a szovjet legkritikusabb ideje volt ez.

Lenin másodszor is tévedett. Belátta a specifikus orosz gazdasági adottságok súlyát, a munkásság és a gazdaság fejlettségi foka és a szocialisztikus eszmények között tátongó űrt, rájött arra, hogy az orosz viszonyok között korai még a teljes szocializálás. Elismerésre méltó bátorsággal új gazdasági politikát hirdetett, és 1921 nyarán bizonyos korlátok között újból életbe léptette a tőkés magángazdaságot, bevezette a Nepet. A külkereskedelem, közlekedés, hitel és ipari nagyüzemek kivételével [467] szabad teret nyitott a magánvállalkozásnak verseny és piac útján pénzgazdaság formájában. Értékmérővé újból a pénz lett. 1921 nyarán lépett életbe a Nep, és már 1922-ben a javulás jelei mutatkoztak. A földműves magasabb árakat ért el termékeiért, újból nagyobb területeket vett művelés alá, vevőként jelentkezett a piacon, és képessé lett szükségletei kielégítésére. A verseny hatása alatt és a magángazdaságok példájára gazdaságosabban kezdtek dolgozni az államosított üzemek, szaporodni kezdett a hozzáértő munkások száma, a megélénkült keresletre a piacon jelentékenyebb kínálat mutatkozott, és lehetővé vált a szükségleteknek, ha nem is minőségben, de legalább mennyiségben való kielégítése.

A fejlődésnek ezen szabadabb és kedvezőbb irányzata azonban Lenin megbetegedése folytán már 1923 végén nehézségekbe kezdett ütközni. Trockij szélsőséges elveinek hatása alatt már 1924. év tavaszán elkobozták az újonnan szerzett vagyonokat, a magánosokat eltiltották a nagyüzemekkel való ügylet kötésétől, és így a versenyt az állami és magánvállalatok között jelentékenyen korlátozták. Újból erősödött a teljes államosítás irányzata, az autarchia. A földművesek ipari munkássá leendő átalakításának elvetés újabb és mindig újabb óriási állami iparvállalatok alapítását mindenekfölött álló célnak mondták ki. E célnak alárendeltek mindent; a lakosság ellátását is, és ellentétben a maguk által hirdetett elvvel, alárendelték ennek a célnak a munkásság jólétét is. Ezen célból újból erősebben vették igénybe a földművességet, a gabona árát leszorították, míg az iparcikkek ára az állami üzemek monopolszerű állása mellett erősen felszökött. A jövedelmének legnagyobb részétől megfosztott földművesség nem tudta felvenni a piacra kerülő árukat, és megtörtént, hogy – bár az ipari üzemek termelése alig érte el a békebeli termelés egyharmadát, a lakosság pedig jelentékenyen szaporodott – túltermelés tünetei mutatkoztak, és az áruk a raktárakban halmozódtak fel. Egyik krízis követte a másikat (szerző idézi Krizman szovjet politikus megállapításait). Az állam az iparcikkek árát 31 százalékkal leszállította, a helyzeten azonban a gazdasági politika általános irányzata mellett ez nem segíthetett. A kitűzött cél, és az annak megvalósítására választott eszközök helyességéről a vezetők annyira meg voltak győződve, hogy a Nepet teljesen le akarták építeni, és az egész gazdaságot központi vezetés alá célozták helyezni. Mindinkább előtérbe vonult a tervgazdaság eszméje. 1925. évben jelent meg az első mintagazdasági tervezet, mely kötelező volt a magánvállalatokra is. Eleinte párton kívüli szakértők domináltak a mintatervezetek kidolgozásánál, akik súlyt helyeztek a termelés és fogyasztás, a kínálat és kereslet lehető egyensúlyára, a piacra és a verseny bizonyos fokának fenntartására. A párt azonban új hatások alatt új belátásra jutott: a parasztság nem volt hajlandó termékeit a magánkereskedők által kínált áron alul eladni. A szovjetnek a nagyipar fejlesztése, és az e célból a külföldről be[468]hozandó gépek és nyersanyagok árának megfizetése végett feltétlenül szüksége volt a mezőgazdaság termékeire, az összes gazdaság mind merevebb összpontosítását, és a verseny kizárását kívánta. A parasztságtól pedig minimális áron elkobozták a föld termékeit.

