Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

A nap lassan elbújt a sárga lombú, beteges bácskai akácok mögé.

De a cséplőgépek tompán zúgó fordulatszámait a lehelletszerű alkonyati szellő szétteringette a sárgás álomban szunnyadó tarlók fölött, a haragoszöld kukorica táblák között, és a messzi dalok ünnepélyes foszlányait beleszőtte a fák megrezdülő, poros levélrengetegébe.

Az öreg kocsis, Péter kint ül a tornác előtt, és nézi a messzi utak meredező fáinak alkonyatba vesző vonalait. A távoli dalok foszlányos melódiáit már nem hallja, de az asztagba hordott búzakévék édeskésen fanyar illatát orrába hajtotta a szellő.

Csodálatosan meleg fények folynak szét szemében. Pár szál selymesen lágy haja össze van kuszálva, és lényén borzongásszerű áhítat ömlik szét. A cséplőgépek sejtésszerűen zümmögő lármája beszövi lelkét, felpezsdíti lusta vérét, és apró, ünnepi lobogókkal díszíti halvány kedvét, ami ott futkosik deres bajusza alatt és kiszögellő homlokcsontjának süppedő árnyalatában…

Elfelejtett, poros, cséplési nóták zúgnak fel benne. Szélütött testének ernyedt izmaiban megfeszül valami. És nem tudni, mi okozza, talán a messzi gépek taktusos zúgása, talán a csodálatos júliusi éjszaka illatos és csillagos balzsama, de vértelen ajka hang nélküli nótás dúdolásra mozdul.

Aztán megrettenve tekint szét, savó színű két szemével. A fia ott kalapálja a kaszát a hambár mögött, a menye pedig a konyhában pucolja a lámpáscilindert. Egyre meresztgeti eres, vékony nyakát, de senki sem figyel felé. Talán nem is dúdolt, talán az ajkai sem mozogtak, nem néznek erre.

Reggelente kiteszik a tornác elé, és egész nap nem törődnek vele. Már két éve, hogy megütötte a guta, azóta ilyen tehetetlen magával. Egész nap ott ül a nagy eperfa alatt, vékony nyakát behúzza aszott vállai közé, bajusza szétmeredt, és ráncos, hamu színű arca beteges ólomsággal mered maga elé.

Már két éve, hogy tehetetlenül nézi az aratást, nem tud mozdulni, csak tekinget maga körül bárgyú csodálkozással, mint magárahagyott gyerek.

De az idén már nem bírta ki. Mikor a búzát vágták, feltápászkodott, kiment az aratókhoz, és nézte, mint vágják a ren[428]det. Mikor már az utolja felé jártak, leintette őket aszott, csontos kezével.

– Ezt a keveset ne vágjátok le… Még köll hanni, hagy ájjon még talpon, mert nem egész érett!…

Pedig érett volt már a búza, nagyon is érett volt; a sárgás, telt kalászok szelíden hajtották le fejüket az áldott humusz felé. De Kocsis Péter bácsi csak makacskodott. Nem érett még… ne vágjátok!…

Meghagyták… Állva hagyták azt a kevéske rendet, talpon maradt egypár négyszögöl a javából. A többit behordták, és széles asztagba rakták a ház mögött, az akácok alatt.

Kocsis Péter bácsi naponta megnézte a megmaradt búzát. Naponta megnézte, megsimogatta ernyedt kezével, megcirógatta, mint pufók unokák arcát szokták a nagyapók. Szelíden és puhán ölelte össze a kalászokat, ringatta őket, mint messzi tájakról jövő alkonyati szellő.

Pár négyszögöl volt csak, aranyosan sárga kalászok, aszalodott búzaszemek a tanya mögött…

*

És a fia most a kaszát kalapálja. Mintha öreg szívét verték volna ezek a tompa zuhanások… Kipp, kopp, kipp… tak… takk…

Nagyon fájt neki ez a kalapálás, torkában érezte keserű sajgását, és alig tudott levegőhöz jutni.

