Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

(Paris, Rieder, 1934. XII + 520 1.)

Charles Seignobos: Histoire sincére de la nation Francaise. Magyar fordítása is megjelent.

Régi dolog, hogy minden tudománynak irodalma közül a történelemé áll legközelebb a szépirodalomhoz. Valóban nem is számíthat munkájának nagyobb elterjedésére, és így hatására az a történész, aki legalább egy kicsit szépíró nem tudna lenni enélkül leggazdagabban megadatolt fejtegetései menthetetlenül unalomba fulladnának. Aki történészbe azonban a szépírónak csak egy erecskéje is tévedt, az már a tárgyak, a kifejezési alkalmak egész özönében látja magát, melyben olykor diadalmasan beúszik az irodalmi halhatatlanságba, igaz, olykor el is süllyed a sekélyes szentimentalizmus, a szónoki álpátosz, a múltba vetített jelen politika hullámaiban, melyek közt a legkiműveltebb nyelvezet, leíró- és elbeszélő-képesség sem bizonyul megfelelő mentőövnek.

Mert ahhoz, hogy egy történelem ne csak tanulságos, hanem szép is legyen, az első kellék mégis csak az őszinteség. Egyedül ez képes olvasói szeme elé az elmúlt korok élő, cselekvő embereit, és nem csupán rikítóan, hol túl világosan, hol túl sötéten kiszínezett kartonképeit állítani. Hisz minden történetíró elé a napi közvélemény és a politikai hatalmi érdek [455] alakjában odaáll a kísértő démon. Szolgálj engem, hízelegj nekem, mondja, akkor mindeneket megadok neked, amit csak kívánhatsz: könyvsikert, dicséretet, jó anyagi megélhetést, fényes állást, még közéleti érvényesülést is. Ám amely történész az ilyen kísértésnek enged, annak nem is kell túlságosan megöregednie, hogy munkáit minden olyan polcról eltűnni lássa, amelyen a még olvasni szándékolt könyveket tartják. Míg az őszinte történetírót egy évszázad múlva is szívesen olvassák, forrásként idézik, nemcsak becsülik, de egyenesen megszeretik, akkor is, ha eleinte különféle tudományos és nemtudományos szempontokból kígyót-békát kiáltottak rá, és némely megállapításait utóbb is jóhiszemű tévedéseknek nyilvánítják.

És vele együtt szeretik meg az országot, a népet, melyről munkája szól, akár egy talán még kicsiny, talán már felnőtt gyermeket, akiről egy szerető, de nem nagyon elfogult szülő mesél. Mert mindkét elbeszélésből azt érezzük ki, amit egyedül tudunk szeretni, amíg élünk: életet. Vagyis jelentéktelen, homályos kezdetekből, az ősemberi lét porából keletkezést, feltörekvést, küszködést, szenvedést, tévedést, diadalmaskodást, vereséget, esetleg már újból porbahullást. Mert ez, és nem a csalhatatlan biztonsággal magasbatörés mindnyájunk útja, végzete, ennek közössége teszi testvérünkké azt az embert, azt a népet is, akit az Élet alakulása időleg vagy állandóan ellenségünkké tett.

Charles Seignobos tehát valóban a legjobb részt választotta magának, midőn francia nemzete őszinte történelmének megírására vállalkozott. Nagyon részletes ez az elbeszélés ötszáznál alig több kis oldalon bizonyára nem lehet; aki a francia történelem mozzanatai közül csak a legkimagaslóbbakat is teljes megvilágításban óhajtja meglátni, az már csak szánja rá magát legalább néhány tucat nagy kötet elolvasására. Ám Seignobos nem is ezt akarja nyújtani, hanem a nemzeti szellem, műveltség, gazdaság, politikai önfenntartás és érvényesülés lényeges kialakító tényezőinek ismertetését egészen általános vonásokban, ahol az elégséges, egyes részletek, események kidomborításával, ahol az egész életmenet megértését ez segíti elő. Így ajándékozhatott páratlanul érdekes és tanulságos olvasmányt, persze leginkább annak, aki előtt a nemzeti életrajz mintegy vázául szolgáló események, úgymint Franciaország földrajza legalább nagyjában már ismeretesek.

Mi adja meg igazában, nemcsak célkitűzésében Seignobos munkájának az őszinteség bélyegét? Bizonyára nem a saját nemzet célzatos kisebbítése, élete minden addig nagyra tartott megnyilvánulásának megvetendő vagy nevetséges színbe rántása, miként azt különböző népek egyes „mazochista” történészei elkövetni szerették. De nem is mindenáron minden más fölé emelése, még véletlen szerencsés sikereinek is valamely misztikus faji felsőbbségből származtatása, szerencsétlenségei[456]nek a kaján ellenségek becsületes ember és nép által ki sem védhető cselszövényeire vagy saját elvetemült fiainak fekete árulására kenése. Így persze sok minden kerül a történetíróhoz méltó régi divatú nyílt kandalló tüzébe, amit Franciaország különböző pártállású intellektueljei olyan szívesen vallanának rendíthetetlen kánonként.