Minthogy ennek következtében a művelés alá vett területek apadtak, az állattenyésztés pedig visszafejlődött, a pártszakértők követelni kezdték a földnek államtulajdonná nyilvánítását, a parasztgazdaságoknak nagy kollektív üzemekbe való egyesítését, a parasztságnak átalakítását földmunkássá. Ismét a Nep előtti állapotok kezdtek mutatkozni, az ipari üzemek fejlődése akadozott, és első ízben mutatkozott a munkanélküliség.

Szerző kifejti, hogy a sajátságos orosz viszonyok között másként állott elő a munkanélküliség, mint a nyugati államokban. Itt krízisek, a termelés korlátozása okai a munkanélküliségnek, Oroszországban az ipar legerősebb foglalkoztatottsága idézi elő a munkanélküliséget, amely krízis esetén megszűnik. Ugyanis az óriási ipari alapítások és nagyvállalatok üzembe helyezése a sanyargatott földművesnép egy részét a vállalatok székhelyére csábítja úgy hogy ott munkásfelesleg támadt, míg az üzemek redukálása, a termelés visszafejlődése és az iparfejlesztésben beállott szünet idején a földművesség áramlása megszűnik, sőt a munkásság jelentékeny része újból visszatér a földműveléshez. Erről a szovjet hivatalos kimutatásai és jelentései nem tesznek említést, de ez a tényállás a szovjetnek később bekövetkezett intézkedéseiből kétségtelenül megállapítható.

1928-ban megszűnt a mezőgazdasági termékek szabad forgalma. Ugyanakkor újabb pénzkibocsátások folytán a pénz értéke jelentékenyen süllyedt. Infláció állott be, ami még aránytalanabbá tette a mezőgazdasági termények megrögzített és az iparcikkek emelkedő ára közötti különbségeket a mezőgazda terhére. Így a drágulást, az infláció minden terhét a földműves és a kisiparos volt kénytelen viselni. A piac úgyszólván megszűnt, alig jelentkezett vevő és eladó. Ínség fenyegetett. Ily körülmények között elodázhatatlanná vált a tervgazdaság bevezetése, a lakosság kényszerellátása és a föld államosítása.

1929-ben lépett életbe az ötéves tervgazdaság. Vezérlő eszméje az iparnak mind nagyobb méretekben való fejlesztése, minden föld államosítása, a mezőgazdaságoknak nagyüzemekbe való egyesítése, részben a régi tulajdonosoknak, most már mint munkásoknak ugyanazon területeken való alkalmazása (Kolchoz) részben, mint kifejezett állami vállalatban, úgynevezett gabonagyárban, tetszés szerinti munkások felhasználása mellett (Kovchoz).

Imponálóan merész és nagyméretű tervek, melyeknek célja iparos országgá alakítani a földműves Oroszországot, minden termelési eszközt a közösség tulajdonába venni, minden gazdasági feladatot államkötelességnek nyilvánítani. A vezető köröket nem riasztotta vissza az anyagi eszközök teljes hiánya, sem [469] az, hogy hiányzott maga a nagy munkásosztály, amelyen a terv hivatva lett volna segíteni. Szocializmus, munkásság, okozat az ok előtt, igazi filius ante patrem. Az eszközöket az államgazdaságok és a mezőgazdaság jövedelme, a munkásosztályt pedig a parasztság szolgáltatta volna. Optimisztikus feltevésekből indultak ki. Abból, hogy a mezőgazdaság tiszta hozadéka 55 százalékkal fog emelkedni, az ipari üzemek tiszta jövedelme pedig hihetetlen módon meg fog nagyobbodni. A nemzeti vagyont, amelyet 1927-ben 86 milliárd rubelre értékeltek, az öt év végére 76 milliárd beruházásával 162 milliárdra akarták emelni. Föltevéseik szerint a nagyipar, az úgynevezett nehézipar: bányaüzemek, vasipar, gépgyárak termelőképessége 211 százalékkal, a könnyűipar: a szövő, famegmunkáló, üveg- és bőrfeldolgozó vállalatok termelőképessége 132 százalékkal emelkedett volna. Az óriási építkezések költségei viszont 41 százalékkal, az üzemek termelési költségei pedig 35 százalékkal süllyedtek volna úgy hogy, a beruházási szükségletek fedezése után is, a lakosság életstandardjának jelentékeny emelkedését helyezték kilátásba, az ötödik év végén minden ember kétszer olyan jól élt volna, mint az öt év előtt.