– Kipp, kopp, kipp…

Messzi kutyák vonítottak, és autó zúgott az országúton. Nyugatról még halvány világosság szűrődött, vöröses és lilás csikók, az ég alján lustálkodó pár felhőrongy csipkés szélein… A konyhában vacsorához tálaltak.

Egy darabig szótlanul kanalazták a levest, az öreg Kocsis Péter arcát szomorkásan világította meg a sárga lámpafény. De a szemében is volt valami különös és fátyolos homályosság, valami előérzet vagy félelem foszladozó árnyalata. Sokáig hallgattak. Végre a fia megszólalt…

– Holnap a szomszédba gyün a gép… ha ott elvégez, mink is elcsépelhetünk…

Egyszerűen mondta, minden árnyalat nélkül, hangsúlytalanul, de az öreg Kocsist mellbevágták ezek a szavak. Érezte, mint szorul el a szíve, nagyon fájt neki valami, pupilláit feszegette, és ereit duzzasztotta. Mintha feneketlen mélységbe zuhanna, zúgott fülében a levegő, gyomrát émelyítette, és öregesen rezgő kezében egy pillanatra megállt a kanál. Ijedt szemeit félénken emelte fiára. Istenem, milyen ismeretlen arc, milyen idegen a hangja, és csak egyes foszlányait hallotta a kimondott szavaknak.

És az beszélt tovább.

– …holnap hajnalban levágom azt a kevés búzát is…

Meleg izzadság öntötte el testét. Lélegzete hörgött, és sí[429]polt. Egy darabig hallotta még a fia hangját, elkapott egyes mondatfoszlányokat, de már nem látta a beszélőt. Csak a lámpa kóválygott körötte, és az a pár éjjeli lepke, amit a halvány világosság ejtett rabul. Próbált egyet-kettőt lélegzeni, megpróbálta kinyitni az ajkát, akart valamit szólni, de nem jött hang a torkából. Erőlködött, szemei kidülledtek, majd végigesett a földön.

*

A lámpát már régen eloltották, de ő úgy feküdt ott a csíkos párnákon, mint élettelen tárgy. A nyitott ablakszárnyakon hűvös illatok ömlöttek a szobába. A tarlókon tücsök ciripelt, valahol, nagyon mesze kocsi szaladt, a kerekek zökkenését füléhez hordta a szellő. A szomszédban zúgott a cséplőgép, egészen tisztán hallotta az elevátor láncainak csikorgását, a dugattyúk ütemes és szuszogó ritmusát és a kerekek morajlásszerű lendületét.

A szomszédban csépelnek, holnap pedig hozzájuk jön a gép. És a fia holnap le akarja vágni a búzát. Azt a kis búzát ott, a ház mögött, amit ő nem engedett learatni, mert ő akarta levágni. De a kasza már ki is van kalapálva, ott függ a hambár mögött. Mire idejön a gép, már nem lesz búza.

Csendes bánat borongott lelkén. Ráfeküdt a kívülről beömlő esti illat, és az feltüzelte vérét. Istenem, teremtőm, csak még egyszer arathatna. Csak még egyszer markolhatná a kasza nyelét, vágná a zizzenő kalászok milliónyi hadát, és nótázhatna vidám aratókkal naplemente után.

Ezek a csendes képzelődések nyugtalanították. Homlokán kiduzzadtak az erek, inai megfeszültek, mint az íj, ki-kihagyó szíve vadabbul kezdett verni: ha ő még egyszer arathatna. Villogó kaszával, lobogó ingujjal, jókedvvel és fiatalon. Istenem, hányszor is markolták ezek a tenyerek a kasza nyelét, mert minden nyáron Kocsis Péter volt az első kaszás, még a nála húsz évvel fiatalabbak is lemaradtak mögötte. És most?…

Haragos és vörös düh öntötte el. Mit most!?… Hát nem ember-e ő még most is? Hisz még dobog a szíve, mozog a karja, és hát, Istenem, erő is lehet benne.

Féktelen öröm kezdett elhatalmasodni rajta. Hátha, hátha!?…

Hirtelen elhatározással mászott le az ágyról. Kezével a kaszavágáshoz hasonló mozdulatot tett, majd összegörnyedve kezdett el hallgatózni…

Fia és a menye mély lélegzéssel aludtak a szomszéd szobában.