Mindjárt a nép származásának kérdésénél: a latin faj legfeljebb mint nyelvészeti fogalom létezik. Embertani tekintetben Franciaország lakossága egyike a legváltozatosabbaknak, összetettebbeknek, ami nem is baj, mert ez magyarázza meg a francia élet és irodalom egyetemleges emberi irányzatát. Azért a szomszéd ország „nordisch” elméletíróinak sem kell kétségbeesniük, vagy legalább Seignobosra és népére végleg megharagudniuk, mert ő is elismeri azt a nagy politikai, gazdasági és kulturális egyesítő és vezető szerepet, melyet az erélyesebb, nagyobb képzelőerejű északi jövevények a lágyabb, déli őslakosság között már a legrégibb sejthető időkben és azután is egészen a legújabb korokig játszottak. A francia politikai és társadalmi életet azután is nagy hadvezetők alakították ki. A katolikus kereszténység eleinte bizony pogány hagyományokkal színezve terjedt el, de azután nagyszerű reformkorszakot ért éppen a franciák földjén. A külföldön is oly sokak képzeletét elragadó Orleansz-i Szűz ugyan nem annyira a francia királynak, mint egy francia párt királyának híve volt. A reformációidő vallási háborúiban Seignobos sem kétféle fanatizmus összecsapását, sem gazdasági érdekcsoportok, osztályok vallási mezbe öltöztetett vitáját nem látja, hanem pártharcokat a hatalomért, még a hírhedt Bertalan-éj is egy ilyennek a szokottnál borzalmasabb mozzanata volt. Felvilágosodás, humanizmus, emberi jogok tisztelete is előbb mozdult meg a britek földjén, hogy azután a gallokén legkövetkezetesebb kiépítését érje meg. De azért legalább a munkásosztály elbánásában, szervezkedésének, bérigényeinek erőszakos leszorításában a nagy forradalom és még az azutáni idők is igen szűkkeblűek maradtak; a külföldön annyit bámult és utánzott „polgárság” már hatalomrajutása idején is mások munkájából, olykor egészen tétlen járadékosok módjára élők összességét jelentette. A forradalmat követő évszázad heves villongásait végre nem valamely fölényes bölcsességgel kigondolt alkotmány lelkes elfogadása zárta le, hanem egy heterogén elemeket érvényre juttató megegyezés, mely a számbajövő tényezők egyikét sem elégítette ki, és azután mégis egyedül mutatkozott állandónak. A legutóbbi háború kihatásai még nem becsülhetők fel; mindenesetre gondolkodóba ejt az erősen fellendült jólét közepette a népmozgalom ellanyhulása, a születési szám és népszaporodás visszamaradása. A franciák már nem lesznek többen, csak jobban élnek.

Találunk a könyvben olyan érdekes, a nálunk közkeletű nézetekkel nem teljesen megegyező megállapításokat, mint azt, [457] hogy a nagy tengerentúli felfedezések nem módosították azonnal közvetlenül Franciaország gazdasági életét, csupán az értelmiség látókörének kiszélesítésével hatottak már akkor is rá. A puskapor feltalálása csak három évszázad múlva, a XVII. században alakította át lényegesen a hadviselést. Ellenben a könyvnyomtatás felmerülése már igen hamar éreztette hatását az emberek gondolkodására, életére. A híres francia társas szellem és társalgó képesség a középkorban alakult ki a városokban, ahol az emberek olyan nagyon szűken, úgyszólván folyton egymással éltek, és emellett, miután dolgozni, ha egyáltalában, csakis a nappal világos óráiban lehetett, igen sok idejük maradt egymás megfigyelésére és a csevegésre.

Egy olyan nagy és kimagasló helyet elfoglaló nemzet, mint a francia, történelme folyamán szükségképpen sok, majdnem minden más néppel is hol barátságos, hol harcias érintkezésbe kellett, hogy jusson. Elsősorban persze a közvetlen nagy szomszédokkal: a némettel, angollal, olasszal, spanyollal. Ennek hatásait Seignobos könyve sokhelyt szemléletesen állítja szemünk elé. Vajon a magyarokról is ír-e, és mit? Nem éppen sokat: a vezérek korabeli zsákmányoló portyázásokat említi mint nemzeti csapást; emlékük a francia nyelvben a már ősibb elképzelésben élt gyermekevő szörnyetegek „ogre” elnevezése lett.

Az átlagos mai francia jellemzését Seignobos elbeszélésének vége felé a következőkben adja: „paraszt, iparos és polgár jellem, okos, bizalmatlan, takarékos, hiúságra erősen hajlamos, nagyon társaságkedvelő, de kevéssé vendégszerető, gyors, világos, szabatos értelemmel megáldott, mely inkább a gúny, mint a lelkesedés felé hajlik, könnyen és szívesen beszélő, ügyes lélekmegfigyelő, meggondoltabb, mintsem ezt az idegenek könnyű beszéde és bőséges taglejtése után hinnék, rendes életmódhoz szokott, mindennapi élete szokásaihoz nagyon ragaszkodó, alkalmasabb az egyéni munkára, mint a közös vállalkozásra, képes jó katona lenni, ha erre kénytelen, de nem kedvelője a háborúnak, végeredményben igen különböző attól, aminek az idegenek elképzelik.”