Mindez feltételezte azt, hogy úgy az iparüzemek, mint a mezőgazdaság jelentékenyen kisebb költségek mellett lényegesen többet fognak termelni. Az ötéves terv minden egyes üzem részére részletes utasításokat tartalmazott megszabva, hogy minden egyes üzem mennyivel tartozik többet termelni, mint az előző évben, és mennyi költséggel, utasítást tartalmazott a tekintetben is, hogy az ipari munkások bére mennyivel emelhető minden évben. Kiindult abból, hogy a munkásság győzelmének automatikus következménye az ipari jövedelemnek 110 százalékkal való megnövekedése, hogy a mezőgazdaságban rossz termés ki van zárva, és hogy a gépgazdaság folytán nincs mit tartani a félelmetes orosz szárazságtól. Erősen befolyásoltatta magát Bellamy fantasztikus számításaitól.

Ezek a számítások nem váltak be. Az a feltételezés, hogy az óriási összegű beruházások mellett mindenkinek megélhetése is lényegesen javulni fog, már eleve is valószínűtlenül hangzott. Az a feltételezés, hogy elsősorban a természeti tényezőktől függő, iparosított, gépekkel dolgozó mezőgazdáság minden évben számottevően gyarapodó hozadékot fog adni, és hogy a kiszipolyozott parasztság lankadatlan, sőt fokozott munkakedvvel fogja dolgát végezni, minden tapasztalattal ellenkezett. 1928-ban több mint kétmillió hektárral fogyott a bevetett, és négymillióval a learatott terület. Az állattenyésztés még gyorsabb ütemben süllyedt. Az óriási ipari üzemek akadálytalan munkavégzése, jövedelemszaporodása feltételezte az épületek, a gyári berendezések olyan pontos, megfelelő és késedelem nélküli összeállítását, a munkások és a munka olyan gyakorlati, technikai beosztását és felhasználását, a külföldről behozott komplikált gépeknek a munkavezetők és a munkások általi olyan gyors [470] megértését és kifogástalan kezelését, amire a nyugati államokban sem volt példa. Még az ötéves terv életbelépte előtti iparművek működése is sok kifogásra adott okot, szakértők és gyakorlott munkások hiányoztak, és az ötéves terv életbeléptekor, 1929-ben kínosan érezték a tervek hiányát és a meglévő tervek hiányosságát úgy a gyári építkezések, mint azok berendezése tekintetében. A munkások és parasztok biztosságának elnöke keserűen panaszkodik arról, hogy senki sincs tisztába a tervekkel, nem ismerheti pontosan a végzendő munka terjedelmét, a nyersanyagok beszerzésének költségeit, úgyhogy ezért minden építkezés szerfelett költséges, sokszor célszerűtlen, mindenütt túl sok a munkás, és hiába dobnak ki milliókat. A munkások nem tudnak bánni a tüzelőanyaggal, a nyersanyaggal, nem tudják mindezek energiáit kihasználni. Az előállítási költségek indexszáma munkaegységenként 1928-ban 185 volt szemben a háború előtti 100-zal. Minden bizalmuk a technikában volt, és elfeledkeztek az élő anyagról, a munkásról. A legdrágább és legmodernebb gépek hamarosan hasznavehetetlenné váltak, eltörtek, a primitív munkások teljesen alkalmatlannak bizonyultak azok kezelésére. Az organizációnak részben hiánya, részben felületessége mellett hiábavalónak bizonyult a gépek kitűnősége.

A munkavezetők a tervezetnek a költségek leszállítására vonatkozó utasításait nem tudták teljesíteni, korlátlan hitelt kértek és kaptak a tervgazdaság végrehajtása címén. Az ő szemükben az volt a legfontosabb, hogy előállítsák az előírt mennyiséget, és mellékesnek tekintették az üzem gazdaságos vagy nem gazdaságos voltát. Ilyen körülmények között a mennyiség előállítása a minőség rovására ment, sok és selejtes árut állítottak elő.

Ilyen termelés mellett a beruházások előírására előirányzott és várt jövedelmek elmaradtak, és korán azon dilemma elé állították a szovjet kormányt, hogy vagy beszünteti, vagy legalább jelentékenyen leszállítja a beruházások összegét, vagy pedig más úton gondoskodik azok előteremtéséről. A szovjet látszólag mind a két eszközhöz folyamodott, de csak látszólag, mert csak a mindennapi életre és a kis gazdaságokra fontosabb könnyűipar fejlesztéséről mondott le, de a nehézipar fejlesztéséről hirdetett végcéljának feladása és önmagának dezavuálása nélkül le nem mondhatott, sőt fokozott mérvben folytatta annak fejlesztését.

