Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

A versfordításban legtöbbször elsikkad a vers eredeti íze és melegsége. A fordító sokat átmenthet a fordításba, de a vers sajátos hőfokát alig, mert ezt a hőfokot egyes szavak jelzik, sugározzák, és nem a mondatok, a gondolat, a rímek játéka vagy a versszerkezet. Danica Marković verseiben a legvonzóbb éppen ezt, a melegség volt, az a teljes odaadás, érzelmeinek maradéktalan kivetítése, ami jóformán teljesen elveszett a fordításban. És mégis, mikor Danica Marković néhány versét magyarra fordítottam, voltak, akik felfigyeltek erre a „meleg, szláv szívre” – ahogy az egyik olvasó Danica Markovićtyot nevezte. Találó elnevezés, de mennyivel többet adhatott volna értékben, szépségben és melegségben ez a szív, ha olvasónk eredetiben olvashatta volna verseit!

Csodálatos volt a melegsége! Minden szaván, minden sóhaján átizzott nagy, jóságos, lázas lelke. Ha a virágokra hajolt, ha a vizet vagy az alkonyt nézte, ha banálisnak tetsző hangulatokról adott számot – az mindig áradó, ragyogó melegség volt. Ezért nem volt egy banális sora, egy szürke közhelye sem, mert mindig egész szívét adta mindenhez, a versek helyét mindig csordultig töltötte tulajdon vérével, lelki nektárjával. És ezért pusztult el szegény Danica Marković. Eltékozolta jóságát, ellobogtatta lángoló lelkét, jóságos szíve tönkrement a gyönyörű autodaféban.

Beteg volt, s talán ez magyarázza fokozott érzékenységét, a dolgok kiélésének mohóságát, szívének lázasabb dobogását. Érdemes lenne Danica Marković költészetét ebből a szempontból is elemezni. A Koch-bacilusoknak mindenesetre nagy a szerepe az irodalomban, egy német orvos már néhány érdekes tanulmányt tett közzé, amelyben a tüdőbajnak lélek- és jellemformáló erejét bizonyítgatja, de különösen értékes lenne egy ilyen tanulmány Danica Markovityról, aki mindig hatalmas őszinteséggel öntötte ki lángoló lelkét írásaiban. Sajnos kevés remény van arra, hogy Danica Markovićtyal ilyen irányban foglalkozzon a kritika, mert még az is valószínűtlen, hogy hamarosan felmérik költői értékét. A sors nagyon kegyetlen volt ehhez a szerencsétlen asszonyhoz, amíg élt, sőt még halálakor sem mozdult meg a lelkiismeret, hogy jóvá tegye a páncélos közöny kegyetlenségeit. De a méltó elismerés mégsem késhet soká.

Danica Marković sokat, nagyon sokat szenvedett. Mindig hitt, és mindig csalódott, mindig szeretett, és sohasem becsülték vagy viszonozták nagy, igaz szeretetét, mindenkivel jót tett, és vele sohasem tettek igazán jót. Másfél évtizedig volt [268] beteg, és végül már teljesen magára maradt fájdalmaival, vigasztalanságával és siralmas nyomorával. Alig néhányan kísérték a temetőbe, koporsójáról hiányzott a babérkoszorú, és sírja feletti senki sem mondott gyászbeszédet.

Pedig Danica Marković irodalmi értéke vitathatatlan. Ő a legnagyobb szerb költőnő, és verseinek szuggesztív melegsége szinte egyedülálló. A hivatalos irodalomtörténetnek is el kell ismernie nagyságát és teremtő jóságát. De addig is azok, akik becsülni tudják a szív melegét, az érzések tiszta lángját, egy könnyet dörzsölnek szét szemükben. Mert mégiscsak szomorú dolog: szeretni, szenvedni, mindent odaadni mindenkinek, és soha semmit, de semmit se kapni viszonzásul, mindenkit melegíteni a szív hatalmas lángjával, és végül is megfagyni a nagy, nyomorszagú, jeges magányban.

Adózzunk legalább egy könnycseppel drága jóságos társunknak és testvérünknek: Danica Markovićnak.