Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

„Nem fáradtatok el abban
ti is, mint én, hogy minden
reggel felébredtek?”
Flaubert

Flaubert, téged idézlek … Megint november van. Kietlen, borzongós, reménytelen. Olyan, mint a te idődben, amikor kihamvadt szívvel, céltalanul bolyongtál. A fák csupasz ágai dermedten meredtek akkor is a szürke égre, és gyér leveleiket a szél halottan sodorta a tócsákba. Az elmúlás fájdalma sajgott szívedbe, és a csalódás űzött, fojtogatott. Tengernyi kín és gyötrődés szülte nekünk a te Novemberedet.¹ És nem okultunk lelked szomorú vergődésén, viseljük mi is a magunk Novemberét. Ó, mi is vágyakoztunk, hittünk, szerettünk, csalódtunk, és szenvedünk. Nem kerülhetjük el a Novembert.

Kályhámban elhamvadt a parázs utolsó tűzszeme, ablakom tábláit rázza a szél. Sírnak a telegráfdrótok, és jajongva panaszolják a világ milliónyi szörnyűségét. Az éhezők, a fázók, a hajléktalanok, a titkon gyermeket szülők, a megcsalt szeretők minden üzenetét, a kórházi haldoklók utolsó hörgését zokogja a szél. A gépfegyverrel lekaszáltak, a tankokkal eltaposottak vonaglása hallik a drótokon.

A november fájó sajgást lop belém.

Úgy érzem, mintha a szörnyűséges fájdalmaknál csak az enyém volna nagyobb. Mintha minden kín most bennem futna össze. Forgatom könyvednek lapjait, talán mert titkon hiszem, hogy szenvedésedből vigaszt meríthetnék. De a November nem ad írt. Az utolsó reményfoszlányt is széttépi bennem. Ó, mert te is csalódtál mindenben a világon. Szépet, jót, tisztát, egészet áhítoztál, és nem jutott hozzád más, mint a förtelem, a gúny, a sekélyesség, a komédia. Magasztos fényt, lelkesedést hordtál magadban, és dúsan dobtad lelked remegő hajtásait az asszony lába elé. De csak hiúságának legyezője, viháncoló társnőinek mulattatója voltál. Írod fájdalmas könyvedben, hogy egyetlen tekintetedből kiolvashatta volna, hogy mi vagy és ez[406]ért az egy tekintetért szerethetett volna. De nem ért fel tehozzád. Ez az asszony is éppenúgy tovatűnt, mint a többiek. Te pedig összezúzva, megsemmisülve, reménytelenül süppedtél újra magadba. Templomod, mit önmagadban alkottál, hogy őt oltárodra emeljed, üres maradt, csalán burjánzott fel kövei között.

Ezért értetted meg, és érezted át ezt a szomorú évszakot. Ezért írtad meg a Novembert.

Elnézem a gázlámpák imbolygó, sárga fényét. Az égen nincsenek csillagok, csak a végtelen komorság feketéllik. Téged látlak, Flaubert, a lámpás alatt, amint körgallérodat ráncigálja a zúgó szél. Rothadó levelek fanyar szagát párás levegővel szívod magadba, és vársz egy régi, fényes, fekete batárra, amelyik feléd hajt, amelyikben a te igazi asszonyod érkezik. Amelyikből szerelmes áhítattal, alázatos ragyogással, sejtelmes mosollyal a te asszonyod, esengő hívással int feléd.

Vársz…

De csak ónszínű utcalány vetődik eléd, és egy szavával meggyilkolja legszebb álmodat. Csalódottan vonszolod fáradt tagjaidat. De nincs menekvés, vár kietlen otthonod, és az álom is csak tőrbe ejt, hogy nappalod még elviselhetetlenebb legyen. Mindent elvesztesz. A kétségbeesés gyönyörét sem tudod élvezni.

November van… Az elmúlás, a csalódás évszaka.

A napsugár nem ragyog többé neked, a színek pompájában örömöd már nem leled. A futó felhőben tekinteted nem merül el, a patak muzsikáját nem hallod soha már. Az embereket gonoszaknak, gyáváknak, őrülteknek, csúnyáknak tartod. Csalódtál az asszonyban, a szerelemben, a gyönyörben. Csalódtál a beteljesülésben.

Így haltál meg, betegség nélkül, szomorúságban.

Sírod felett síró süvítéssél száguld a szél. Csonttá rágott karjaidat a szomszéd sír felé tárod, a rothadó asszonyért, mert ott is, akkor is szereted. [407]

1.) Gustave Flaubert „November” című regényét az író hagyatékából 1914-ben adta ki először Eugene Fasquelle Párizsban.