A beruházásokhoz szükséges összegeket pedig úgy teremtette elő, hogy leszállította a lakosság életstandardját, az áruk árát pedig annak ígért leszállítása helyett és a minőség rosszabbodása ellenére jelentékenyen emelte, ismét újabb pénzt bocsátott ki, ami fokozta a már meglévő infláció hatását, és még több termékeket szedett el a mezőgazdáktól. Az életnívó leszállítását a munkásság is érezte, de az árak emelésének és az inflációnak hátrányait mesterséges eszközökkel a mezőgazdákra és a kisipa[471]rosokra hántották. Az árak emelésének el nem magyarázható pozitív tényét pedig az ide vonatkozó szokásos havi kimutatások beszüntetése által takarta el a kormány a nyilvánosság elől.

Mindezek ellenére a legtöbb üzem haszna lényegesen kisebb volt, mint azt a tervezet előre láthatta, és az áremelés dacára sok üzem veszteséggel dolgozott, így például a vasműveket kénytelen volt a kormány 450 millió rubellel szubvencionálni.

Minthogy minden intézkedés elégtelennek bizonyult, részben pedig megbénították a nem államosított kisüzemeket, a szovjet lassanként kénytelen volt minden magángazdaságot, a kisvállalatokat és a háziipart is állami kezelésbe venni.

A munkásság valóban 1928-tól 1932-ig harminckét millióról negyvenhét millióra emelkedett. A munkások részesültek elsősorban az ipari termékekből, ők kapták azt, ami aránylag jó volt, a lakosság közel háromnegyed részének a legselejtesebb maradt, és így állt be az a furcsa tünet, hogyha volt is áru a piacon, azt senki sem vette, jobb árut keresett, jobbat, semmint talált. Így állott be az áruéhség, mely nem volt kielégíthető.

Ez már 1929 tavaszán szükségessé tette a kényszerszétosztást. Amint a fogyasztás, úgy a termelés ellátása is az állam hivatalos feladatává vált, nemcsak a kenyérnek, hanem a gépeknek és a nyersanyagnak szétosztása is. Ez a szétosztás organizáció és szakértők hiányában nem volt megfelelő. A gazdaságot teljesen az erőszakra kellett fektetni, mint Lenin idejében, 1920-ban. A szovjet vezetők sokszor voltak abban a kínos helyzetben, hogy egyes feltűnőbb kudarcokért bűnbakokat keressenek. Ezek a bűnbakok a szakértők voltak, kiknek rosszhiszeműségében, amerikázásában akarták találni a nyilvánosság előtt azt az okot, amely valójában bennük rejlett. A vezetők fanatizmusában, a valóság előli elzárkózottságukban, légváraikban, amelyre építették az egész gazdasági rendszerüket.

1930-ban jelent meg az utolsó tervgazdasági utasítás. Ezt már a pártnak ifjú szakértői állították össze teljesen a kurzus szellemében még további erőszakot, még további államosítást, még további áldozatokat találtak szükségesnek. Szemet hunytak a lakosság szenvedése, a termelés és a szétosztás örökös kudarcai előtt, és csak azt engedték meg, hogy az ellátás problémája még megoldatlan és nagyon nehéz feladata a közgazdaságnak. Azt kezdték hirdetni, hogy fel kell áldozni a jelen nemzedéket a jövő nemzedék javáért. A munkásságnak – amelynek azonnali felsegítését ígérték – vállalni kell a maga részét a szenvedésből. Ha a híres uráli kohók és szénbányák százezer számra menő munkásai állat módon laknak, ha táplálkozásuk nagyon sok kifogásra ad okot, ha munkabérük leszállt, majd annál jobb lesz utódaik sorsa. Ha az iparszegény Dnyeper-vidéki – egyelőre egészen fölösleges – erőművekre milliárdokat költöttek is, melyeket a lakosság ellátásától vontak el, a népnek meg kellett [472] elégednie azzal, hogy ott a jövőben megteremtendő nagyipar jövendő munkásainak annál jobb dolguk lesz. Addig is a szovjet kormánynak meg volt az a pozitív előnye, hogy büszkélkedhetett a külvilág előtt azokkal a nagy alkotásokkal, amelyeknek a népre kétséges volt az értéke. A szovjet kormány csak úgy járt el, mint a kapitalista kormányok, amelyeknek pedig nem szűntek meg szemükre hányni, hogy távol élnek a néptől. A szovjet ugyanúgy, mint a kapitalista kormányok, fontosabbnak tekintette magát és elveit a nép szenvedéseinél.

