Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

(Révai-kiadás. Budapest)

Az ötvenéves Kosztolányi Dezső úgy érezte, elérkezett életében annak az ideje, hogy mezsgyét húzzon egy szakadatlanul egymásba hullámzó és határtalan életben, annak költői termésében, összegezzen, és egyetlen nagy kötetben adja az olvasó elé mindazt, amit eddig külön-külön kötetekben gyűjtött ősze. S most, hogy annyi esztendő után végigolvassuk Kosztolányi korábbi köteteit, úgy érezzük, mintha valami különös aromájú, tüzes szőlőhegy érett borait innánk; gyermekkorunkban, mikor először ízleltük ezt a nemes bort, másként mámorított, jobban fellelkesedtünk talán tőle, most azonban íze elmélyültebb, különösebb, és nemesebb is. Kosztolányi Dezső az alkotó művész 1907-től 1935-ig töretlen és egyenes vonalban halad az érett férfi költészetéig, s jól esik ízlelni a régi szavakat, a költői képeket, amelyek egykor lázbahozták a Nyugat Budapestjét, s amelyek most nemcsak egy elmúlt korszakot, de ma is élő és ható költészetet jelentenek.

A Lámpafény szelíd impresszionisztikus hangulatával kezdődik a vaskos kötet, és ez a vers tisztán adja vissza a háború előtti kor mély nyugalmát és Kosztolányit, a fiatal költőt, aki már ekkor gyermekkorára emlékezik, és az öregség nyugalmával réved vissza a múltba. Kosztolányi sohasem volt lobogó fiatalság, mikor egészen fiatalember volt, akkor is az élet mély és titokzatos mélységeiben kutatott, s a gyermekkor öreges bölcsessége omlott szét a versein – a gyermekkoré, amelyet oly tisztán énekelt meg a Szegény kisgyermek panaszaiban, a gyermekkoré, amely az ötvenéves költőben éppoly hamvasan és friss közelségben él, mint az induló Kosztolányi verseiben.

Szülőföldje egész életére rányomta a maga bélyegét, a lomha alföldi parasztváros, a Palicsi-tó őszi, titokzatos, mélységes nyugalma, „a tündéri titkok tiszta tükre, tó”' ma is csillogva élnek nemcsak akkori verseiben, hanem Kosztolányiban, a mai emberben is. Kosztolányi, az örök gyermek szeret közvetlenül, a legközvetlenebbül megmutatkozni az embereknek, verseiben érzéseinek legbelsejéig leháncsolja a hangulatot, s nem véletlen, hogy a szegény kisgyermeket híres kötete végén [438] így bocsátja el: „mezítlenül születtél, meztelen mégy…”. Amint a lemeztelenített kisgyermeket viszi a „kávéházi márványasztalra” az irodalmi bonckés alá, később, meglett férfikorában így mutatja be a férfiúvá serdült gyermeket, a költőt is: „Meztelenül”. Meztelenül, és mégis a lemeztelenített test és lélek minden rejtelmességével, minden csodás misztikumával – nem a meztelen testet, hanem talán inkább a húsba felöltöztetett lelket.

Olvasom ezt a vaskos, zöld színbe öltöztetett kötetet (Kosztolányi kedvenc színe), és ismét felgyulladnak bennem az őszi koncert régi szépségei, amelyeket először diákkoromban lobbantott lángra bennem Kosztolányi. Istenem, mennyi idő telt el azóta, háború, forradalmak, egy egészen új, más világ, más Európa, s mégis tisztán és hervadhatatlan szépséggel zsolozsmáznak el a régi sorok, színük tán még mélyebb, s hangjuk még orgonásabb.

