Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

Ernst Lothar kivételes művésze a maga hangszerének. Stílusának ritmusa és melódiája van. Ha zene volna, azt mondanám: fülbemászó. Sajnos ebben a könyvben kissé túlzásba viszi. A melódiából az lesz, amit Gassenhauernak neveznek. Ennyit a stílusról.

A könyv tartalma a házasság problémájának sokszor fárasztóan hosszadalmas tárgyalása regény keretében.

Első része, mely Hans érettségijétől az eljegyzéséig tart – mindössze három hónap – inkább enyhe ifjúsági regény, kedves, de nem éppen jelentékeny olvasmány, rengeteg önismétléssel, (ritmus!) és – a téma érdemén felüli – részletességgel. Nagyon finom, és szép fejezet az első szerelem, az elhagyott kis táncmesterlány öngyilkossági jelenete.

A második rész sokkal élénkebb, ennek a kedvéért írták a könyvet. A Hans házasságát tárgyalja, megkapó miliőrajz, néhány kitűnő jelenet és jellegzetes párbeszéd van benne.

A harmadik rész a válás utáni, megint túl lassú menetű, rengeteg terméketlen és érdektelen elmélkedéssel és azzal a cseppet sem eredeti kifejtéssel, hogy az elvált férj új szerelemben vigasztalódik. Ennek az új szerelemnek a Deus ex machinaszerű berobbanása (vasúti szerencsétlenség, a nő megmenti Hans gyermekeinek életét) annyira nem előkelő irodalmi eszköz, hogy a magamfajta lotharimádónak szinte fáj, mint hamis hang, a zeneértő fülének. De az egész fejlődése ennek az új szerelemnek, a nő figurája olyan langyos, szürke és unalmas, hogy valóban szükség volt valamilyen erőszakos eszközre, hogy valamiképp elképzelhető legyen az olvasónak az, hogy a férfi ezt a nőt észrevette.

A férfi, Hans színes, művészhajlamú ember. Az író kedvence. Van fantáziája, és ez Ernst Lothar szerint a legfontosabb. Ernst Lotharnak régi, szép elmélete, hogy minden bajt a földön a fantázia hiánya okoz. Az, hogy az emberek nem tudják a másik lelkivilágát elképzelni, és nem tudnak életébe belehelyezkedni, megérteni.

Ernst Lothar ezt a hősét kiválóan rokonszenvesnek írja le. Szinte elfogult a javára. Hans szép, jó, kedves, erkölcsös, okos, tehetséges. Mégis szememben van egy szépséghibája, ami nem is az övé, hanem az íróé.

Hans egy lázas órában – művésznél megengedhető az ilyesmi – összeborul egy régi, ifjúkori szerelmével, akivel kölcsönösen rájönnek, hogy húsz éve csak egymásra várnak, csak egymást szerették, soha nem feledkeztek meg egymásról.

A nő, ki rég férjes asszony, alighanem komolyan így érzi. Hans – a művész, a fantázia nagybirtokos – igaznak hiszi, amikor mondja, de csak addig. Utána lelkifurdalásai vannak [450] csodálatosképpen nem a nővel szemben, akinek szerelmet hazudott, hanem a feleségével szemben (és ezeken a lelkifurdalásokon úgy könnyít, hogy mindent bevall a feleségének, szemrebbenés nélkül kiszolgáltatja neki Aglae grófnőt, kinek egy órával előbb olthatatlan szerelemről regélt).

Hogy ezt megteszi, hogy utóbb sem veszi észre cselekedetének aljasságát, hogy az író is rendjén találja így, az furcsa színben mutatja mindkettőjük lovagiasságát.

Tisztán a feleség lojalitása menti meg a grófnőt és közvetve Hansot a botránytól.

A feleség, Éva az, kitől a könyv címét nyerte, Eine Frau wie Viele: Egy átlagasszony. Lássuk valóban az-e?

Először az első részben, melyben még fiatal lány. Tiltakozom az egész háború előtti női nemzedék nevében azon beállítás ellen, hogy egy jó családból való fiatal úrileány, aki három napos flört, vagy mondjuk szerelem után saját iniciatívából úgyszólván a partner tudta és akarata nélkül casanovai rutinnal szobára csalja, és ott elcsábítja a még ártatlan tizennyolc éves fiút – átlagnő volna.

És bár a korszellemnek eleget téve ezt mondja az apjának, aki mindent megtud: „Most már örülnöm kell, ha elvesz feleségül!”, cseppet sem felel meg az akkori átlagnak az az öntudatos fellépés, amivel egész magától értetődően belekényszeríti a fiút a házasságba.

A házasság folyamán is erélye, önérzete, ügyessége, határozottsága erősen az átlag fölé emelik, műveltsége és érzelmi képességei viszont jóval az átlag alatt maradnak.

