Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

Bródba befutott a beogradi gyors. Hangos lett az egész állomás, hordárok, rikkancsok kiabáltak, utasok özönlöttek ki a peronra.

Szemben a másik oldalon, a boszniai keskenyvágányú vonat állomásán szintén vonat érkezett.

Éjfél lehetett. Levélhullató őszben bandukolt már az idő fáradt szekere. Az eső kíméletlenül verte az állomásépület termésköves falát, s a hordárok szitkozódtak a kevés borravaló miatt. Sűrű sötétség nyomta a tájat, csak az állomás apró, pislákoló lámpái fénylettek kíváncsiskodón.

A boszniai vonatból egy fiatal lány lépett ki. Egyszerű, sötétkék ruha volt rajta, francia sapkája alól fekete szempár nevetett, s kezében két hatalmas bőrönddel tanácstalanul állott. Hordárt hiába hívott, mindnek akadt dolga. Szinte segélykérően nézett körül.

A beogradi gyorsból egy fiú nézett ki csodálkozó, tágra nyílt szemekkel. Tizennyolc-tizenkilencéves lehetett. Magas termetűnek látszott, mert erősen meghajolt, ahogy az ablakban állt. Mikor észrevette a lányt, hirtelen eltűnt az ablakból, a kocsiból kiugrott, s nevetve kapta kezébe a csomagokat. Játékszerként dobta fel mindkettőt a gyorsba.

A lány csak állt, olyan hirtelen történt minden, hogy szóhoz sem juthatott. A fiú aztán a lány elé lépett, és bemutatkozott: Pusztay Béla vagyok Akácfalváról. A lány halkan felelte: Mila Mitrović. Pár perc múlva indult tovább a gyors.

S reggel hatkor Pusztay Béla Akácfalváról Zagrebba érkezett.

*

Béla elé egészen új világ tárult. Furcsa volt nagyon az egyetemi élet. Most vette először igazán észre, milyen sok különbség van ember és ember között.

Szeretett volna sok kollégájával beszélni, de ha közelükbe ért, mindig visszafordult. Szerb, magyar, német, olasz, lengyel, bolgár, cseh és más különféle szavak keringtek a levegőben, s ő, aki csak magyarul tudott, mindig elszégyellte magát.

Joghallgató lett. Először eljárt az előadásokra, de aztán belátta, hogy többet ér, ha tanul, hiszen a szerb nyelvet sem tudja. De tanulni mégsem bírt.

Milara gondolt állandóan. Mióta megérkeztek azon a ködös, őszi reggelen, s a Zrinjevacon elváltak, nem találkoztak. [422]

Pár percnyi tanulás után rendszerint hóna alá csapta könyvét, sétált az Ilicán, Tuskanacán vagy Zrinjevácon, de a lányt sehol sem látta. Már-már azt is hitte, hogy talán másik egyetemi városba ment. Egy délután éppen helyet foglalt az egyetemi könyvtárban, mikor észrevette, hogy a szemközti asztalnál Mila ül. Hatalmas anatómiai atlasz feküdt előtte, jóformán ki sem látszott belőle, s fel sem nézett, mintha semmi sem érdekelné, ami nincs a könyvben. Béla is kinyitotta könyvét. De lopva mindig fel-felnézett. Nagyon unalmas volt a római jog. Szeretett volna Milával beszélni, hallani a hangját, és talán simogatni szép fehér kezét. Hogy mit akar a lánynak mondani, azt maga sem tudta, de érezte, hogy beszélni fog vele.

Négy óra felé végre Mila összeszedte könyveit, kicsit rendbehozta fekete haját, s anélkül, hogy valakire is nézett volna, megindult a kijárat felé. Béla még pár percig várt, aztán ő is otthagyta a könyvtárt.

Az egyetem előtti téren, a Mestrović-szobor mellett érte utol a lányt. Köszönt.

