Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

Mikor Endrey Kornél hazajött az iskolaév végeztével, nem találta otthon az anyját. Hogy mi történt vele, senkitől sem tudhatta meg. A felmondásba került régi cselédség messze széledt, az új pedig idegen volt, és titokzatosan hallgatott. Csak atyja tárhatta volna fel a valóságot, de ő nem beszélt. Átható ridegségével minden tapogatódzó kérdezősködést elgáncsolt. A titok azonban megvolt, ott lebegett a levegőben, szétterült a hallgatódzó szobákban, behúzódott a szunnyadó sarkokba, s felszívódott az összes bútorpórusokba. Majd átterjedt a falakon, leszivárgott az évszázados kertbe, rátelepedett a mohos kőpadokra, s utóbb: bevonta, elvarázsolta az egész vidéket.

A fiú szabadon járhatott-kelhetett ebben a rejtélyességgel megfertőzött levegőben, de egyre távolabb került atyjától, aki ott állott a titkok közepén, s néma fegyelembe görnyedt szolgáitól támogatva folyton szőtte-fonta a láthatatlan titokhálót.

Ez az érzése hetek múltával csak fokozódott. Mind kevésbé óhajtotta az atyjával való találkozást, s ha az eseménytelen napok rendje mégis ráparancsolta, mielőbb egyedül akart maradni. A körötte lappangó titokzatosság őt is titkolódzásra késztette.

Kezdetben nem volt semmi határozottabb tartalma titkolódzásának. Inkább csak fiúi félelem és tapogatódzó gyanakvás. Utóbb azonban egyre világosabban érezte, hogy gondolataiban szembekerül az atyjával. Mintha csak közeli árulásra vagy pártütésre készülődnék.

Mióta ez az érzés vajúdva kiformálódott lelkében, mind jobban kerülte őt, s mind többet időzött a szabadban. Vágyai s gondolatai célt, irányt kaptak, s nyomaveszett anyja felé mutattak. Még nem tudta, hogy hol, merre keresse, de bebarangolta az egész kertet, kikutatta a sűrű bokros zugokat, s be-bekukkantott a vén fák feketeüszkös odvaiba: hátha hírmondó üzenetre bukkanhat. Utóbb elkódorgott a távoli Duna-partig, végigbolyongta a mocsarakba gázoló erdőket, együtt bujkált a sűrűségben tekergő gyalogösvényekkel, s olykor felemelt egy-egy illatos nyárfalevelet: hátha az ő lábai taposták. Vagy: fájdalmas tétlenségbe hullva letelepedett a magas homokpartra, egy messzemerengő jegenye tövébe, s belerévedt a sárgásfehéren sistergő, robajló folyammederbe. Mindenütt elejtett, elhullajtott jelet vagy árva hírszalagot keresett, de a lehámló, fehér kérgekbe senki se karcolta be a nevét, s a bókoló erdők és fehér partok semmit sem üzentek. Egyszer véletlenül azon[408]ban mégis hírt hallott felőle. Kompra váró, idegen parasztok azt mesélték az öreg révésznének, hogy bomlott eszű koldusasszonyként járja az utakat rongyokban, mocskosan, mint valami ágrólszakadt, s kegyes szívű emberek hajítottak neki oda egy karéj kenyeret. Azóta még jobban elhúzódott atyjától, s még szótalanabbra keményedett iránta.

De a beköszöntő szünidővég – váratlanul – felszabadító változást hozott. Inkey tanárék jöttek meg a városból, hogy kosztba kérjék Kornélt. S egyszerre kivirágzott a hallgatásra ítélt szobákban a beszéd; asszonyhang csendült, gyöngyöt vető kacaj csurrant, gyermekleányhang gingallózott, csengettyűzött. Ekkor pillantotta meg Kornél életre nyíló szemmel először az atyját, s rácsodálkozott sohasem látott, magávalragadó, délceg férfiasságára. Ha ekkor vigasztalást ígérőn lehajol hozzá – minden idegenkedése ellenére –, szeretni tudta volna.