A munkanélküliség kérdését sem tudta megoldani a szovjet kormány. A vidékről a városi iparművekbe áramlott népesség mindig túlhaladta a munkásszükséglet nagyságát, és így képződött az ipar központjaiban azon bizonyos munkástartalék, amelyért Marx oly élesen ítéli el a kapitalizmust. A szovjet üzemek lényegesen olcsóbb munkabéreket fizettek, mint a nyugati államok iparüzemei. Ha az üzemek korlátozták vagy beszüntették működésüket, a munkástömegek visszavándoroltak a földhöz, és munkáshiány állott be. A munkásság ezen vándorlásának és a munkáshiány azzal járó megakadályozására a szovjet megint nem talált más orvosságot a kényszernél. Földhöz kötötte a munkásokat, egyik kerületből a másikba, faluról a városba és megfordítva, csak az a munkás mehetett, akinek útlevele volt. A munkást tartózkodási engedélyhez kötötték, a munkanélküli segélyt beszüntették, kényszermunkásosztagokat állítottak fel a politikailag gyanúsakból és az elűzött középparasztosztályból. Ezekkel pótolták a gyárakban az onnan netalán mindezek ellenére elköltöző munkásokat, életbe léptették tehát a kényszermunkát, az antik rabszolgaságot, melynek termelőképessége pedig mindig kisebb a szabadmunkásénál. A munka körüli legkisebb gondatlanságot bűncselekménynek nyilvánították. Aki csak egy napig is elmaradt alapos ok nélkül, azt lakás- és élelmijegyének elvesztésével büntették, és hat hónapra odakötötték ahhoz az üzemhez, amelynél dolgozott, más vállalatot eltiltottak attól, hogy alkalmazhassa. Az egyéni szabadság korlátozásának olyan foka ez, mellyel a jobbágykorban sem találkozunk, és amely nehezen egyeztethető össze az emberi természettel.

Maga a szovjet kormány minden hivatalos optimizmus dacára érezte a fenyegető kudarcot. Már 1931-ben a tervgazdaság fennállásának 3. évében kénytelen volt a kényszer-rendszabályok némelyikén változtatni, és visszaállítani korlátolt mértékben is a kapitalizmus intézményeit. 1931. júliusában visszatér a pénzgazdaságra. Állami üzemek számítás nélküli pazarló gazdálkodásának a hitelreformálása útján vet gátat. Engedélyezi a szabad adás-vételt. Az óriási üzemeket szakmák szerint kisebbíti. Az ellátást decentralizálja, és vidéki körzetekre bízza. Az államszükségletet meghaladó – habár jelentéktelen mennyiségű mezőgazdasági termékek – szabad árak melletti szabad forgalmát engedélyezi. A könnyűipar által produkált [473] árukat szabad kereskedelem tárgyává teszi, sőt minden áru szabad eladására üzlethelyiségeket nyit nyereséges vállalatok formájában (torgsin és kereskedelmi boltok). Végül magántulajdont képező kertgazdaságot engedélyezett a földműves és az ipari munkás és állattenyésztést és értékesítést a földműves részére. Mindezek a fél rendszabályok csak annak bizonyítékai, hogy a szovjet a kormány maga is érezte a rendszer gyengeségét, s habár enyhítették is a fenyegető válságot, de az egész helyzeten a hatóságok rosszindulata a gazdasági szempontoknak háttérbe szorulása folytán lényegesen nem segíthettek.

Így bukdácsolt a szovjet egyik kísérletből a másikba, és időközönként így volt kénytelen dezavuálni önönmagát. Meggyőződése külsőleg még változatlan, de a rendszer elvesztette már kezdeti egyvonalúságát és biztonságát.

Szerző részletesen foglalkozik az elért eredményekkel. Megállapítja, hogy a nagyipar óriási mértékben fejlődött, és hogy annak tőkeértéke az 5. év végén 3 milliárdról 8 milliárdra emelkedett. Továbbá, hogy nincs az a komplikált gép, amelyet az orosz gyárak nem tudnának előállítani. Azonban az áru minősége rossz, a munkások munkateljesítése messzire, hátra marad a többi iparos államok munkásainak teljesítményétől. Azután meg hogy ez az óriási központosítottság, politikai szempontoknak kizárólagos uralma, szabatos értékmegállapítás és szakértők hiánya, és a rendszeres ellenőrzésnek lehetetlensége folytán a mai szovjet nem képes a kaotikus állapotokon segíteni.

