Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

Thomas Mann: Buddenbrooks, Königliche Hoheit, Zauberberg. E három munkáján keresztül láttam eddig írói nagyságát és – mondjuk – struktúráját.

Epikus – ez volt a megállapítás róla – lassan, kényelmesen hömpölygő, mély folyó, amely mindent, ami sodrába kerül, alaposan meghengerget, lesúrol, körülcsiszol.

Természettől hibás szemével nagyszerűen látja az embereket, bennük, mögöttük és fölöttük az eseményeket, a helyet és az időt, amelyben mozognak, vagy mozgatják őket. Pontos mérőónját lebocsátja a lélek mélységeibe figyelő hűvösséggel, és amit talált, amit tapasztalt, avatott tollal leírja. Kívülről és kissé felülről. [440]

Alakjai stilizáltak. Mindeniknek meg van a maga jellegzetes mozdulata, hanghordozása, sőt kifejezése is. És ezekben a mozdulatokban, a hanghordozásban, a kifejezésük módjában benne van a jellemük, a sorsuk megkövülten, változhatatlan formában, mint az őskori bogár a borostyánkőben. Regényeinek hősei nem változnak. Gyerekkorukban ugyanolyanok, mint késő öregségükben, ugyanúgy viselkednek, mozognak, ugyanazt mondják, és mindig ugyanúgy egész életükön át. Belemerevültek környezetükbe, amely létük egyetlen alapja és eleme. Mihelyt valami eruptív erő, amely tőlük független, kiemeli őket ebből a miliőből, elpusztulnak. És amikor Thomas Mann az alakjait aprólékos gondossággal, a legkisebb részleteket kidolgozó pontossággal megírja, mindig tárgyilagos – epikus –, a lelke csak figyel, észlel és leír, mint a kutató, aki mikroszkópján át nézi a kitenyésztett baktériumokat, leírja alakjukat, mozgásukat, szaporodásukat, oszlásukat, küzdelmeiket és halálukat, de maga mindezekben részt nem vesz, csak feljegyzi azokat.

Valahogy így képzeltem el, így éreztem Thomas Mannt, amikor az említett három regényét és az elbeszéléseit ismertettem. Azért írtam erről olyan részletesen, mert Thomas Mannról, az íróról, az emberről kialakult képem nagyon megváltozott, amióta most Jákobot és Józsefet, ezt a két újabb könyvét elolvastam. (Kissé későn olvastam, csak most, de hát az ember nemcsak az életét, hanem az olvasmányait sem irányíthatja és rendezheti be kénye-kedve, a gusztusa szerint sokféle okból, amelyeket felsorolni felesleges.)

Nem kezdem Ibsennek közhellyé lett mondásával, hogy írni azt jelenti: ítélőszéket tartani önmagunk fölött. Az író nem él légüres térben, a valóságtól elvonatkoztatott álmok és napvilágra kívánkozó elraktározott élmények világában. A gördülő, gyakran zuhanó élet eseményei átrobognak, átgázolnak a lelkén, felzaklatják a leghűvösebb, a legnyugodtabb temperamentumot is, és ha tollat fog ilyenkor a kezébe, vallani kezd. Az epikus magasan álló figyelő (bírói) székét kénytelen elhagyni, és szubjektívvé, alanyivá, érzővé lesz. Alakjai már nemcsak meglátottak, megfigyeltek, hanem átérzettek. Már nem áll megírt hősein kívül, de bennük él, a nyugodt szív zaklatottá lesz, a hűvös lélek megforrósodik, alakjaival együtt vonaglik, szenved, sikolt, és ujjong. Már nem a mérőónját ereszti le a lelkekbe, hogy a mélységeket felmérje, hanem maga száll le a mélységbe zihálva levegőért, kínlódva keresve az igazságot.

Thomas Mann felzaklatott lelke ebben a két könyvében nem az egyes ember élete útját rajzolgatja, nem is egy családét vagy korszakét, nem is a néppé sűrűsödött, nemzetté kovácsolódott tömegek sorsa az, ami izgatja, hanem túl a történelmen a sötétlő kezdet egymásra rétegeződő századait, ezredeit bontogatja, hogy kihámozza belőle az elindulást abból az is[441]meretlen mélységből, amelynek sűrű homályát csak kisfényű pásztortüzek világítják meg, amelyek mellett szájhagyományok öröklődnek át apákról fiúkra, nemzedékről nemzedékre. Azt a kort jeleníti meg, amikor Ábrahám, az ősapa (akinek legendás alakja talán sok ős egyéniségéből jegesedett ki a maga kemény kristályosságában) elindult istenkereső vándorútjára, mert undorral telt meg a lelke régi otthona népeinek véres, gyilkos és parázna életmódjától.

