Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

A gyász impozáns méretei jelezték a nagy veszteségérzetet, amit dr. Fenyves Ferenc halála keltett.

Az ember, amíg él, küzd, dolgozik, cselekszik, és alkot, sohasem érheti el a méltánylásnak azt a teljességét, amit a halál tragikuma bont ki. Minél jelentősebb egyéniség valaki, minél messzebbható munkát végez valamely közösségért, annál inkább hullámzik körülötte az ellenkező véleményűek kritikája, a másérdekeltségűek oppozíciója.

Dr. Fenyves Ferencet népszerűvé tette lekötelezően nyájas modora, mosolyos előzékenysége, szeretetreméltó figyelmessége, és különösen a kisemberek iránt mindig tanúsított bensőséges segítőkészsége. Mint újságíró kiapadhatatlan leleményességével, fiatalos rugalmasságával, szikrázó ötletességével és az aktualitások lehetőségeit kiaknázó résenállásával tűnt ki. Az újságolvasó közönség hűséges szolgálatát tartotta a maga és munkatársai számára a legfőbb törvénynek, és ettől az elvtől akkor sem tért el, ha az ahhoz való ragaszkodás a pillanatnyilag érdekeltek felzúdulását vonta maga után.

A legnagyobb érdeme, amely szereplésének kortörténeti súlyt ad, lapvezéri működése. Abba, amivé a jugoszláviai magyar sajtó fejlődött élete első tizenöt évében, dr. Fenyves Ferenc elméjének gondolatgazdagságát, munkaakaratának új utakra találó energiáit, és vállalkozókedvének nehézségektől meg nem bénuló lendületét építette bele. Aki tanúja volt az első időkben annak a kezdetleges eszközökkel beérő újságírásnak, amely az itteni lapokat nem tudta a helyi színvonalnál magasabbra emelni, és mint figyelő kortárs szemlélte dr. Fenyves Ferenc nekifutó elánját a modern és országos jellegű jugoszláviai magyar újságírás megteremtésére, s nagystílűségét az üzleti és kulturális szempontok kölcsönhatásának felismerésében és érvényesítésében, az azokon a vesződséges csetepatékon túl, amelyekbe egy ilyen koncepció megvalósítójának bele kell keverednie, ebben a most hirtelen lezárult életpályában a históriai értéket becsüli meg.

Mennyit kellett Fenyves Ferencnek harcolnia, mennyi ellenséget kellett baráttá varázsolnia, a baráti érzésnek mennyi – a tárgyi követelményekkel nem mindig összhangzó – szubjektivitását kellett elnyomnia, míg művét betetőzte, és milyen ideg[404]roncsoló izgalmakat kellett elviselnie, hogy a kivívott eredményeket megőrizhesse! Amíg a fórumon volt, amíg hatott, alkotott és gyarapított, ő is, mint minden markáns személyiség, ki volt téve a presztízstépázó bírálatnak, amely lényegénél fogva az érdemet a hibák árnyékolásában veszi szemügyre. Amíg feszülő izmokkal szelte az események folyamát, hányszor és hányan állapították meg fejcsóválva hol azt, hogy az árral, hol azt, hogy az ár ellen úszik, mintha egy lap szülője, gondozója és táplálója kivonhatná magát a teremtménye létfeltételeit meghatározó szükségességek alól. Hány panaszt kellett lecsendesítenie, hány sérelmet kellett kiengesztelnie, milyen diplomáciai virtuozitást kellett gyakorolnia, hogy a feléje toluló várakozások, igények és felfogások kavargó sokaságában egyensúlyt tarthasson. Az élet eleme a harc, amely a megítélés szempontjait és hangulatait összekuszálja. Csak az tehet eleget hivatásának, aki a legkülönbözőbb érdekek, kívánságok, támadások és megkísértések zűrzavarában sem tér le a lelkiismerete és legjobb tudása szerint választott útról. Dr. Fenyves Ferenc azt a missziót, amelynek az újságíró tollával, a lapvezér irányelveivel és a kultúrharcos lelkesedésével adta oda magát, teljes mértékben betöltötte.