Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

(Regény, fordította Turóczi József. Budapest, 1935. Káldor kiadása)

Lion Feuchtwanger most ötvenegy éves. Nevét a világhír felkapta. Nincs ma kultúrország, ahol ne ismernék, ahol regényeit vagy fordításban vagy eredetiben ne olvasnák.

Eleinte drámákkal próbálkozott írói pályáján. Írt vagy nyolc drámát, de híre hazája, Németország és talán szűkebb hazája, München határain túl nem jutott.

1925-ben jelent meg Jud Süss című történeti regénye (magyar fordításban: A herceg és zsidaja). Ezzel a témával 1918-ban színdarab alakjában próbálkozott először, nemrég Londonban elő is adták, de csak a regény nagy sikerének hatása alatt. Süss-Oppenheimer történelmi alak. Lángeszű zsidó kalandor, aki az uralkodó herceg védelmében a gazdagság és a társadalmi rang hihetetlenül magas fokára ugrik fel, és kiszakadva talajából, gyökértelenül lebegve a magasságban tragikusan bukik le az ellene kavargó gyűlölet örvényébe, és csak a halálában emelkedik fel ismét szimbolikusan is, de a valóságban is, mert akasztófáját, amelyen kivégzik, toronyszerű emelvényen állították fel. Az urat mímelő, gettózsidóból átmenet nélkül úrrá lenni akaró zsidó egyéni tragédiája után kis kitérővel (mert közben megírja Die hassliche Herzogin című regényét, amelynek Margarethe Maultasch, tiroli hercegnő megrázóan szomorú sorsa a tárgya) a zsidó nemzet egyetemes tragédiája felé fordul. Der jüdische Krieg (A zsidó háború) című művében a zsidó nép nemzeti államának pusztulását írja meg megrendítő drámai erővel, nagyszerű megjelenítő tehetséggel.

Feutchtwanger erőssége (majdnem azt írtam: szakmája) a történelmi regény. A történelem nem lát napokat, éveket, év[446]tizedeket, csak eseményeket. És tömegeket, amelyekből az egyént csak akkor veszi észre, ha a tömegmozgalom háborgó hullámai éppen a felszínre vetik, vagy ha benne van a mozgató erő, amelynek a hullámok elindításában része van. A történelmi regény írója, ha kiragad a múltból ilyen egyént, be kell őt állítania az elmosódott évek, hónapok, napok és órák reális vagy legalábbis reálisnak látszó keretébe, a folyamatos élet és nem a történelmi időszakok ugrásszerű sodrába, terekbe, utcákba, házakba és szobákba. Fel kell öltöztetnie őt ruhákba, asztalhoz kell ültetnie, társaságokba kell küldenie. Élnie, járnia, ülnie, ennie, innia, beszélnie kell a halottaiból életre támasztott történelmi egyénnek. Az írónak ki kell töltenie azokat a hézagokat, amelyeket a nagy vonásokkal dolgozó történelem természetszerűleg hagy. Ehhez az írói fantázia magában nem elég még akkor sem, ha olyan gigászi, mint Jókaié. A történelmi regény írójának ismernie kell apróra azt a kort, amelyben hőse él. A ruhák szabásától, a lakások berendezésétől, az ételek és italok rendjétől kezdve az ideológiáig, a világképig, a korszerű műveltség, állami és társadalmi berendezkedés minden részletéig.

Feuchtwanger a történelmi regényírás e technikai felkészültségével is a legnagyobb mértékben rendelkezik. Ezernyolcszázhatvanöt éves alakjai a zsidó háborúban olyan magától értődő természetességgel mozognak, beszélnek és cselekszenek, hogy valósággal élőknek hatnak.

Mindezt – úgy érzem – el kellett mondani, mielőtt legújabb regénye tárgyalását megkezdeném.