*

Kornél ezúttal elég könnyen cserélte fel az otthoni szállást a diákossal. Félig-meddig még a hamar elsuhant vendéghét hatása alatt állott, s az eljövendő napok elé ballagván szívesen gondolt Inkey Etelkára, a magas, fekete szakállas tanár virágszárú kisleányára, akinek hófehér szalmakalapját halvány, kék szemű, csöpparcú nefelejcsek díszítették. De a nyárvég virágai hamar elnyíltak, s a vándormadár-búcsúztató szeptember csak a szürkén gunnyasztó napoknak csinált újra szállást.

*

Kornél alig lelt különbséget az új és a régebbi diákszobák között. Az új bizonyára tágasabb volt, mint a többi, de kopaszságával és szürke festésével nem kevésbé sivár. Csak Inkeyné dallamos hangja párnázta melegebbre. Egyébként ismét áthúzott lelkén az otthontalanság, mely akkor szegődött először hozzá, mikor diákszobalakó lett belőle. Azóta még odahaza sem érezte magát otthon, úgy járt-kelt, mint a vendég, mindig útra készülődve, mert alig hogy elsóhajtotta magát az ősz, ismét felcsaphatott vándormadárnak.

Kornél az első napok idegenségében és összezagyvált hangulatában kevesebbet foglalkozott anyjával. De utóbb, mikor megszokottságba simultak a napok, újra sokat töprengett az országútjáró koldusasszony sorsán. Vajon igazat meséltek-e a révésznél az emberek?

Messzevágyódását s barangolási vágyát környezetének idegen volta is erősítette. Meg Inkey Etelka sem volt már többé a régi. Arca a sok tanulástól és szobai levegőtől megsápadt, szemei kékes udvarokat kaptak, s ami Kornélt legjobban bántotta, hétköznap mindig ugyanazt az egérszürke ruhát viselte.

A régente dallamos szavak megérdesedtek, a kedv lehorzsolódott, elsatnyult, a melegen simogató szemek elközömbösödtek, s a dolgok látása színtelenné szegényedett. Semmi sem [409] mutatott többé önmagán túl, minden ott esett a földre, ahol kimondták, semmiért sem volt érdemes utánanyúlni, vagy lehajolni.

Az új diákszoba a régiekre emlékeztetett. Ide is behúzódott a nagymosások lúgos gőze, ide is beszivárgott az émelyítő mosogatólészag, s itt is kísértett a bűzös tejkozma. S már cseppet sem lepte meg, hogy borongós vagy esőre hajló őszestéken itt is felhangzott a kis, maszatos cselédlány álmosan dünnyögő nótázása, melybe annyi névtelen szomorúság szorult néha, mint odakinn távol a hűvös őszéjben összeborzongó Dunatükörbe. Ilyenkor még többet gondolt eltűnt anyjára, aki ki tudja, hol hajtja fejét nyugalomra?

*

Valamelyik október végi vasárnap délután – időmúlatásból – a városon kívül sétáltak. Már elhagyták a régi temetőt, s a Kálváriadomb felé közeledtek, de Kornél még mindig nem tudott szabadulni a rátapadt temetői hangulattól. Amerre csak lépett, mindenütt az enyészet nyirkos lehelete lengett körötte.

A füvet is undorral taposta, mert szokatlanul dús volt és nyirkos, mintha csak a rothadó holtakból hízott volna buja kövérre, s izzadt volna zsíros tapintású, hűvös verejtéket. Az ég is egyre borongott, mintegy díszletet állítván a temetői hangulatnak. S mindezt eltépett harangszó egészítette ki, melyet, mint valami tétován szállongó papírfoszlányt, a messzeség ringatott feléjük.

A kép teljes volt. A pusztulás és enyészet hangulatát még jobban aláhúzta az a sok, tarka ringy-rongy és kacat, mit a siralom völgyének mementójaként szegény vándorlók hullajtottak el a stációk dombjának aljába.

A sok foszlány és dirib-darab közt szinte furcsán hatott, hogy az árokszélen egész rongybatyu púposodott fel. Kornél, aki a különös jelenséget távolabbról észrevette, felhívta rá a métereseket lépkedő, rövidlátó tanár figyelmét. Inkey eltartotta csíptetőjét, hogy jobban láthasson, s úgy közeledett a rongytömeg felé. De mikor odaért, s botjával meg akarta piszkálni, a batyu váratlanul megmozdult. Mintha rongybojtjait titokzatos szellő himbálta volna meg. Inkey dermedten hőkölt hátra.