És felüti fejét a kérdés, vajon Thomas Mann csak úgy véletlenül lapozott-e a Biblia első könyvében, és véletlen-e, hogy könyvet írt az ősapákról, az Istent hajszoló, kialakító Ábrahámtól Jákobig, akiben már megizmosult a tétova sejtelem az Egyetlen Istenről?

Vajon nem elmenekülés volt-e ennek a könyvnek a megírása nemcsak térben és időben, de gondolatban és érzésben is, Európa népeinek vérben gőzölgő új – az ősire visszaütő – világképétől, és új elindulás az Igazság keresésére, kialakítására?

Az író munkája olyan, mint a túlfűtött lelkű, elnyomott és félretolt vágyakkal telített ember álma, amely kusza képekben nyit szelepet a kisistergő érzéseknek.

Thomas Mann, a hűvös, a szélesen hömpölygő, a lassú folyású epikus íme drámai feszültséggel, nyugtalanul kalapáló szívvel leszáll az idők tárnájába, és a tudás csákányával, a szív és lélek világító ösztönével, veleérző szeretettel, felfokozott képzelettel, megborzongó hittel keresi az ősök őseiben az örök Embert, a tévelygő, vak, látnivágyó, tudniakaró, hinni kényszerülő, magasságokra törő, fényességekről álmodó, földet túró és eget kutató örök embert, Plató kétlábú tollatlan állatát, az Isten képére teremtett Embert, aki hite, tudása, vágya, álma szerint kialakítja, megformálja, a hagyományok bilincseitől, elmúlt évezredek súlyától megszabadítja, megtisztítja a lelkében élő Isten képét és fogalmát, felemeli azt sugaras magaslatokba, hogy vele és általa felemelkedhessék. A beomlott tárna betemetett útjain sok-sok évszázad rétege rakódott le, és tornyosult fel. Tapogatózva megy előre-hátra, vissza, le a kereső, és ha sikerül lefejtenie az egyik réteget, rögtön rátalál a másikra, az ötödikre, a századikra.

„Mélységes mély a múltnak kútja.” Feneketlen. Feneketlen akkor is, és „talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti – gyönyörűséges és természetfölötti nyomorúságos létének tartálya”. Az embert most már nem látja olyan átlátszóan egyszerűnek, mint Buddenbrook konzul családjának tagjait. Nem. Azt keresi most fel, aki régen, pontosan nem is tudjuk, hogy mikor, elindult. „Egy tűnődő és belsőleg nyugtalankodó férfiú… hogy vándorútra keljen, mert ezt érezte a leghelyesebbnek, és békétlen, kétellyel telt s megkínzott állapotával legösszhangzóbbnak. Kivonulása, [442] melytől nem lehetett elvitatni az ellentmondás és lázadás jelentéshangsúlyát, összefüggött bizonyos építményekkel, melyek sértő módon hatottak rá…”

A személytelenség fellegvárában bizton és nyugton megülő epikusból most írásában megnyilatkozó, vallomást tevő, szívét, lelkét exhibícionáló lírikus lesz bizonyos építményekkel összefüggően, amelyek sértő módon hatottak rá, és „amelyeket az ama vidéken éppen uralkodó Nimród és földhatalmasa, ha nem is emelt, de megnyitott, és nagymértékben fölmagasított: az Ur-beli férfiú titkos meggyőződése szerint kevésbé az isteni fények tiszteletére… mint inkább roppant hatalmának égretóluló jeleként…”

De nemcsak ez. „Nyilván akadt ott még más egyéb is, amin a tűnődő férfiú megütközött: kezdve magán a Nimród-hatalmasságon egyáltalában ilyen és olyan szokásokig és erkölcsökig, amelyek a többiek számára szent hagyományok és megmásíthatatlanok voltak, az ő lelkét azonban egyre több kétellyel töltötték el, és minthogy kételymarta lélekkel nem jó csöndesen megülni, épp ezért kerekedett fel egy napon.”

