Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

Bio-interju: (Egy kínai elbeszéli az életét. Malik-Verlag Berlin)

Mi, akik itt Európában a saját problémáinkkal vagyunk elfoglalva, igazán nem sokat tudunk Kínáról és az utóbbi évtized ott lejátszódott eseményeiről, legfeljebb annyit, amennyit a napisajtó meglehetősen felületesen és soha nem ellenőrizhetően feltálal nekünk. Hogy pedig ezek a hírek mennyire felelnek meg a valóságnak, arról fogalmaink lehetnek, ha az európai szomszédos államok egymásról írott cikkeit elolvassuk, amelyek sokszor homlokegyenest ellenkeznek, és nyakában tekerik ki az igazságot mennyire közel maradhatnak hát a valósághoz, ha olyan távoli földrészről írnak, mint amilyen távoli földrész a mi számunkra még ma is Kína. Éppen ezért érdekes és kétszeresen örvendetes, ha nem újságíró, hanem tényleg a dolgok mélyére világító és a mai kor problémáiban élő író foglalkozik a kínaiakkal, éspedig úgy, hogy távol maradjon minden politikától, írásában csak az életet és a valóságot adva.

Šergej Trećakov, az új orosz írógeneráció egyik feltétlenül értékes és csodálatosan tisztán látó embere, aki Den Schi Chua című írásában a legutóbbi évtizedek, sőt a legutóbbi esztendők Kínáját és embereit festi meg nagyszerű realitással, sőt még ennél is többel: írással, amely hús és vér életet ad vissza. Tretjakov a pekingi egyetemen az orosz nyelv professzora, és mint ilyen, alapos alkalma van diákjai életét és szellemét tanulmányozni. Így kerül hozzá egészen közel Den Schi-Chua, az egyik diákja, aki Dél-Kínából került a pekingi egyetemre, és akinek a személye egyúttal a mai Kína ifjúságát, az újraébredő és teljesen átalakuló Kínát nyújtja elénk. Tretjakov írását nem regénynek nevezi, mert sokkal közelebb áll a mindennapi élethez, semhogy ezt az elnevezést megkaphatná, ezzel szemben nem is riport, mert méreteinél fogva, no meg felépítésénél fogva is annál sokkal nagyobb és maradandóbb. Tretjakov mindezt érzi, és ezért írásának ezt az alcímet adja: Bio interjú. Egy kínai elmeséli az életét.

Több mint egy fél esztendeig, nap nap után, órák hosszat foglalkozott Tretjakov Den Schi-Chuával, a dél-kínai fiatalemberrel, és ezeket a beszélgetéseket pontosan feljegyezte magának. Ezeknek a beszélgetéseknek a kivirágzása az a bio-interjú, amely a mai Kína életét és problémáit pontosan tárja elénk, és amelynek elolvasása után sokkal tisztábban látjuk Kínát és Kína problémáit, mintha ezer riportot és ezer tudálékos politikai cikket olvastunk volna el. Ott vagyunk Kínában, ott járunk az ősrégi váró[265]sokban, látjuk a napról napra átalakuló kínai középosztályt, és látjuk Kína embermillióit, a kínai kulikat, akiknek testét a kínai generálisok olyan könnyen tudják a nyugati „művelt” nemzetek fegyverei elé állítani, de akiknek testében az ifjú kínaiak már meglátják az embert, akit nem szabad könnyelműen feláldozni, akivel törődni kell, akivel foglalkozni érdemes, és akinek – jövője van.

Amit ez a könyv számunkra, európaiak számára elsősorban jelent, az, hogy a mi úgynevezett kultúránk és civilizációink minden technikai fejlettség mellett is mennyire alacsony és vad a kínai kultúrához képest. Azaz, hogy minden különbözősége ellenére is tulajdonképpen egy vonalon áll vele, és erkölcseink, társadalmi felépítésünk, gondolkodásunk és ami legfontosabb: átalakulásunk is mennyire egy úton halad. „Az egész világ egy város” – mondja a régi közmondás, és ebben a könyvben minden soron ott érezzük, hogy Kína tulajdonképpen nincs is olyan messze, és lakói egyáltalán nem titokzatosak és érthetetlenek, és tulajdonképpen nekik is ugyanazok az égető problémáik vannak, akárcsak nekünk, európaiaknak. Hosszú lenne ezt a hatalmas, több mint 500 oldalas könyvet itt részletesen ismertetni, és ezért csak egy-két igen jellemző dolgot említek fel.