Egész kivételesen viselkedik azonban Éva, mikor megtudja, hogy az ura megcsalja. Az átlagnő akkor is, ha a saját fején vaj van, akkor is, ha nem szereti az urát, sokkal irigyebb, sokkal hiúbb, semhogy eltűrné azt, hogy őt megcsalják.

Éva meglepő lovagiassággal veszi tudomásul. Viselkedésén őszintén meglátszik az a közöny, amivel férje iránt viseltetik. Ez a férjet sértheti, rosszul eshet – milyen szép volna az asszonyt hisztérikus zokogásban, kétségbeesve, letörve látni, de mi, akik tudjuk, hogy Éva asszony abban az időben már többször megszegte a házassági hűséget, csak megdicsérhetjük ezért a becsületes objektivitásért, színházmellőzésért, igazságérzetért, ami az asszonyoknál cseppet sem „átlagos.” Elvárnánk érte az író részéről is egy kis elismerést.

Ugyancsak az átlagasszony elnevezés ellen szól az is, ahogy Éva a maga lelepleztetését viseli. Igaz, hogy ez a kínos esemény olyankor éri, mikor halálosan szerelmes, de mégis szokatlan és kivételes az a gyűlölködő ridegség, az a hallatlan közöny, a szentimentalizmusnak vagy legalább a belátásnak az a teljes hiánya, amivel házassága felbomlását tudomásul veszi. Ezek olvasása után Évát – ha nem is tragikus hősnő, akit csupán szenvedélye hozott összeütközésbe az erkölcsi világ[451]renddel – mindenesetre inkább lehet furcsa teremtésnek, mint átlagasszonynak nevezni.

Vele ellentétben egészen átlagos az a férjtípus, aki amellett, hogy polgári értelemben kitűnő családapa, mégis régen nem szereti a feleségét. Tisztában van szellemi és érzelmi alsóbbrendűségével, még háziasszonyi és anyai mivoltában sincs elragadtatva tőle. Igényeiben, hajlamaiban eltávolodva meg is csalja, de mikor ugyanazt az asszonyról is megtudja, akkor „elsüllyed a világ”. Akkor értéktelenné és érdektelenné válik, karrier, művészet és szerető és a szürke és idegölő házasság egyszeriben elveszett paradicsommá válik, az egyedülivé, amiért élni érdemes.

Ernst Lothar, a sokat hangoztatott igazságérzetéhez képest ezúttal sajnálatosan elfogult a férfi javára.

Azon az éjszakán, mikor a házaspár nyitott szemekkel fekszik párnáin, és csaknem azonos problémákon gondolkozik, az író azt mondja a negyvenéves asszonynak: Mit akarsz? Nem vagy már elég fiatal ezekhez a dolgokhoz!

És ugyanakkor a férjnek: Negyvenéves vagy! Mi volt eddig az életed? Mire vársz? Úgy akarsz meghalni, hogy csak egyetlen asszonyt csókoltál? Lehet-e kívánni, hogy valaki világéletében ugyanazon a darab úton járjon, ugyanazt az illatot szagolja, ugyanazt az ételt egye, ugyanazt a könyvet olvassa?

Szerencsére férjünkre nem vár ily sivár sors, a csúnyán elárult Aglae grófnőn kívül, férjünk talál egy huszonhároméves lányt, aki megszereti. És mikor újra találkozik a régi asszonnyal, és észreveszi, hogy annak szőke hajába ősz fürtök vegyülnek, akkor – egyszerre megnyugszik. Az elveszett paradicsom, a nyugtalan kínlódás, a guruló arany miatti vágyakozás mind kiesik belőle az őszülő haj láttára.

Az átlagasszonyt elhagyta a barátja, akinek a kedvéért félretette szokott óvatosságát és ravaszságát, akiért vakmerő lett, és könnyelmű, és életében először önzetlen és tisztaérzésű, akiért felrúgta a házasságát (mert ő akarta a válást, a férj boldogan kibékült volna). Az átlagasszony öregszik. Ha történetesen nem átlag, hanem kivételes asszony lett volna, akkor is ez történne vele.

A nagyszerű férfi azonban talál negyvenéves korában egy huszonhároméves leányt, aki természetesen nem „átlag” – melyik asszony az? –, és azzal új életet kezd.

A könyv tulajdonképpeni tendenciája, célja a házasság problémája. Ernst Lothar az ügyvéd szájába adja a házasságról való lesújtó véleményét. Hans és Éva házassági regénye is csak arra szolgál, hogy ezeket a lesújtó igazságokat elmondhassa az olvasónak. A házasság lehetetlen, elvetendő intézmény, ezt a tanulságot olvassuk ki a könyvből. Sajnos kissé következetlenné válik ez a vélemény a könyv befejezésével, mi[452]kor a hős minden csalódását és bölcselkedését felejtve megindul a huszonhároméves menyasszonnyal az új házasság és az új (ezúttal még elkerülhetetlenebbnek látszó) csalódás felé.

De ez a következetlenség talán a legemberibb az egészben.