Ábrahámról szólnak ezek a sorok, de bennük lüktet, vonaglik az író lelke, akit szintén vándorútra kergettek a kétségek. Ábrahám Harrauba ért, ahol több éven át lelkeket gyűjtött, hogy a maga szűkebb közösségébe felvegye őket. „Ám ez a közösség csak nyugtalanságot jelentett, s jóformán semmi mást – a lélek nyugtalanságát, mely a test nyughatatlanságában nyilvánult meg, aminek azonban kevés köze volt a közönséges vándorhajlamhoz, inkább egyetlen ember hajszoltsága és megszállottsága volt, kinek vérében derengve-csírázva készülődtek a sorsfordulatok, amelyeknek nyomasztó jelentőségéhez békétlenségének kínja mintegy titkosan megfelelő viszonyban állt.”

Ábrahám elhagyta tehát Nimród nagyhatalmú államát, de nem maradt meg egy másik országban sem, „melyet szétforgácsolt államélete reménytelenül politikai ájultságra és függőségre kárhoztatott.” De őt nem érdekelte a politika. „Ami miatt fölkerekedett, szellemi nyugtalanság volt, istenszomjúság volt… Szenvedett, és mikor belső zaklatottságának mértékét a nagy többségével összehasonlította, ebből azt következtette, hogy szenvedése jövővel terhes. Nem lesz hiábavaló… sok lelket megtermékenyít.”

A szenvedők, az eszme mártírjainak örök vigasztalása ez, amely minden korban kicsendül a lelki és testi kínok gyötrődéseiből.

És amikor végigkíséri a legendás pátriárkákat vándorútjukon, látja ősi, régi és újabb vallások kavargó, egymásba keveredő buja sokféleségét. Az Atya és Fiú véres problémájából kisarjadt világképet, amelynek zavaros forrása még fellelhető a mítoszokban. A hatalomra vágyó Fiút, aki ledönti trónjáról [443] az Atyát, agyonüti, és közös lakomán elfogyasztja, hogy lényegét magába vegye. A legyilkolt főnök istenné lesz idők folyamán, és szimbólumot kap valamelyik állatban, amelyet minden évben az apagyilkosság szörnyű napján leölnek – feláldoznak – elfogyasztanak. A szörnyű napból idők múltán magasztos ünnep lesz. Az új főnök, az egykori Fiú, aki atyja holttestén át lépett gyilkos erőszakkal a hatalom birtokába, most szintén Atya lett, és retteg a hasonló sorstól. Ezért – Kronosz – most ő falja fel a gyermekeit. Ábrahám is áldozati oltárra viszi fiát, Izsákot, de megenyhült az idő, és Isten a Fiút behelyettesíti a kossal.

Látja vándorútján az Anya–nővér–szerető problémát, amely a maga teljességében megmaradt, nagy csökevényesen felcsillámlott az egyiptomi és kánaáni mítoszokban.

„Így alakulnak a múlt kezdetei és ősrétegei.” A nyugtalanságot Jákob átörökli nagyapjától vagy ősapjától Ábrahámtól.

És az író megint nem maradhat személytelen. „Ami minket illet, akik most nekiindulunk, hogy mindezt elbeszéljük, és ekként, külső kényszer nélkül végeérhetetlen kalandba zuhanjunk (a „zuhanást” pontos irányjelentésben értve), nem akarjuk titkolni természetes és határtalan megértésünket az öreg nyughatatlan ellenkezése iránt az egyhelytmaradás és fészekrakás gondolatával szemben.”

A hangsúly itt a külső kényszer hiányán van. Nem börtön elől, bírák, rendőrök elől fut, hanem a lelke kergeti. „Minékünk is nyughatatlanság a sorsunk, és szívünk mit sem tud a nyugalomról!”

És amikor ezzel a vallomással könnyített a lelkén, kiárad belőle a sok kétség, gondolat, érzés, mintha nem is Jákobról írna könyvet, hanem a saját lelkét vetítené elénk.

A nyughatatlan szellem útra késztet minket. Hová, merre, meddig? A válasz: „Lefelé visz, lefelé a mélybe, a napvilág alá, lefelé visz bennünket, sápadókat, a múlt soha föl nem mérhető kútmélyére.” Tehát a halálba, a múltba. Ezért sápadunk el, mert a belátás nem tudja elcsitítani gyáva félelmünket a haláltól, amely az élet múltja. Gondolatban szívesen kalandozzuk be a múltat, de ez más, mint az a múlt, amelybe „testileg aláereszkedünk.” Mi a halál? „Meghalni annyi, mint természetesen elveszíteni az időt, és kivonulni belőle. Nehéz, szinte elviselhetetlen a gondolat. Van-e erre vigasztalás? Van. Meghalni viszont annyi is, „mint megnyerni az örökkévalóságot és a mindenütt-valóságot, tehát az igazi életet. Mert az élet lényege a jelenvalóság, és csak mitikusan mutatkozik titka a múlt és jövő időalakjában.”

