Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. május) 5. szám, 321–400 p.

Miután éppen eleget halljuk, felesleges annak a hangoztatásával kezdenem, hogy a generáció fogalma milyen fontosnak tartott problematikája napjainknak. A példákat untig ismerjük, hiszen mi is így itten ilyen példaként fogunk talán egykor szerepelni a későbbi idők irodalomtörténelmében. Nem utalok tehát én is aktualitásokra sem bevezetésként, sem később, hanem a generáció fogalmának elméleti tisztázása és irodalomtörténeti, illetőleg általános történeti jelentőségének megállapításához igyekszem pár szóval hozzájárulni.

Az irodalomtörténelem, általában a történelem mindig számolt az egymást váltó nemzedékek tényével és jelentőségével a fejlődésben, amikor a fejlődést időrendben és tagolva rajzolta. De távolról sem becsülte túl jelentőségét, nem kereste ott is, ahol arról szó sincsen, aminthogy általában csak újabban nőtt meg ennek a fogalomnak a becse. Csak újabban vált annyira öntudatossá az a szemlélet, mely egyenesen a fejlődés lényegét és a történeti lét végső formáját akarja a nemzedékek hullámzásában látni. Azt mondja, hogy a történetet történetté éppen a nemzedékek egymástváltása teszi, s ezért a történet természetes tagolása, korszakfelosztása is az egymást váltó nemzedékek rendje. Újabban általános az a törekvés, hogy az egész történeti fejlődést néhány, sőt lehetőleg egyetlen alapsémára vezessék vissza, hogy olyan általános kategóriát találjanak, amely minden jelenségre rávonható, könnyű magyarázatul szolgál, s felment az individuális, az egyes adott esetekben szereplő motívumok gondos vizsgálata alól. Ennek a sokféleképpen megnyilvánuló – és már sok zavart okozott – mindenáron való „gyűjtőnév-keresésnek” a szenvedélye hozta létre a mindent megoldani látszó generációs szemléletet is, mert felette egyszerű a történet folyamán fellépő írócsoportokat mind egyszerűen és egyetemlegesen generációnak nevezni, olyanul magyarázni, s ebből a tényből motiválni a fejlődést, annak a faktumnak a túlzott kihasználásával, hogy az egy csoportba tartozó írók többnyire egykorúak is szoktak lenni. A kivételek természetesen elhanyagolhatók, hiszen pompásan sikerül a végső cél: a történet mechanizálása.

Ez a törekvés egészen szélsőséges elméleteket is hoz létre, ami[392]kor a történeti nemzedék fogalmát teljesen azonosítja a biológiai nemzedékével, s a biológiai nemzedék élettartamát az egész történetre harminchárom esztendőben szabván meg, harminchárom évekre tagolja a fejlődést megtoldván ezt nagyobb korszakokként az egymást még ismerő három nemzedék száz évével. Van példa rá, hogy a hármas szám kabalisztikus szeretete még három-három, illetve hat, sőt kilenc százados periódusokat húz a történetre, s ezzel sikerül teljesen el is rugaszkodnia a valóság talajától.

Mindenekelőtt az sem bizonyos, hogy a biológiai értelemben vett generáció élettartama mindig harminchárom-harmincöt év-e. Az újabb vizsgálatok kiderítették, hogy vidékek, társadalmi berendezkedések és történeti korok szerint igen különböző volt, és ma is az az emberek életkora, következésképpen a nemzedékváltás ritmusa is. Továbbá teljesen elfogadhatatlan feltevés, hogy a biológiai nemzedék azonos lenne a történetivel. Amikor történeti generációról beszélünk, sohasem az egész népességre gondolunk, hanem csak a történetileg jelentős egyének, az alkotók igen kis számú csoportjára, s teljesen számításon kívül hagyjuk azokat, akik ugyan kortársak biológiailag és anyakönyv szerint, de nem vesznek részt a „generáció” szellemében, nem vallják elveit, nem fogadják el ízlését, életformáját, egyszóval semmi közük a „generációhoz”, sőt gyakran egész magatartásukkal szembefordulnak vele, és a korábbihoz csatlakoznak. Az azonosítás durvább tévedéseit felesleges felsorolnom. Legyen elég csupán arra rámutatnom, hogy az azonosítás alapján voltaképpen minden áldott esztendőnek egy-egy történetileg is önálló generációval kellene megajándékoznia a világot. A biológiai nemzedékváltás csupán a család életén belül bír teljes szellemi jelentőséggel is, de itt is csak akkor, ha a gyermekek között nincs nagy korkülönbség, mert ez a nemzedék egységét mindig szétrobbantja.