S észre sem vették, hogy elmentek az egyetem előtt. Pedig nem is beszélgettek. S egyszerre már a felsővárosban voltak. Ott jártak a Dverce körül, melyen kőtábla hirdeti, hogy ott lakott Hunyadi Mátyás, mikor a zagrebi országgyűlésre lejött Pest-Budáról. Aztán megálltak a Kamenita vrata előtti oltárnál, melyet még a középkorban emeltek a hithű zagrebiak annak emlékére, hogy egy nagy földrengéstől megmenekültek, s ahol azóta állandóan gyertyák égnek.

Végre Mila törte meg a csendet:

– Magának nincs honvágya, Béla? – s feleletet sem várva mesélni kezdett odahagyott fenyvesekről, magas sziklák közt rohanó hegyi patakokról, ahol csupa ismerős emberek laknak, ismerős hangon köszöntik az embert, s ahol a napot csak korán délután lehet látni, mert aztán erdőkkel díszített égbe nyúló hegyek mögé bukik vörösre festve az egész láthatárt. Mesélt a plitvicei tavakról, ahol minden olyan szép, olyan fenséges, hogy az ember beszélni sem tud, csak leborul, mint egy hatalmas templomban, és imádkozik.

Béla úgy érezte, mintha valaki simogatná a lelkét. Kimondhatatlan melegség járta át, s szótlanul úgy itta magába a lány őszinte, szívből jövő szavait, mint a bácskai fekete föld a májusi esőt. Mert úgy érezte, hogy Milának igaza van. Ő is csalódott a nagyvárosban.

Nálunk nincsenek hegyek, fenyvesek, válaszolta hosszú szünet után. Nálunk csak beláthatatlan mezők vannak, télen farkasordító hideg, tavasszal meg ősszel sár és pocsolya, nyáron pedig porfellegek az egész határban. S mégis ott van az én igazi életem. Ott, valahol az Alföldön, a szőke Tisza mellett, ahol tavaszkor zöldbe borulnak a gömbakácokkal csipkézett szé[423]les utcák, és nyáron cséplőgépek egyenletes búgása adja az élet legszebb muzsikáját. Gyorsvonat arra nem jár, autó is ritkán, és a fejünk felett repülőgépek sem zúgnak. De Péter-Pál napja után a vadgesztenyefákkal szegélyezett rakpart mellett uszályok sorakoznak, hogy éhes torkukba izmos vállú emberek öntsék a pipacsos, kisárgult rónák minden évben megújuló kincsét: a kenyérnek valót. Igenis, nálunk legszebb az élet, ahol búzakalászok közé bukik le esténként a Nap. A Tiszán halászcsónakok csillognak, s a hullámok nevetve verik vissza az égen táncoló ezernyi csillagot. Mila szinte csodálva hallgatta a fiú kitörését. Lassanként kiértek a városból. Fenn álltak a hegyen. Beesteledett. Alattuk, mint ezer fényű, ismeretlen szörnyeteg nyújtózkodott a város. Mila összerázkódott. Lehet, hogy fázott. Vagy félt is talán. Közelebb húzódott a fiúhoz. Tizenkilencévesek voltak. Diákok. Nem szóltak semmit, csak csendben megcsókolták egymást.

A székesegyházban éppen megkondult az öreg harang. Hat óra volt. Ging-galang, ging-galang, muzsikálta a fülükbe, nem szerbül, nem is magyarul, de talán ez volt a legszebb harangszó, amit életükben hallottak.

Ettől a naptól kezdve mindennap találkoztak. Béla lassanként már egészen jól beszélt szerbül, előadásra is járt. De a tanulással nem sokat törődött. Esténként moziba, színházba vagy kávéházba jártak. Késő őszben tavaszt küldött hozzájuk a mosolygó Isten.

Így jött el a karácsony. Mila nem mehetett haza a kollokviumok miatt. Béla is maradt. Pedig otthonról jöttek a sürgető levelek. Karácsony ünnepét eddig mindig együtt töltötte a Pusztay-család.