A termelt áruk értéke ezen ténymegállapítás szempontjából messze alatta marad a nyugati államok által termelt áruk értékének, és szerző statisztikai demagógiának nevez minden olyan kimutatást, mely az ott kitermelt áruk értékét a nyugati államok által termelt áruk értékével egyforma nagyságúnak tüntet fel.

A mezőgazdaságra megállapítja, hogy a háború előtti állapottal szemben a föld hozadéka és a művelés alá vett földterület apadt, hogy mesterségesen megváltoztatták a művelés irányát, gabonaneműek helyett ipari növények termelését erőszakolták megfelelő eredmény nélkül. Az állatlétszám pedig a békebeli létszámnak felére süllyedt.

A munka ismertetéséből láthatjuk, hogy úgy ténymegállapításai, mint következtései tisztán gazdaságiak. A közgazdaság minden ágára vonatkoznak, és figyelembe veszik az egyes jelenségek összefüggéseit és azok emberi hátterét.

A termelés és fogyasztás megzavart egyensúlyára, a hatékony ellenőrzés, az összhangzatos és szükséges ellátás lehetetlenségére az egész gazdaság bürokratizálására és mechanizálására vonatkozó utalásai különösen frappánsak. A szovjet által vállalt feladat nehézségeinek illusztrálására hivatkozom [474] Bernsteinnak Németország 1921. évi nagy üzemeire vonatkozó és annak megértése végett felhozott adataira, hogy miféle feladatokkal kellett volna megküzdenie Németországban az akkor győzelmes szocializmusnak. Ezen adatok szerint a szocializmusnak 64 ezer nagy, és középipari, és ugyanannyi nagy, és közép mezőgazdasági üzemet kellett volna átvennie és felváltania, 128 ezer üzem szakértő és begyakorolt személyzetét, fenntartani az üzem folytonosságát, a forgalom érintetlenségét és mindazt pontosan nyilvántartani, ami azzal együtt jár. Messze meghaladja ezen feladat terjedelme mindazt, amit az állam a vasútnál, a postánál és a szociális intézményeknél teljesít. Ezen feladat rögtöni, forradalmi teljesítésének a megkísérlése szükségképpen maga után vonja a gazdaság dezorganizációját.

Néhány megjegyzéssel iparkodom még világosabbá tenni az ismertetett munka igazságait. Talán a sok részletezés és adathalmozás mellett nem domborodnak ki kellőleg azon általános szempontok, amelyek a munka következtetéseit még világosabbá és logikai szempontból megcáfolatlanná teszik.

Első megjegyzésem Marx és a bolsevizmus tanai között fennálló viszony tisztázását célozza.

A bolsevizmus mindannak igazolására, amit rombolt és alkotott Marx tekintélyére hivatkozik. Marx azonban csak a kapitalizmus bírálatát nyújtotta, de nem dolgozta ki az új, a proletár társadalom szervezetét, életrendjét. Csak egyes jelszavak sejtetik erre vonatkozó nézeteit, mint: a proletár diktatúra, az osztály nélküli társadalom, az államhatalom elhalása. Ezzel szemben a szovjet teljes állami rendet léptetett életbe, és hirdeti annak mindenhatóságát, korlátlanságát, és hangsúlyozza az erőt, semmibe sem veszi az egyént.

A szovjet tehát csak a régi lerombolásában, a magántulajdon kisajátításában tekinthető Marx végrehajtójának. Az építésben nem hivatkozhat Marx tekintélyére. Igazi elődjei e tekintetben a nagy utópisták, Saint Simon, Fourier és tanítványai, a nagy álmodozók. Ezek álmait próbálják megvalósítani az emberi lélek még teljesebb félreismerésével, az egyéni lélek és annak energiái teljes mellőzésével.

Marx realista volt, mélyebben látott, mint Lenin és társai, és tanai kidolgozásánál figyelembe vette az ember lelkét. Csak ott és akkor látta elérkezettnek a szocializmus idejét, ahol és amikor a gazdasági élet annyira koncentrálódott, és bár egyéni vezetés alatt annyira társassá vált, a munkásság pedig annyira egységessé, az üzemekkel annyira egybeforrottá, hogy zökkenés és zavar nélkül veheti át a gazdaság vezetését.

