Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

Czakó Tibor: Móricz Zsigmond: Boldog ember

A könyvek könyve, az élet könyve, a boldog emberről szóló mese, amivel az író úgy jött elébünk, mintha nem a könyvtermésünk remekét jelentené be, hanem a mi népünkkel való egyszerű beszélgetést.

A parasztregények Nobel-díjazott Reynoldja nem érte el ezt a magasságot, ami az élet ábrázolásában Móricz Zsigmondot szuverén fejedelemmé teszi. Beszéltetni a föld rokonát ebben a könyvben, művészivé tenni az egyszerű, műveletlen, pallér által nem szennyezett őseredeti jóságú embertestvérünket soha ilyen nagyarányú méretezésben nem láttuk.

Köszönet Móricz Zsigmondnak, hódolat a témaszerző zsenijének, hogy ez a könyv napvilágot látott, mert ez a könyve nem sárarany, ez a könyve színarany.

Színarany a népünk igazi jóságos embersége, józansága, bölcsessége. Amíg Joó Györgyök élnek, s munkálkodnak, addig ez a könyv megőrzi őket minden idők s minden nemzetek legkülönbjeinek.

S nincs érdemtelenül, hogy ennek a népnek nincs hívebb szószólója, s megszólaltatója, ábrázolója, ismerője, festője, szobrásza, lelkének közelebbi osztályos társa Móricz Zsigmondnál.

Ezek a mondatok szinte nem is a kortársat illetik. Az ilyen értékes írások már halála előtt halhatatlanná teszik az alkotóját, aki nyugodjon meg, s ne restellje jó egészségben és erőben évenként legalább egy-két regénnyel gyarapítani nemzetének kultúrkincseit.

Ez könyv a javából. Nem kánikulai írás. Nem Forró mezők. Ez a Boldog ember, amilyen csak ez az egy van a magyar irodalomban, s amire büszkék vagyunk, mert gyökerétől a terebélyéig a mienk mentesen minden idegen kórtól, divatos nyafogástól. Magyar regény, lelkünkből lelkezett, nem is tudom hamarosan mellé tenni ide messzeföldről jött könyvnek. De azt tudom, hogy Taskend, a jólét városa ízelítőt adott ebből a történetből. És mégis. Nevjerov a gyermek lelkét írta meg, itt pedig egy teljes embersors bontakozik ki előttünk olyan hatalmas kontúrokban, mint Mestrovičnak Messiás-kompozíciója.

Tartalmi ismertetésnek nem vagyok a híve, nem is tudnám közelről sem olyan szépen elmesélni, miről írt. Életről, a falu életéről, az ostorosfiúról, a félig felnőtt kiskocsisról, a legényről s a lányról, szerelemről, házasságról. Színt és ízt, magyarabb fűszerszámot, párbeszédet nem ismerek másutt. Ez Móricz Zsigmond páratlan művészete, amivel nem vetekedik a valóság. Igazabb néhol a valóságnál, vidámabb a kacagásnál, szomorúbb a gyászolónál, s mégis minden szava új zengésű, mint valami ismeretlen, szép hangú zeneszerszám.