Az éjféli misére mégis elment Béla. Egyedül. Mila nem mehetett el. Megmagyarázta Bélának, hogy ő görög keleti, otthon szigorúan vallásos szellemben nevelkedett, és még sohasem volt katolikus templomban.

Mikor megszólalt az orgona, Béla behunyta a szemét, s úgy képzelte, odahaza van. A tágas előszoba egyik sarkában van felállítva a nagy mennyezetig érő fehér karácsonyfa, a villanyt eloltják, s csak a csillagszóró rudacskák világítják meg a szobát. A fa alatt kőből készített és sárgára festett báránykák állanak, egy cserépben friss, zöld búza, s mindennek olyan titokzatos, ünnepélyes képe van, mint régi, elfeledet gyermekmeséknek.

Szinte fájt neki, mikor vége lett a szertartásnak. Ekkor érezte először, hogy valami itt nincsen rendben. Ekkor érezte először, hogy vannak korlátok, melyeket évszázadok, évezredek építettek fel, s azokat lerombolni, mellettük vakon elmenni nem lehet, itt vannak, lépten-nyomon ágaskodnak, kajánul nevetnek, fájnak. S hogy ezek a korlátok azért vannak-e, mert Mila szerb és görög keleti, ő meg magyar és katolikus, vagy [424] hogy a lány hegyek, fenyvesek között nőt fel, ő pedig a Tisza-parton gügyögte először: édesanyám, azt maga sem tudta. Csak érezte, hogy ólomsúlyként nehezedik rá az otthoni világ képe, fulladozik, valami fáj odabenn, kimondhatatlanul fáj. Eszébe jutott, hogy már magyarul is régen beszélt. Újságot se olvasott.

Most egyszerre mindent furcsának talált. Elhatározta, hogy Milát magyarra fogja tanítani, és megismerteti vele otthoni életét, bánatát, örömét.

Másnap rögtön levelet írt egyik barátjának haza Akácfalvára, hogy a karácsonyi szünet után hozza el a hegedűjét. Meg akarta Milának mutatni azt is, milyen szép a magyar nóta. De a tanítás sehogy sem ment. Mila egész nap az egyetemen dolgozott, s este fáradtan, semmiképpen nem mentek fejébe az idegen hangzású magyar szavak. Szépen zongorázott, de a magyar nótát nem tudta megérteni.

Pedig szeretett volna megtenni mindent Béla kedvéért. A fiú ezt látta, és még jobban elszomorodott. Abbahagyták a tanulást.

A honvágy is pusztított már Béla szívében, meg lelkiismeret-furdalást is érzett, hogy nem tanul semmit a közelgő vizsgára.

Így múltak hetek, hónapok, Minden szabad percüket együtt töltötték.

Kitavaszodott. Talán sohasem olyan szép a május, mint mikor az ember tizenkilenc éves, és szerelmes.

Pünkösd táján Bélának Akácfalváról egy barátja érkezett. Valami hivatalos ügyben jött. Egészen váratlanul. Ahogy megérkezett, Béla rögtön felszaladt Mila lakására, s egy cédulát hagyott hátra, hogy majd estére jön csak el érte, mert vendége érkezett.

Már jól esett neki egy-két friss, hazai hírt hallani. Szinte irigyelte az otthoniakat, hogy már fürdenek, s esténként a Népkörbe járnak. Barátja is nagyon hívta haza, otthon már nagyon várják, tegye le a vizsgát, siessen.

Este Milával együtt hármasban elmentek az Astoria kávéházba, ahol magyar cigányok muzsikáltak. Béla volt a tolmács Mila és barátja között. Jöttek a literek egymás után, s egész bácskai mulatozás kerekedett. Éjfél után csak magyarul folyt a beszéd. Mila úgy ült az asztalnál, mint egy ijedt, félős kismadár, nem értett egy szót sem az egész beszédből. Rájött, hogy a felesleges idegen szerepét játssza, felkelt az asztaltól, és kifelé indult.

