| Nehéz drapériák szakadtak le,
az est megbirkózott a nappal,
valaki sírni akart,
és régi nóták bimbóztak ki
a szemekben.
Vándorokat
az országút porából felölelte
a játszi húrokon zengő űr,
az éj elaggott léptekkel
hallelujázva köszönt,
diadalmas aranyát rég lelopta
baldachinjáról az alkony,
és Idám álma felbolyhozott
a csillagokig.
Messziről ijedt alakok rebbentek [26]
zokogó csóktalanságba,
szelíden megtépte haját a lány,
a könnyeken át
kigereblyézte legszebb mosolyát,
és fehéren eltűnt
a kék ligetek alatt.
Bizonyos volt, hogy misztikus éjszaka
döngő padlóján járt az ábránd,
rekordot dobált két falu között
Kanizsa szíve,
a tornyok összehajoltak,
vérünk lealkudta
a lakodalmas ritmusokat,
és elfelejtett szakadékok
omlottak be alattunk
lavinásan a völgyi-ágyra.
Ida négerfekete haján
megdidergett a harmat,
messzi tornyokban
őrülten zakatoltak az órák,
az idő kelyhesen menekült felettünk,
szemünkből kiharcoltak
a lemondás vércséi,
vérünk bégető bárány módra
átadta magát az elbárgyulásnak,
valahol
a kakasok éberségén
kirügyezett a hisztéria,
két halom pihegve omlott össze,
mint leázott,
fehér gömb-falak,
egy asszony ájultan patak fölé bukott,
szavainak szalagjait
imába bokrétázta,
– és a haj fekete tengeréből
az idő felgyalázta
a megdidergett harmat
dérré fagyott csokrát.
Nehéz drapériák szakadtak fel,
a nap megbirkózott az éjjel,
valaki sírni akart,
és régi nóták bimbóztak ki
a szemekben. |
Fejlesztette: GAS Softwares