Második megjegyzésem a merev központosítás céltévesztettségére vonatkozik. A cári időben szállóige volt az orosz muzsiknak panaszos sóhaja, hogy a cár messze van, és a csinovnik közel. Ennek a panasznak ma is meg van a jogosult[475]sága. A politbüro éppoly messze van a Volga-torkolati és az uráli munkástól, mint annak idején a cár. Nemcsak gazdasági, de tisztán közigazgatási atrocitások is büntetlenül maradnak a távolságok, az ügyek óriási száma és a hivatali szolidaritás folytán, majdnem lehetetlen azokat egyáltalán és még kevésbé idejekorán felfedezni. Maga Marx is a francia polgárháborúról szóló művében szükségesnek tartja autonóm hatáskörrel bíró helyi hatóságok felállítását, és azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy az állami bürokrácia kiküszöbölése végett okvetlenül szükség van önkormányzati, demokratikus szellemben működő közbenső hatóságok felállítására, és megfelelő jelentékeny hatáskörrel felruházásukra. A helyi hatóságok közelebb állanak az egyes üzemekhez, és a tények és személyek ismeretében hatásosabban gyakorolhatják az ellenőrzést, és biztosíthatják a termelésnek zökkenés nélküli menetét. Nagyobb szabadságot jelentenek az egyén részére is, de beoltanak abba bizonyos felelősségérzést. A teljes elnyomottság és egyéni elszigeteltség, az avval járó tehetetlenség érzése szemben a központi hatalom óriási elbátortalanító túlsúlyával csökkenne, az egyének támaszra tennének szert az autonóm hatóságokban, és ezzel bizonyos érzelmi kapcsok keletkeznének a tömeg és az egész rendszer között, a szabadság szellője suhanna át a tömegek lelkén, és bizonyos mértékben szabadabbá válna érintkezésük. A győzelmes proletárság decentralizált közigazgatása inkább volna abban a helyzetben, hogy a helyi szükségleteket helyesebben ismerje fel, és a termelést ezen szükségleteknek megfelelőbben irányíthassa. Könnyítené és tárgyiasabbá tenné a tisztviselő munkáját, mérsékelné a politikai befolyásokat, a bürokratizálás veszedelmét, lehetővé tenné, hogy az ellenőrzöttek maguk ellenőrizzék a tisztviselő munkáját, ami merev központosítás mellett mind lehetetlen.

Harmadik megjegyzésem a szovjet parancs rendszerére vonatkozik. Az embert olyannak tekinti, mint a gépet, azon meggyőződésben van, hogy az ember is ilyen kiszámíthatóan reagál a parancsra, aminő módon a gép a reá ható energiára. És elfeledkezik arról, hogy az ember lelke nem emeltyűkből és lendítőkerekekből áll, és nem fejezhető ki lóerőben vagy villamos egységben. Elfeledkezik arról, hogy az emberi lélek másképp reagál a kényszerre, mint a gép az erőre. Elfeledkezik arról, hogy számtalan lelki tényező összhatása határozza meg a kényszer elleni megnyilatkozás módját és fokát. Számra és érzékenységre egyaránt kiszámíthatatlan szervi összefüggésű lelki tényezők felelnek a reájuk gyakorolt benyomásokra, lázadoznak a kényszer ellen, és mind fokozottabb erővel iparkodnak azt lehetetlenné tenni, ha pedig a kényszer oly mérvű, hogy minden ellenállás lehetetlen és hosszabb időtartamú, a lelki erők elnyomorodnak, és az egyének energia nélküli, ellenál[476]lásra képtelen lényekké válnak, kiktől ésszerű gazdasági munka sem várható. A szovjet az egoizmust akarja kiküszöbölni az egyénekből, az egyéni léleknek tehát csak egy részét akarja átalakítani. A veleszületett energiájától akarja megfosztani, holott az emberi lélek csak egészben alakul át, s nem részben. A parancsszóra és merev kényszerre épített szovjet rendszer kilátásai ebből a szempontból is elég sivárak.

Negyedik megjegyzésem a szovjet azon meggyőződésére vonatkozik, hogy a jövő embere tiszta altruizmusból fog összetevődni. Utalok erre vonatkozólag az ember és a természet szét nem választható kapcsolataira, mely az önérvényesülést, az egoizmust különbeni elpusztulás büntetése mellett minden élő alkotó elemévé teszi. Mindig volt és mindig lesz altruizmus az életben, de csak mint másodrendű tényező. Spencer már rég kimutatta, hogy a tiszta altruista indokokból cselekvő ember éppoly életképtelen, mint pusztulásra van kárhoztatva a tisztán önzetlen szempontokból cselekvő társadalom is.