Béla ösztönszerűen érezte, hogy a lányt tartóztatni kellene, hiszen csak a hívást várja, szeretne ő is itt maradni.

Már erősen boros volt, s ahogy felkelt az asztaltól, hogy [425] szóljon a lánynak, ingadozó léptekkel a cigányokig ért, mikor azok rákezdtek:

Nagy a feje, búsuljon a ló,
egy kislányért búsulni nem jó,
gombház sej, ha leszakad,
egy helyébe száz is akad!…

Maga sem tudta, mit csinál. Megtorpant a cigányok előtt, a mellette levő asztalról felkapott egy poharat, s a sarokba vágta. A pohár nagy durranással százfelé repült. Aztán a cigányokkal együtt énekelte tovább a nótát. De egy tapodtat sem mozdult. Két lábát szétvetette, haja homlokára hullott, s fiatal szemében ott csillogott a magyar átok: a bor. Mila csak állt az ajtóban, kis francia sapkáját ügyetlenül forgatta kezében, s nagy, fekete szemeibe könnyek tódultak. Aztán mikor látta, hogy senki sem hívja, halkan betette az ajtót.

A székesegyházban éppen megkondult az öreg harang. Ging-galang, ging-galang muzsikálta, de mintha kicsit szomorú lett volna a hangja.

Másnap Béla rettenetes fejfájással ébredt. Homályosan emlékezett az éjjeli eseményekre. Szerette volna ütni-verni magát, hiszen úgy érezte Milát jobban szereti, mint valaha. Sietve kapkodta magára ruháit, s felrohant Mila lakására. Nem találta otthon. Háziasszonya azt mondta, hogy elutazott. Talán haza, vagy máshová. Neki sem árulta el.

Napokon keresztül, mint őrült járkált az utcákon, tereken. Hiába kereste Milát.

Most kezdte érteni öreg barátját, a szemüveges Halmos tanár urat. Eszébe jutott a múlt évi érettségi bankett, mikor Halmos tanár a nagy vígság közben is szemeit törölgette. Akkor azt hite, hogy valami beleesett. De most már tudta, hogy őt és a többieket sajnálta. S most érezte igazán, miért húzódott össze akkor este a szíve, mikor arra gondolt, hogy őszre majd Péter bácsi, az iskolaszolga nem neki nyitja ki pont nyolc órakor a gimnázium nehéz tölgyfakapuját, s hogy nem lesz többé tízperc, lukasóra, s ezer más apró diáköröm.

Elhatározta, hogy tanulni fog. Még másfél hónapja volt. Szobájából ki sem mozdult jóformán, és június végén levizsgázott.

Kicsit szomorúan ment ki az állomásra.

Milát nem látta többé.

Bródba befutott a zagrebi gyors. Hangos lett az egész állomás, hordárok, rikkancsok kiabáltak, utasok özönlöttek ki a peronra.

Szemben a másik oldalon, a boszniai keskeny vágányú vonat állomásán indulásra készen pöfögött egy vonat. [426]

Éjfél lehetet. Gyönyörű nyári este volt.

A zagrebi gyors első kocsijából fiatal lány lépett ki. Egyszerű, sötét ruha volt rajta, francia sapkája alól fekete szempár szomorkodott elő.

A vonat utolsó kupéjából a fiú nézett ki tágra nyílt szemekkel. Mikor észrevette a lányt, hirtelen eltűnt az ablakból. Le akart ugrani, de a kalauz nem engedte, mert éppen indult a vonat. A vonatvezető sípja élesen hasította át a levegőt. Ebben a pillanatban a lány is visszafordult. Tekintete végigszaladt a vonaton, mintha keresett volna valakit…

S reggel hatkor Pusztay Béla Zagrebból Akácfalvára érkezett.