A történeti élettől távol áll minden automatizmus, a biológia automatizmusa is. Az ő életét és rendjét egyéni értékakaratok korrespondenciája szabja meg. A történeti generáció sem lehet egyéb, mint szellemi egység. Sok minden határozza meg, többek közt kétségtelenül az is, hogy tagjai körülbelül egy időben születtek. Ez azonban csak a szellemi faktorok alakító tevékenysége lehetőségének szolgál indifferens alapul. A történeti generáció lényegeként a maga történetiségét kell szükségszerűen tekintenünk, azt a szellemi tartalmat, amely közös kincse tagjainak, mert közösen alakították ki, közösen tartják fent, s mely határozottan elhatárolja őket más olyan közösségektől, melyeket hasonlóképpen generációiknak nevezhetünk. Ezt így elfogadva könnyen beláthatjuk, hogy a biológiai egykorúság mennyire nem döntő tényezője a történeti generáció szellemi kijegesedésének, másfelől teljesen jogosultnak fog feltűnni az az aggodalom, hogy egyáltalában helyes-e generációról beszélni, mikor ilyenformán nemcsak hogy lehetséges, de a valóság tanúsága [393] szerint állandóan be is következő jelenség, hogy a körülbelül egyazon évjáratú egyének sem tartoznak össze szellemi közösségben, azaz a biológiailag egységes generáció nem alkot generációit történetileg. Van-e szükség ezek után e biológiai fogalom átvitelére a történeti világba? Nem lenne-e helyesebb teljesen elhagyni? Vagy mégiscsak van valami olyan mozzanat, amely valaminő tényleges szellemi, nemcsak időbeli egységbe fogja az egymással szemben álló egykorúakat is, helyesebben azokat, akiket nemzedékké foglalunk össze? Egészen mélyreható históriai vizsgálattal bizonyára fogunk olyan rokon mozzanatra bukkanni túl minden öntudatos, elvszerű, racionális világnézeti ellentéten, az életmagatartás bizonyos közösségére, mely lehetővé teszi a fogalom használatát, vagy legalábbis megengedi, ha egyéb aggályait sikerült legyőznünk.

Petersen az Ermatinger szerkesztésében megjelent Philosophie der Literaturwissenschaftban szép és alapos tanulmányban foglalja össze az irodalmi generáció kérdésére vonatkozó eddigi eredményeket. Ő hét tényezőt ír le, melyek a generációt meghatározzák. Az ő rendjében fogunk haladni, de nem kötvén magunkat megállapításaihoz, minthogy szempontjaink is egészen mások.