Az író pedig, ha mesemondóként a múltba száll, a halált és a halálmegismerését ízleli meg. Ez gyönyörűség, de egyúttal sápadó félelem is. [444]

A múlt az van, mindig van. A mítosz pedig ruhája a titoknak, amely az élet lényegét a múlt időalakjában mutatja be. „A titok díszruhája az ünnep, a visszatérő, amely áthidalja az időeseteket, és a nép értelme számára jelenné teszi a múltat és a jövőt.” Az ünnepben az élet és a halál ismernek egymásra.

És mesemondás ünnepén az író is felölti magára az „élettitok ünneplő ruháját”, időtlenséget teremt, felvarázsolja a mítoszt, hogy az élő jelenben játszódjék le újra.

És Thomas Mann megírta Jákob és József könyvét. Kellett-e ez a könyv az írónak, és kell-e az olvasónak? A könyvben elszórt – és részben idézett – vallomások igazolják, hogy az író, ha nem is „külső kényszer” alatt, de lelki nyugtalanságból kelt vándorútra a múltba. Lelki nyugtalansága a ma világából fakadt, amelyről sokan azt vallják, hogy átmeneti káosz egy letűnő és egy keletkező világ között. A régi igazságok megfakultak, régi hitek recsegnek-ropognak, a régi erkölcsök devalválódnak, hamleti szóval: kizökkent a világ, és nem látunk senkit, semmit, hogy helyretolná azt. A szellem, a költő és író szelleme – ez a kínos, szent örökség – iránytalanul, céltalanul lebeg a zavaros vizek fölött, és menekülni, elfeledkezni akar.

Hová menekülhet a jelenből? Vagy a múltba, vagy a jövőbe. Thomas Mann lelke a múltban keres enyhülést. (Más talán utópisztikus regényt írt volna.) Vajon megtalálta-e?

A múlt végtelen, amelyben „minden kezdet látszatmegállónak és ideiglenes célnak bizonyult csupán”. A múlt lényege ugyanis nem a vonal, amelynek nincs titka, hanem a gömb, a titokzatos. Ez pedig nem más, mint kiegészítés, két fél, mely eggyé csukódik. Egy felső-égi, és egy alsó-földi félteke, amelyek úgy egészítik ki egymást, hogy ami fent van, lent is van. Ami a földi félen megtörténik, az égin ismétlődhetik, és az utóbbi az előbbiben újrakezdődik. A gömb pedig gurul. A felsőből alsó, az alsóból felső lesz. Az égi tehát földire, a földi égire változik. Ebből az „az igazság adódik és világlik ki, hogy istenek emberekké, emberek viszont istenekké válhatnak”. A múltba szálló lélek ráeszmél a gömbszerűségre, a forgandóságra. Vannak jó és vannak rossz idők, ahogy a gömb gurul a maga mérhetetlen pályáján. És ritmikusan, mint régi dalok refrénjei ismétlődnek más-más változatban a dolgok, az események. Az első testvérpár gyilkos viszálya kissé megszelídülve ismétlődik Jákob és Ézsau, József és testvérei között. Egyének, népek ölik, kifosztják, üldözik egymást a hatalomért, a kiválasztottságért, az áldás elnyeréséért. És ha vigasztalás nincs is, de tanulság, az van, hogy: mindig így volt a világi élet. Régi tanulság, de mindig új marad.

És az olvasó? Az olvasó együtt érez, kénytelen együtt érezni az íróval, akinek szuggesztív – epikusokból líraivá lett [445] – ereje viszi, ragadja magával vissza a régmúltba, fel a csillagos égig, és le a halál feneketlen kútjába, amely minden után pontot tesz, és amely – talán – az élet igazi értelme.

De bűnök és erények fölött, világrengésben és nyugalmas idők áldott munkájában, gyilkos viszályokban és békés megegyezésekben ott ég az ember lelkében olthatatlanul százezer évek óta és örökre az Istenszomjúság, a lélek szent nyugtalansága az Igazságért, epedése, áhítozása a Szellem eljöveteléért, az Értelemért.

És ezért indulnak vándorútra könyvekben és álmokban a Múltba és a Jövő elé. Ezt tette magával és velünk Thomas Mann, akinek új arcát csodálattal nézem.