Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. november) 6. szám, 401–480 p.

Egyének és korok erkölcsi, jövős értékét nem a múltak bírálatának merészsége, hanem e bírálatok szempontjainak emelkedettsége adja meg. A mi életünk a múlt semmibevevésével, vagy annak lekicsinylésével, vagy akár siránkozó felpanaszlásával sem tartalomban nem lesz jövőt állóbb, sem a jelenben életakaratot nevelőbb. Tisztán értelmi szempontból véve akár a semmibevevés, akár a siránkozás egyaránt együgyű, s a gondolat szabadsága ellen vétkező könnyelmű agitációs eljárás, melyet nem szabad, s legkevésbé mint világnézeti „dialektikát” elfogadni, megtűrni! Már régen a „halott múlt” ködébe veszett az a „tudományos” történelemírás, amely eltörölt minden múltat, minden történelmet. A történelmietlen történetírást eltörölte a történelem megfellebbezhetetlen tudománya, maga az élő élet! Mert az élet csupa történelem, millió és millió hatás folyton alakuló, fejlődő és átalakuló csodálatos színjátéka, az anyag és gondolat birkózása a magasabb formáért. Ez a birkózás azonban nem választható el a kezdettől. Nem lehet új kezdetet teremteni. Mert ehhez meg kellene ölni nemcsak az egész emberiséget, hanem megsemmisíteni magát a világegyetemet!… Mi tehát csak továbbfejleszteni tudhatunk, ez pedig nem lehet független a múlttól. Sőt a fejlődés lehetősége attól függ, mennyire tudjuk megérteni, felismerni a múltat. Ez a felismerés, és annak új formába emelése éppoly kevéssé lehet egyoldalú, mint ahogy nem lehetséges a világmindenség megsemmisítése – legalábbis emberi erővel nem! És ez a felismerés a gondolatszabadság legelemibb feltétele.

Cseppet sem széparcú ellentmondás, hogy éppen gondolatszabadság leghangosabb hirdetői keverednek állandó s már megkövesedett egyoldalúság bűnébe. Mert bűn elfogultnak lenni. S aki igazságot akar, annak meg kell látni a más igazságát is. De ehhez fel kell emelkedni a gondolatszabadság feltételes, önzetlen hívéséig: a lelkiismeret szabadságáig! Mert ez már felelősség is, nemcsak jog! Itt már nemcsak kapni lehet, hanem adni is kell!!!

Mi sajátos életünk értékét és annak jövős alakulását a lelkiismeret-szabadság erkölcsében látjuk. Nemcsak kapni akarunk, hanem adni is. S amit mi adni akarunk – szent hittel valljuk –, nem kisebb, mint amit kaphatunk, lelket sugározni akarunk. [401]

Mi megbecsüljük a múltunkat, mert attól az élet valóságában elválaszthatatlanok vagyunk. De fejlődni akarunk. Nem gúnnyal és megtagadással, hanem jobbat teremtő hittel. A múlt megváltoztathatatlan, s azt számonkérni dőreség, megvetni aljasság. Viszont jobbat szándékozni nem lehet felületes, önző agitációs fogásokkal, hanem csak életünk őszinte, becsületes vállalásával. Ezt üzenjük a „szabadgondolkozás” kamatszedőinek!

Mi vállaljuk magyarságunkat, minden mellék, és hátsó szándék nélkül. Nekünk a magyarságunk nem elv, nem áru, nem világnézet, hanem maga az élet, amit nem szeretni nem tudhatunk, s tudni – eléggé soha sem szerethetünk!

Fejlődni akarunk, s ez csak természetes úton lehetséges – magyarságunkban. Minden más állítás, elv, „szabadongondolkozás”, hazugság, emberi értékünk megtagadása. S ugyanezt az emberi értéket másban mi csak megbecsülhetjük. Meg is becsültük, hiszen fokozott energiával és őszinte szeretettel keressük a népek kultúrájában. Nincs ma e világon nép, melynek szellemi életében más népek kultúrája mélyebb megértéssel találkozna, mint a mi kultúránkban. S bár a viszontmegértés hiánya fájdalommal tölt el bennünket, hisszük, hogy egy napon e tekintetben is bő aratásban lesz részünk, mert azt már kiérdemeltük. Kiérdemeltük nemcsak megértéssel, hanem alkotó munkánk méltó magasságaival. Kiérdemelte földetművelő népünk a maga magvető, komoly méltóságával, iparosaink a szerszámjaik csillogó tisztaságával, s értelmiségünk a maga életmegbecsülő történelmi tisztességével!

Mi vállaljuk a magyarságot. Ezt a magyarságot. S vállaljuk érte a felelősséget ki és befelé. S e magyarságban van erőnk testvérmeleggel lelkünkre ölelni minden őszinte szó hírnökét, s van hitünk megvédeni magunkat az elfogult árusoktól s dőre tagadóktól.

A történelemnek meg vannak a maga útjai. Nekünk most az építés templomépítő hite jött el, amiben a kis kavicsok is márványobeliszkekké magasztosulnak, mert bennük a magunk új értékei csíráznak.

Az élő népek, akik sorsukat a kezükben tudják tartani, a történelem útjainak átmelegítő poézisét éppen úgy értékelik, mint az utaktól leszűrődő igazság kemény parancsait. Tudják, hogy a történelem legigazabb útjai a megélő, átélő lelkiség fényével halad előre, és a történelem parancsa csak szolgaság, ha az igazságnak nincs költészete, lelke! Vehetünk távolabbi példákat is. A finn nép hősi eposza, a Kalevala maga az egész finn lelkiség – állami és emberi történelme ennek a kicsi, de eposzában egészen kiváltságos népnek. A francia történelmi megmozdulások is tele vannak költészettel, a lélek beszédjével. Vegyük csak Jeanne D'Arc, az „Orleans-i szűz” történetét. [402]

Milyen csodálatos történelme ez a nagy népnek! De ma is, a francia néphez aki szólni akar, csak a költészettel, megragyogó beszéddel szólhat, különben pusztába kiáltó szó marad csak!…

S én magam a felismerés remegő alázatával rovom cseréptáblánkra a szókat:

Mert halott a test, melynek nincs heve – önmagát fénylő költészete!