Különben bizonyos ellentétes tendenciákat látok a szovjet vezető köreinek ezen várakozásában. A tömegektől altruizmust vár, és arra kényszereszközökkel akarja őket ránevelni. Ki neveli azonban ugyanarra a vezető köröket? Az altruizmusra szorított tömeggel szemben áll a korláttalan, tehát egoizmust is ismerő vezetőség. Az altruistává alakult tömeg szemben találná magával a győzelmesen érvényesülő egoista vezetőséget. Az egész társadalmi lét, a kisebbség, a vezetőség győzedelmes akaratán épülne fel, melyből olyan félelmetes arisztokrácia alakulna ki, aminőre a történelem eddigi menetében nem volt példa.

Ötödik észrevételem a nagyipar forszírozott, minden más szempont fölött győzedelmeskedő megteremtése, és a földműves lakosságnak ipari munkássá átalakítására vonatkozik. A földműves nyomorát nem a mezőgazdaságnak alkalmas eszközökkel való átszervezése útján akarja megszüntetni úgy, amint az Angliában történt, hanem magának a parasztságnak a megszüntetésével. Nem a népesség életnívójának, a népesség igényeinek legmegfelelőbb módon leendő javítása a cél, hanem a kommunista ideál megvalósítása, bármilyen kipróbálatlanok is eszközei és bármilyen téveseknek bizonyultak is elképzelései. Az autokráciának ugyanaz a végzetessége nyilvánul meg itt is, mint az altruizmus feltételezésénél. Nem a szerves, a már meglévő tényezőkhöz simuló javítás, hanem a meglévőtől teljesen eltekintő, tisztán erőszakra támaszkodó elméleti elképzelések megvalósítása a cél. A földműves proletárságot és magukat a földműveseket is sikerült átalakítaniuk proletár jellegű iparos munkásokká. Ezzel lelkükben elégedetlenné tette a tömegeket, életmódjukat pedig alacsonyabbá. [477]

Hatodik megjegyzésem az organizáció hiányosságát érinti. Megfelelő, előre kidolgozott tervezet nélkül nem működhetik egyetlen gazdasági üzem sem. Találomra, esetről-esetre hozott intézkedések nélkülözik a kívánatos előrelátást, az összhangzást, és a gépek, valamint munkások munkájának súrlódás nélküli kapcsolódását. Zavarok és nehézségek a következményei ennek az egész vonalon, a termelés és kiosztás egyes részeiben kaotikus tünetek mutatkoznak. Szükségtelenül pusztulnak el felbecsülhetetlen értékek, és elmarad a kívánatos és megkövetelhető produktivitás. Azon mérnöknek esete ez, aki gépei összeállításánál és kigondolásánál nem venné figyelembe a súrlódás hátráltató erejét.

Utolsó megjegyzésem a szovjetnek a jelennel szemben a jövőbe vetett bizalmát érinti. Nagyon gyakran találkozunk a vigasz ezen fájával kétségbeesett helyzetben levő kormányoknál. A szovjet hatalmasai ezzel buzdítják a lakosságot további engedelmességre és kitartásra, annál fényesebb lesz az utódok sorsa, minél szánandóbb a jelen generáció helyzete. A mai nemzedék feláldozását, ami bizonyos rosszat jelent, azonban semmiképpen sem indokolhatja az egészen bizonytalan jót jelentő jobb jövőt. A jelenlegi rossz gazdasági helyzet, a tömegek nélkülözése a kormány fanatikus meggyőződésének és erőszakosságának a következménye, holott a rossz gazdasági helyzet más országokban előre nem látott és el nem hárítható gazdasági és politikai viszonyok következménye. Oroszországban számtalan milliók leírhatatlan nélkülözéséről és elnyomásáról van szó, és nem hihető el, hogy ennek ellenértékét képezhetné a valamikor csakugyan várható javulás, amely javulás bekövetkezhetik a szovjet uralom nélkül is. A szovjet mint öncél pedig nem követelheti a tömegtől azt, hogy ezen célért áldozza fel önmagát. A jobb jövőnek biztosabb garanciája a sorsával megelégedett, a jövőben reménykedő és azért öntudatosan küzdő népesség, mint a leszegényedett, elnyomott, apatikus és a vezetőségben bizalmatlan népesség. Megkínzott, a jövőben nem bízó, a rezsimet gyűlölő népesség nem bízhat a kormány által ígért jobb jövőben.