Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

(Fritz Künkel: Charakter, Einzelmensch und Gruppe, Leipzig, Hirzel 1933. VI 1871.)

Társas lények vagyunk – e felől az emberiség gondolkodó fejei már régen Arisztotelész előtt tisztában voltak; jól tudták, hogy az egyes embernek se teste, se lelke nem élhet más hasonló lényektől elszigetelten. Azt is hamarosan észrevették, hogy ama hasonló lények közül az egyesnek nem mindegyikhez ugyanoly mértékben és értelemben van köze; némelyikük mindennapi éltető eleméhez tartozik, másikuk inkább zavarja jólétét, még veszélyezteti is létezését. Ha ennek dacára az emberi csoportok meglátása csak a legutóbbi évtizedekben hatott felfedezésként, ennek oka a lélektani ismeretek kimélyülésében, bizonyos társadalmi fatalizmusok fölé emelkedésében található. Plató és Arisztotelész idejében és még sokkal azután ugyanis az egyes ember egyedül természetes helyét bizonyos intézmények által megállapított kötelékekben, így a családéban és államéban találták; akik ezekbe nem alkalmazkodtak bele a megszokott módon, azokban egyszerűen csak kiközösítésre, halálbüntetésre érett elfajultakat, árulókat láttak. Míg az újabb társadalmi lélektan az egyes lélek többféle kötelékét ismeri fel, és meglátja azokat a lelki indítékokat, melyek az emberek társulásainak, szervezkedéseinek régen elképzeltnél sokkal összetettebb és bonyolultabb módjait meghatározzák; meglátja a közületek és szervezetek magukban véve holt vázai alatt az élő-mozgatókat: a csoportokat.

Ezeknek felfedezői közé lépett be Künkel is, aki az emberi jellem tudományának egy kimerítő rendszerén dolgozik, melynek a csoporttan csupán egy részletét alkotja. Kétségtelenül jóhiszeműen tekinti itt magát a tudós szerző úttörőnek – honnan is jutott volna a német tudós a jelen ismertetés szerzőjének 1916-ban a Társadalomtudományi Könyvtárban megjelent Emberi csoportok lélektanához? Nagyobb hibának látszik, hogy figyelmen kívül hagyja Mac Dougallnak 1920-ban megjelent Group mindját; könyve végéhez illesztett bibliográfiájában általánosabb irányú, vagy viszont egészen külön[453]leges tárgyú munkákon kívül alig találunk más szakforrást, mint Le Bont, Spencert, Tőnniest.

Különös érzés fogta el e sorok íróját, mikor egy alapos német kutató könyvében szinte szó szerint megtalálta saját, régibb megállapításait. Hogy az ember csoportban, egyszerre több csoportban él, melyekhez tartozásai között lelkében valóságos ellentét, harc fejlődhetik ki; ezeknek eredménye azután átcsoportosulás is lehet. Hogy összességi én-ről nem beszélhetünk, hanem mi-ről, amely varázsszó dönti el azután állásfoglalásainkat. Hogy a szervezeteket, közületeket megelőzi a lélektani csoport. Hogy ezeknek a csoportoknak keletkezése és további léte hordozóiknak, vezetőiknek lelki beállítottságától függ, melynek változásával ők is megváltoznak, és el is tűnhetnek.

Azért jól érezhető, hogy Charakter, Einzelmensch und Gruppe más időben, más környezetben keletkezett, mint Az emberi csoportok lélektana. Bár az előbbi is megengedi a természeti adottságok és hatalmi rendelkezések által keletkezett csoportok létezését, azért a fő súlyt a mozgalomból keletkezett többé-kevésbé rendelkező képességű csoportokra helyezi, melyeknek éltető eleme a csoport lelki adottságai által teljesen áthatott és ezeket híveiben is tevékenységbe hozni tudó Führer. Az ilyen Führereknek és „pretorianus”-ainak azután elég részletes jellemzéseit és osztályozásait kapjuk, nem egy óvó megjegyzés is csúszik be a túlzásba menő „szemellenzős” „Scheuklappen” fegyelmezésről. A fegyelemmel Künkel általában szívesen foglalkozik, ebben különösen ex- és inkluzív fajtát különböztet meg; az utóbbi a jóakaró, nem eltávolításra, hanem benevelésre irányuló, mely azért mégis elmehet az élet kioltásáig is. A merev-helytelenül gyakorlott vezetés, fegyelmezés legkárosabb hatása az, hogy előbb-utóbb megtámadja, illetőleg lélektelen „dressat”-okra szorítja vissza az együttérzést, és újból enged a vad önzésnek, az „Ichhaftigkeit”-nak, mely az egyént teszi mindenféle célkitűzés végpontjává, tehát ellenszenvesen túlmegy az olykor még áldozatkész individualizmuson.

Holott Künkel szerint amaz énesség (hogy önzésnek ne fordítsuk az Ichhaftigkeitot) nem elsődleges természete az embernek: az újszülött még teljesen az anyjávali közösségben és később családi „Urwir”-jében él: ennek az ősegyüttérzésnek kell egy önzési válságban elgyengülnie, hogy azután az öntudatossá vált egyén egy többé-kevésbé szabadon választott csoportban találja meg élő, alakuló „reifende Wirhaftigket”-ját. Erre az üdvös jellemkialakító ténykedésre persze elsősorban a már magukban „wirhaft” csoportok alkalmasak, míg az üzleti érdekek által adott „ichhaft” csoportokból hiányozni szokott az az élet felajánlásáig menő áldozatkészség, mely a „Werttrager”-t már nem az én-ben, hanem a mi-ben látja. Ez ugyan a [454] wirhaft csoportokban is csak a végsőkig veszélyeztetett, a kétségbeesésbe kergetett egyéniségekben fejlődik ki teljesen. Hogy erre sor kerülhessen, a csoportnak válságokon is kell átesnie, melyekre a szerző sokkal több figyelmet fordít, mint pl. a csoportfelbomlás jelenségeire.

Le Bon-on túlmenő megfigyelése, hogy a sokaság mennyit nyer dinamikában, ha egyszer tömeggé záródott, és persze ha csoporttá szerveződött. Érdekes bizonyos komoly vallási szertartásoknak és viszont farsangi mókáknak mint az „Urwir” ősközösség utáni vágyódás kifejezéseinek kiemelése. Az államot, osztályt Künkel nem tekinti csoportnak, bár az együttlakás és egyhelyzetűség csoportosító hatását észreveszi. Nem hisz az emberiségben mint csoportban sem, bár könyve vége felé kissé erőltetetten ható okfejtéssel az egymással eredetileg szembenálló csoportok közös nevezőn találkozásának, és ilymódon még az ellenség szerelésének lehetőségét is megengedi.

Fritz Künkel csoportlélektani könyve amellett, hogy állandó értékű tudományos munka eredménye, még ama fénysávok miatt is érdekes, melyekkel keletkezési helyének jelenpillanati viszonyaira rávilágít.