Kosztolányi, a misztikum költője szeret szembenézni a halállal. Szembenéz vele, és nem fél tőle. Mindig készül a nagy pillanatra ellenkezés nélkül, mint az élet valami más megnyilvánulására. Úgy készülődik rá, mintha valami nagy utazásra készülne. Ady azt írta magáról, hogy ő a halál rokona, Kosztolányi, mintha a halál tudója, jó ismerője lenne – jó barátságban van vele. Ady harcolt a halállal – Kosztolányi kibékült vele, és jóbarátja lett. S tán ezért van, hogy közötte és az élet között, mintha valami szigetelőanyagot éreznénk. Az élet üteme benne titokzatos fluidummá változik, és ez a misztikus, különös neonfény ragyog a verseiből – az élet egy egészen különös és titokzatos anyaggal átitatott visszasugárzása ez.

Kosztolányi verselésében a gazdag ember és a gazdag költő úgy érezzük, mintha kincsek között turkálna, ügyes kézzel válogatja össze a drágaságokat, hogy felmutassa őket az ámuldozó embertársaknak. Mestere a szavaknak és a rímeknek, nemcsak művész, de a rímek és ritmusok összecsendíntésének virtuóza is – mintha ragyogó mívű, pompásan kidolgozott ékszereket szórna elénk a verseiben. Fiában is a saját gyermekkorát látjuk visszaszökni, édesanyjához írott verseiben is a gyermek Kosztolányi szólal meg, sőt a feleségéhez írott versekből is mintha az anyakomplexum titokzatos és mély tüze sugározna felénk. Midőn kisfia betegségét leírja, mintha a szegény kisgyermek doppelgangerje támadna fel, még mélyebbről jövő és még panaszosabb sírással. Ezt önmaga írja gyermekéről: „új másikom, ki régit visszabűvölsz… kis reggelem… az élet folytatódik, és minden megújul tevéled”.

A Mesztelenül című kötetben őt is eléri a háború utáni kor nagy szétziláltsága: eljut a szabadversekig, s talán itt kerül legtávolabbra önmagától. De mintha ezek a vajúdó és egzaltált sorok nem az igaz Kosztolányit adnák, úgy érzem, Kosztolányi [439] sokkal inkább kifejezi magát a fegyelmezett és pontos versmértékben, mint ezekben a zilált és vergődő szabad versekben.

Ez a dús és gazdag élet, amely a költészetben is annyi gazdagságot adott, az Utolsó kiáltásban már szinte a nihilizmusig ér: mit tud még adni az élet… Kosztolányi a költészet bölcse, minden versrigmusok mámorának végigkóstolója – el kellett érnie addig, hogy a Sötétséghez forduljon, és ahhoz szóljon utolsó kiáltása. Vajon von-e le mindez jottányit is versei értékéből? Nem, sőt így adja igazán az élő és igazi, hús-vér Kosztolányit. Európa című versében egészen közel jut a nagy megértéshez, a népek kibéküléséhez, de a vers végén ismét megszólal a pesszimista Kosztolányi, és a költőket, akiket a nagy megértés kiépítésére szólít fel, ő maga ugyanakkor légvárépítőknek nevezi. Kosztolányi a huszadik század polgári világának költője: gőgös, elzárkózó királyi vár, megtagadása minden rútnak és szennyesnek, ami körülötte van. Ha valaki egyszer, évtizedek múlva, a mai kor lelkét kutatja ezekben a halállal egyezkedő, gazdag szépségű és sokszor nihilista versekben, egészen közelről érzi meg ennek a kornak a leheletét.

Ének a semmiről. Ez a címe a gazdag kötet záróversének. Az ötvenéves költő összegezi életét ebben a versben, és a nagy elmúlást, az örök semmit, a halál nagy kérdőjelét énekli meg. Szembenéz a sötétséggel, amely gyermekkorában is nyugtalanította. Megáll a nagy misztikum előtt, és farkasszemet néz vele. De végső felelet helyett csak kérdést ad. Mintha megint a szegény kisgyermek állna a nagy sötétség előtt, s kérdezne, de az örök Anya nem felel.

Közben pedig egész költő és egész költészet küzd a hervadhatatlan életért.