Kalangyának küldöm
Amice! De régen így szólt hozzám
nagybátyám. Milyen is volt világa?
Egyszer órák hosszat nézegettem
kertünk lugasában, melyre ága
öreg körtefánknak daccal hajolt,
nagybátyám úr volt, és hangja öblös,
nobile officium kedélye
gyakran így szólt hozzám: hallod, öcskös.
Öcskös és amice! E két szóban
potom fölénygőggel kezelt engem.
Sebaj! Mint mondtam a kertlugasban
tikkadt nyárdélután elhevertem,
s ő is, de aludt. Az orrcsiklandó
legyek nem tisztelték tekintélyét.
Én is, mint légy rajta kószálgattam,
az öcskös íme nem tudta helyét.
Néztem zsíros ajkát, behunyt szemét,
torka a nyitott szán át kását fújt.
Kamasz voltam, a meggömbölyödött
hasán tréfálkodó kedvem megbújt.
A lugas ajtaján a láthatárt
ígérte a távol, ami szép tett,
s kujonkodó kedvem a nagybátyám
alvó tekintélye ellen vétett.
Szememmel letéptem a gombokat
szürke ruhájáról, bő nadrágját
lehúztam, majd ingét, meztelenül
látta-e bárki is a nagybátyját?
Furcsa test volt, rest, s alaktalan,
elrajzolt alkotás, meghalt forma.
Mily szőrös a melle! Csapott válla!
Azt mondták kedvese egy komorna.
No ha az, dicsérjék jó ízlését
pogány istenek, kiket nem ismerek.
Hirtelen felébredt. A nagybátyám
amicet mondott, s a szemtelenek,
a legyek elszálltak víg orráról,
magam meg lassan feltápászkodtam,
kezemben kormos üveg, s azon át
kacagó szemem a napba dobtam.
(Cleveland, Ohio) |
Fejlesztette: GAS Softwares