Hogyan viselkedik – ez volt az első kérdésem – a történelmi regények írására specializálódott író, ha témául a jelenkor, a saját kora történelmének a megírásához fog? Nagy távlatokra beállított szeme és képzelőtehetsége hogyan látja az előtte lefolyó eseményeket, amelyekről közvetlen tapasztalata van? Amikor a hullámok mozgása, a rengés még nem pihent el, hogy hatásaiban felmérhető lenne?

A német kohóban még izzik, fortyog, füstöl, és lángol minden. „Ha forr az érc, a rossz salak kihull… Az eszmék erősbek a rossz anyagnál. Ezt ledöntheti erőszak, az örökre élni fog.” Ezt Madách írta a francia forradalomról, de hetven évvel később.

Feuchtwanger benne él ebben a német országrengésben, annak szenvedő részese. És történelmi regényt ír róla. Kettőt. Az első az Erfolg (Siker) volt. A kispolgár forradalmi kilengésének az elindulását írta meg abban, ahogy az szülővárosában, Münchenben történt. És ez a másik, a nagy német tragédia: Oppenheim-testvérek. (Vajon véletlen-e a név hasonlósága Süss-Oppenheimer, a herceg zsidaja nevével?) Előnye vagy hátránya-e a regénynek, a történelmi regénynek az a felfokozott, szenvedő, vonagló szubjektivitás, amely talán zavarja is a tisztánlátást? [447]

A regény utószavában Feuchtwanger azt írja: „A könyv egyetlen alakja sem élt 1932–33-ban a Német Birodalom határain belül, úgyhogy létezését okmányszerűen igazolhatnék. De a maguk összességében éltek valamennyien. A szerző eltüntette az egyes arcok fényképszerű realitását, hogy megközelítse a típus képzelt igazságát. Az Oppenheim-testvérek című regény alakjai nem valóságos, hanem történeti emberek.”

Az író tehát ebben a művében is hű marad, vagy legalábbis arra törekszik, hogy hű maradjon a történelmi regény módszeréhez, hogy típusokat, a kor megszólaltatóit hozza elénk.

Az Oppenheim-testvérek zsidó család. Lehet-e, helyes-e a német forradalmat vagy újalakulatot egy zsidó család keretébe összesűríteni? Hiszen Németország hatvanmillió lakosa között csak hatszázezer zsidó élt. Elenyésző kisebbség. És mégis így van. A hitlerizmus programjának sarkalatos, arckimédészi pontja a zsidókérdés. Az Oppenheimek családja négy ágból áll. Gusztáv, esszéista, széplélek, irodalommal, művészettel, tudománnyal flörtölő, aki nagyon büszke arra, hogy Goethéhez hasonlít alakjában. Martin, a másik testvér, az örökölt bútorgyárüzemek és üzletek vezetője – a többi testvér csak részes –, kereskedő. A felesége keresztény asszony, előkelő családból való. Egyetlen fiuk Berthold, gimnazista, tehetséges fiú, a német irodalmi stílus kiváló művelője. A harmadik testvér Edgar, orvosprofesszor a városi klinikán, a róla elnevezett sebészeti eljárás feltalálója. A felesége szürke asszony, leánya Ruth külön fejezet. A negyedik testvér Klára, egy amerikai állampolgársággal bíró zsidónak, Jaques Lavondelnek a felesége. Fiuk Heinrich Bertholdnak osztálytársa, reális, okos fiú, kitűnő sportoló, az intézet híres kapusa a futballban. Mind a négy testvér gazdag, és szívvel-lélekkel németnek érzi, vallja magát. Őseik évszázadok óta laktak ott, ők német nyelvben, német szellemben, német irodalom és zene hatása alatt nevelkedtek – hát mi egyebek is lehetnének. Ez nem probléma, nem is vita tárgya, magától adódó természetes dolog.

Csak egyetlen tagja van a népes családnak, aki másképp érez: Ruth, Edgar professzor leánya. Ő cionista. A család jóindulattal mulat rajta, hadd járja a bolondját.