Den Schi-Chua gyermekkorában alig ismeri az apját, aki Japánban tanul, és japán kultúrát hoz magával. Ez a japán kultúra tulajdonképpen a mi európai műveltségünket jelenti, és nagyon jellemző, hogy Den Schi-Chua édesapja Japánból hazatérve a rengeteg könyv és a fonográf mellett – egy fekete, japán kézigránátot is kicsomagol. Ez a fekete, japán kézigránát végigkíséri Den Schi-Chua édesapjának, Sun Yat-Sen hívének életét egészen a kínai császárság megdöntéséig, aztán annak visszaállításáig és a Kuomintangig. Den Ja-Pu, Den Schi-Chua édesapja az új kínai köztársság híve, aki egész életét a kínai köztársaság szolgálatába állítja, és meg is szenved érte alaposan, életét nem egyszer komolyan kockára téve. De minden forradalmi meggyőződése ellenére is Den Ja-Púban még élnek a régi hagyományok, amelyekkel nem tud szakítani, és csak midőn tengernyi szenvedésen keresztülmegy, jut el odáig, hogy a kínai apa szigorán túl az ember enyhült nézéséig elér, és kezdi megérteni saját fiát, aki már egészen új világot jelent. Den Ja-Pu még saját maga választja ki fia feleségét, és ellentmondást nem tűrő apai szigorral kényszeríti fiát a házasságra. És Den Schi-Chua engedelmeskedik, még gimnazista korában megnősül, és feleségül veszi a leányt, akit esküvője napjáig nem is látott, aki sem írni, sem olvasni nem tud, de aki törvényes hitvese Den Schi-Chuának. Den Schi-Chua undorodik ettől a házasságtól, és évekig nem nyúl feleségéhez, míg végre megint csak a kötelesség[266]érzet lesz úrrá benne, és asszonnyá teszi a leányt. De Shanghai helyett már a pekingi egyetemre megy tanulni, és itt veszi tudomásul azt is, hogy leánya született. (Hogy ő közben más leányt szeretett, és kívánt feleségül, azt szerényen csak a sorok között olvashatjuk.) Az idő azonban Den Schi-Chuának ad igazat, és a kényszerből elvett feleség az apóst elárulja a hatóságoknak. Így történik azután meg, hogy Den Schi-Chua megszabadul feleségétől, akit elválasztanak tőle, és apja egyetlen szó nélkül, de annál bensőségesebben tudomásul veszi az új generáció igazát: mindenki szabadon válassza meg a feleségét.

Nem telik el tíz esztendő, és Kínában több telt el, mint ötven. Den Schi-Chua még nem végezte el az egyetemet, és Kínában az utána jövő generációt már nem kényszerítik látatlanban házasodni, nem telik el tíz esztendő, és Kinában nem tartják többé szégyennek azt, hogy a leánygyermek is tanuljon, írjon olvasson, és egyetemre járjon. Kínában már két nőtípus él egymás mellett: a tradíciós, kék nadrágban járó, gazdag és buta kereskedőlányok és a rövid frizurát viselő, a mai kor problémáival foglalkozó diáklányok. S mire Den Schi-Chua visszakerül szülőfalujába, az öreg asszonyok már nem mutatnak ujjal az ilyen diáklányok után, nem állnak meg mögöttük, és nem pletykálkodnak. Tudomásul veszik az új életet, amely ellenállhatatlan erővel tör előre.

S közben Tretjakov ezer alkalmat talál arra, hogy bevezessem bennünket a kínaiak mindennapi életébe, és úgy otthon érezzük magunkat a kínai családi házakban, mint hacsak valamelyik bácskai akáclombos utcában, egyik zsalugáteres házban tartózkodnánk, és figyelnénk az élet hullámzását és annak ütemét. Mert érdemes ezt az ütemet figyelni: Kínában ugyanaz, mint nálunk: a régi kínai falak már megdőltek és lehullanak, Kína tör előre, és felháborodva érezzük, milyen igazságtalanság az, hogy az európai hatalmaknak ma is külön negyedük van Pekingben, és érezzük, mennyire megszégyenítő ez a kínai népre nézve. Megismerkedünk a kínai generálisokkal, a kínai szegénylegényekkel, és ott látjuk Kinát előttünk, akár a bácskai földeket, egészen közel hozzánk, és szinte látjuk, hogy dől le a távolság közöttünk. S végül is Den Schi-Chua eltűnik előlünk, eltűnik a kínai embermilliók között nyomtalanul, és azt sem tudjuk, tanító-e odahaza a falujában, avagy Feng tábornok írnoka, vagy tán valamelyik faluban a bambuszketrecből néz előre a szeme a levágott fejről, ami olyan bőségesen terem a mai átalakuló és haladó Kínában. Den Schi-Chua eltűnt előlünk, de Kína bennünk maradt mélységesen és fájó igazsággal… [267]