Az első az örökség, s ehhez alig férhet szó. Természetes, hogy a mindenkori jelen szellemi tartalmának az alapja a múlt hagyománya. Ez a matéria, amelyet tovább gyúr, alakít, amelyet megrostál, és kiegészít. A közös múlt az új generáció szellemét is alkalmas bizonyos mértékben meghatározni, és közössé tenni. Van azonban egy fontos mozzanat a kulturális átöröklés jelenségében, mely különösen figyelemre méltó, s mely súlyos bizonyíték a nemzedék-mechanizmus sivár történetfilozófiája ellen. Az új generáció sohasem a közvetlen megelőző nemzedék örökségét fogadja el, hanem visszanyúl a múltba, és reneszánszot hoz létre. Meddő dolog volna általános szabályt keresni arra, hogy hányadik őséig nyúl vissza, mert ezt nem számok, hanem tisztára értékelési motívumok döntik el, tehát a jelenség kisiklik a sematizálás hálójából. Egyének döntik el ezt minden adott esetben, individuális értéksóvárgások és igenlések, s a história csakis a konkrét individuális helyzet, körülmények, megpillantott és vállalt történeti feladatok, az egész motiváció-rendszer felderítése útján értheti meg, nem pedig valami egyetemes szabály egyszerű alkalmazásával. Tisztában kell lennünk azzal, hogy minden történeti jelenség, még oly általános mozgalom is egyének szelleméből sarjad ki, hogy nincs olyan kollektív jelensége a történetnek, amely egykor ne lett volna individuális, sőt egyenesen perszonális. Így a történeti nemzedék is egyénék akaratából jő létre, nem pedig mechanikusan, s íme mindjárt az első faktor, az örökség esetében sem szorul háttérbe az egyén döntő szava.

Petersen második tényezője a születés. Erről már körülbelül [394] elmondtuk megfigyelésünket. A biológiai egykorúság és a születési hely, valamint a társadalmi környezet azonossága vagy közelsége olyan körülmények, amelyek megkönnyítik az egyének ama korrespondenciáját, amely létrehozhat szellemi és történeti értelemben is vehető generációt. Kivétel azonban bőven akad. Nem egy irodalmi csoport volt már – egyéb kultúrterületek adatai pedig még szaporítják a példákat –, amelyben úgy tömörültek össze az írók, s alkottak határozott szellemi egységet, hogy a külső körülmények egyenesen gátlóknak tűnhetnek fel a história valamely matematikusa előtt. Ezekben az esetekben is annak bizonyítékát kell látnunk, amit az örökség mozzanata is igazolt, hogy a történeti generációt nem külső körülmények hozzák létre, illetve az nem önmagától alakul ki; nem adott valóság, hanem kulturális alkotás, mely egyének akaratából él.

Petersen harmadik tényezőjét, melyet ő műveltségi elemeknek nevez, nem sorolnánk itt fel, mert mivel Petersen a közös vagy legalább egyforma iskolázásról és közös életideálról beszél egyszerre itt, egyrészt a kulturális örökség körébe tartozik, másrészt pedig éppen azt a legbensőbb szellemi tartalmat érinti, mely nem létrehozó tényezője a generációnak, hanem lényege, jelentése, históriai momentuma, az, amit történetileg jelent. A kettő nem vonható egy kalap alá. Önként értetődő, hogy a generáció műveltségének elemei közösek és közös életideálja, mert hiszen a generáció fogalma éppen azt jelenti. A közös vagy egyforma iskolázás, általában nevelődés pedig ugyancsak nem döntő faktor általában, bár kétségtelen megkönnyíti a kultúrjavak átörökítését, s nem egy irodalmi nemzedék kialakulásában igen jelentékeny szerepet játszott. De hogy mennyire nem szabad általánosítanunk, arra élénken rávilágítanak azok a példák, amikor nem pusztán írók, hanem különböző kulturális területeken alkotó férfiak egyesülnek nemzedékké. Ilyen esetekben még gyakoribb, hogy az összeverődés nem az iskolában vagy általában a nevelés folyamán történik. Ez pedig annyival is nevezetesebb, mert nemzedékről, ha már egyáltalában használjuk ezt a fogalmat, nem pedig pusztán írói- vagy művészcsoportról, igazában csak akkor beszélhetünk, ha abban mindenféle alkotót összefoglalhatunk, mert csak akkor lehet általános történeti jelentősége, mint időben, de a kultúra egészéről összefoglalt és elhatárolt egységnek. Iskoláról lévén szó sokkal fontosabb annak kiemelése, hogy a generációközösség kialakulása a fiatalsághoz van kötve. Természetesen itt sem lehet évszámokat megállapítani, legfeljebb tág határokat, s ezeken belül igen változatosak az egyéni esetek. De az kétségtelen, hogy a generáció-közösség tudata is kialakul abban az életkorban, amely általában az egész élet- és világnézet felveszi végleges körvonalait. De tagadjuk-e azt, hogy valaki esetleg érett férfikorában [395] is csatlakozhat öntudatosan egy esetleg már kialakult nemzedékhez? Vagy éppen élére állhat. Erről azonban később.