Ezekből áll a család. Élik a maguk zavartalan, jómódú életét, és nem akarják hinni, hogy olyan idő is jöhet, amely őket elsöpri, elpusztítja.

Különösen Gusztáv, a „litterary gentleman” filozofál sokat a dübörögve közeledő új időről.

Mühlheim, a család jogtanácsosa, a paragrafusok rideg embere figyelmezteti őt: „Láttuk a bilincseitől megszabadult proletárt, s ez nem volt szép. Láttuk a fékevesztett nagy polgárt, nagygazdát és militaristát, s ez utálatos volt. De mindez valóságos paradicsom lesz ahhoz a látványhoz képest, amelyet [448] majd a fékevesztett kispolgár, a nemzeti szocialisták s vezérük nyújtanak.”

Gusztáv nem hiszi. Goethe, Kant, Schiller Németországa nem vadulhat el. „Nyugtalan időkben a nép egyik oldaláról a másikra veti magát, mint a lázbeteg.” Ennyi az egész, majd megnyugszik, majd elmúlik a láz. A német írók, művészek tiltakoznak írásban az új rezsim ellen. Gusztáv is aláírja. A nemzeti szocialista párt uralomra jutásával halálra keresik őt is. Jogtanácsosa unszolására külföldre menekül. Pár hétre, gondolja. Majd elrendeződik minden. „Emelkedünk, esünk, ide-oda vet a szél. Vödrök vagyunk a kút fenekén. A sors megtölti egyikünket, kiüríti másikunkat. Fölemel, lesüllyeszt, összeláncolja, ami ellenséges, ami harcban áll egymással szeszélyesen játszó gyermekként. Igen, az emelkedők s a süllyedők egymáshoz voltak kötve.”

A hatalomra jutott párt véresen kezdi a munkáját. Bernd Vogelsang tanár, osztályfőnök egy iskolai dolgozat miatt üldözi, megalázza, a németségből kiküszöböli, és a halálba kergeti Bertholdot. A bútorgyárat kiveszik az Oppenheimek kezéből. A gimnázium rektorát, szelídlelkű humanistát, kidobják állásából. Edgar kénytelen elhagyni a klinikát. Gyilkosságok. Koncentrációs táborok.

Gusztáv hallja, hallgatja ezeket a híreket. Kínlódik. „Egy azokkal, akik vernek, és egy azokkal, akiket megvernek.”

Még mindig bízik. „A hullám elmúlik, az ember érzése és gondolkozása elmúlik, akárcsak a hullám. De az embernek megadatott, hogy lehetővé tegye a lehetetlent. Azt mondja a hullámnak: – Állj meg, hullám! – Megrögzíti a múlandót a megreformált szó, a megreformált kő, a megformált hang segítségével.”

És hazamegy álnéven, elkért útlevéllel, hogy megrögzítse a hullámot. Elfogják egy óvatlan kijelentése miatt, koncentrációs táborba viszik, és amikor barátai nagy nehezen kiszabadítják, már fizikailag tönkretették. Rövidesen rá meghal.

Az Oppenheim család körül sok ember mozog. Régi német és új német. Emberek, típusok és sorsok. Mindet elmondani sok volna.

A regény? Hogy jól van megírva? Szépen, klasszikusan, érdekesen, drámai kiélezettséggel és feszültséggel? Hogy minden alakját mintha márványból vésték volna ki? Az ilyen elismerés Feuchtwanger könyvével szemben nagyképűség volna.

Élmény ennek a könyvnek elolvasása. Szomorú, lelket nyomasztó élmény. Az emberi kultúrát vádoló soraiból kicseng a tehetetlen kétségbeesés jajkiáltása. De a jajon túl, a sötétség mélységeiben fel-felcsillan valami kis biztató fény. Világítani, melegíteni még nem képes. De irányt mutathat a sötétségben botorkálóknak, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon…”