– Hallatlan! Ennyi nyomorúság! – mormolta félhangosan.

A rongytömeg azonban nem adott többé életjelt magáról.

Most kíváncsisággal eltelten, de undorodva Kornél közeledett felé. Azonban oldalról, hogy jobban szemügyre vehesse.

Elfonnyadt, messzibe révedt asszonyi arcot pillantott meg.

Tekintetével döbbenten tágult rá. A koldusasszony anyjára hasonlított. Csak elformátlanodtak a vonásai, s szemeiből mintha hiányzott volna a látás.

Szerette volna magát észrevetetni. De a koldusnő érzéketlenül ült a helyén, s folyton egy irányba nézett. Nem tehetett [410] egyebet, minthogy közelebb lépjen, és megszólítsa. De mi lesz akkor, ha a koldusasszony tényleg az anyja? Vállalhatja-e Inkeyék előtt, akik bizonyára utálkozva fordulnak el az emberroncstól? Mit is csináljon?

Inkeyék még mindig ott állottak a közelében. Kíváncsian figyelték kettőjüket. Vagy talán már indulni akartak. Akkor neki is menni kell. Legjobbnak tartotta, ha egészen előre lép. Úgy, hogy a koldusnő tisztán láthassa. De ez a kísérlete is hatástalannak bizonyult. A szerencsétlen asszony valószínűleg elvesztette az eszét.

Inkey azonban már türelmetlenkedett.

– Jöjjön, Kornél! – s a többiekkel előre indult.

Kornél pár pillanatig még tétovázva állott ott. De mikor Inkeyné is megismételte a hívást, tehetetlenül s kétségekkel eltelten utánuk ballagott. A városba érve azonban már nem bírta tovább a bizonytalanságot, hanem okot hozván fel, elkéredzkedett. S már futott vissza a beesteledett Kálvária felé. De a koldusnőt sehol sem találta. Gallyat cipelő ember baktatott felé. Megállította, s megkérdezte. Az sem találkozott vele. Eltűnt, mint ahogy titokzatosan eltűnt az édesanyja is.

*

Mindszentek napján Kornél korán kelt fel. Elkérte a cselédtől a reggelijét, gyorsan felhörpintette, s a katolikus templom előtti térre sietett, ahol sátras gyertyaöntők kínálgatták sokszínű gyertyáikat. Itt elővette pénztárcáját, s novemberi zsebpénzén gyertyát vásárolt.

Este kisétált Inkeyékkel a temető nézésre. Ott ismerősök társaságába keveredve egyik temetőből a másikba látogattak. Kornél az egyik díszesebb sírkő körüli tolongásban hirtelen elvált. S gyertyával és gyufával megtömött zsebeit tapogatva átvágott a kivilágított sírok sorfala között a sötétségben maradt temetőrészbe. Ott kidőlt keresztes, beomlott sírdombnál állott meg, s lehajolva, didergő ujjaival mélyedést vájt a nedves földbe, hogy poharas sztearin-világítót nyomkodjon bele, s meggyújtsa. Amint ezzel elkészült, apró gyertyákat kotorászott elő, s körültűzdelte a halottvirrasztó mécset. Azután kezeit összekulcsolva letérdelt, s lassan elkönnyesedő szemmel maga elé meredt. De nem tudott egyetlen imádságot sem elrebegni. Utána újabb, elhagyatott sírt keresett fel. Azt is kivilágította.

– Nesze neked is, te szegény! – mondotta félhangosan beletűzve a földbe a gyertyákat. S ilyenkor elszoruló szívvel mindig koldus édesanyjára gondolt.

Így haladt sírról sírra. Az ötödiknél és hatodiknál állandóan könnyben úszott a szeme. A hetediknél már nem tudta meggyújtani a földbeszúrt gyertyákat, hanem elfúló sírással borult az ismeretlen sírhantra.