Kocsis Péter bácsi lábujjhegyre ereszkedett, és odasompolygott az ajtó mögött álló almáriumhoz, és óvatos kezekkel nyitotta ki a fiókot. Orrát megcsapta a fehérneműk tiszta és fanyar illata, majd kevés tétovázás után egymás után szedte [430] elő reszkető kezével a régi holmikat. Sorbaszedte; régi, fiatalkori emlékek, pirossal átszőtt lajbi, széles ujjú ing, gatya és csizma.

Az öreg szemei megfényesedtek, nyolcvanéves szíve melegebben dobbant, és bekönnyezte a tisztára mosott, vasalt fehérneműket. Meleg szeretett, lobogott benne. A teste áttüzesedett, a feje zúgott, és az álkapcsa reszketett.

És a régi, cifra dolmány, a lobogós ujjú ing, a csizma: egymás után kerültek vézna testére. Már ott állt az udvaron, a borongó eperfák alatt az ég sötétes és olvadozó csillagölelésében. A távol zúgó gépek már rég elhallgattak, messzi, az elhagyott düllőutak fényes és fehér szalagjai szaladtak az éjhez, nagy, áhítatos csend volt, csak a kukoricaszárak morajlottak néha beteges sejtéssel, és integettek feléje, mintha hívnák. A fák lóbázták koronáikat, és a kútgém néha megcsikordult.

Kocsis Péter! Kocsis Péter!…

Már érezte, hogy neki mennie kell, valami húzta, vonszolta a hambár mögé, ahol a kasza lógott kifenve: élesen és fénylőn. Hatalmas erő borzongatta testét. Még soha ilyen fiatalnak nem érezte magát. Izmai kifeszültek, megduzzadtak a lobogós ujjú gyolcsing alatt. Petyhüdt, reszkető ajka is megmozdult, széthúzódott, mint régen, aratáskor, fiatalkorában. De azért hang nem hagyta el torkát, csak lelkében olvadozott, hullámzott, és morajlott a nóta, mint haragos tenger.

És ekkor nekiállt a rendnek. Fél testét jobbra lendítette, a kasza korcsát erősen megszorította, és belevágott.

– Huh!

Borzasztó sóhaj szakadt ki belőle: Huh!…

Mint mikor a zavaros, kiáradó víz eltépi a gátakat, recsegtek, és szakadtak az erei, szétfolyt benne a melegség, végigcsorgott homlokán, és szájában érezte kesernyés ízét.

A kalászok zizegtek. Az égen porzó sok csillag összefolyt, és a fák koronái megölelték egymást.

Még egyet lendített magán. Erős fájás hasított a szívébe. A bensejében feszülő sok aratási nóta elszakadt benne, és térdre esett.

– Huh!…

A sok érett kalász ráborult vonagló testére. Birkózott velük, marcangolta őket. Hang nélkül, de testének utolsó, megfeszített erejével, zihálva és hörögve tépte a búzát. De azok ráfonódtak ernyedt és izzadt testére, és nem hagyták felkelni. Torkát szorongatták és mellét. Már alig tudott lélegzetet venni, csak hörgött, kapkodott levegő után, rimánkodott, és fáradt, öreg szeméből patakzott a sós könnyáradat.

– Kegyelem, kegyelem!…

Cibálta őket, csókolgatta sárga szalmájukat, de azok csak [431] fojtogatták. Még egyszer fel akart állni, térdrebillent, de aztán visszahúzta a sok, terhes kalász. Rácsavarodott csizmás lábára, összefonta pirossal beszőtt lajbis mellét, és beborította szomorkásan reszkető, öreg fejét. Kiabálni akart, de nem bírt. Sikoltani akart, nagyot, kétségbeesettet, de ajkait meg sem tudta mozdítani, teste pedig hideget verejtékezett. Borzalom ült kiugró arccsontjain.

A tanyán kutyák vonítottak, és a fák levelei összeborzongtak. A kukoricák felől feketén közeledett az örök éjszaka tömör árnyéka.