Előbb arra kell felhívnunk a figyelmet, amint ezt Petersen is megteszi, mily fontos a személyes összeköttetés ténye. Enélkül nem jön létre közösség. A személyességet azonban igen tágan kell értenünk, és nemcsak a levélbeli, vagy más közvetett, hanem az objektív alkotáson át történő személyes hatást is bele kell foglalnunk bizonyos esetekben, éspedig akkor, amidőn meg van a lehetősége a visszahatásnak, azaz amikor – hogy képben beszéljünk – az eldobott labda nem a semmibe száll, hanem visszaüttetik. Számos mozzanata egyik-másik nemzedékalakulásnak szép példája ennek a művön át történő korrespondenciának. De bárminő módon is megy ez végbe, ez az a mozzanat, amely a generációt igazában megszüli, amikor az individuális akaratok találkoznak, és megtermékenyítik egymást. Ez, az egyénektől kiinduló szellemi törekvések korrespondenciája, ez a történet életformája, és enélkül semmi történeti jelenség létre nem jöhet. Az individualitás és személyesség a történetiség élettartama. Természetesen, ha a generáció fogalmát tágabban értjük, és abba nemcsak a valóban produktív szellemeket foglaljuk bele, a személyesség egy kissé más értelmet kap, de még mindig megmarad annyiban, hogy a generáció létrehozásában aktív személyiség vagy mű hatása valódi mély, személyes élménnyé válik a befogadóban.

A másik fontos mozzanat az, amit Petersen generációs élményekként jelöl meg. Érdekesen mutat rá, hogy ugyanazon történeti tények milyen különböző élményeket jelentenek a különböző generációk számára, s hogy ezek a közös élmények mily döntően ösztönző hatással vannak a generációs közösség kialakulására. Nem mutat rá azonban az egész jelenség legmélyére, arra, hogy ezekben a történeti tényekben voltaképpen az az új feladat adatik fel, melyre az új generációnak az új feleletet kell megtalálnia, tehát ezek az élmények nemcsak kiváltói az új generációnak, hanem egyenesen feltételei. Más helyen már foglalkoztam ezzel a jelenséggel, bár más formában (A korszellem mint történetfilozófiai kérdés, Athenaueum 1933.), de az eredmények ide is illenek. Ott arra jutottam, hogy az új korszellem mindig úgy jön létre, hogy a történet fejlődése, új alakulása folytán elégtelenné, ki nem elégítővé válik a korábbi szellemi attitűd a valósággal szemben, tehát a korszellem legmélyebben abban a feladatban ragadható meg, melyet maga elé állít. Gondolom, felesleges bővebben bizonyítani, hogy az új korszellem mindig új generációt tételez fel, természetesen az itt vázolt szellemi és történeti nemzedéket annak az alkotása. Ilyenformán beláthatjuk, hogy a generációra nézve is az élménnyé vált történeti tények, az új fejlődés a döntő motívum, az a rugó, amely a létbe lendíti, mivel egyszerűen ő az, ami szükségessé teszi. Ebből az is követke[396]zik, hogy a generáció konkrét tartalmát is legmélyebben problémájában ragadhatjuk meg. Lélektanilag is az elsődleges, a válasz már csak a második lépés. S míg a válasz a generáció tagjaiban gyakran különböző is lehet, a probléma még fogalmazásában is a legközösebb szokott lenni. A generációs közösség a közös probléma felvetődésével már megszületettnek mondható.

Csak éppen rámutatok itt is, hogy a generációs élmény ténye is a többször hangoztatott tétel mellett bizonyít, hogy tudniillik a generáció nem automatikusan jön létre, hanem egyének akarata hozza létre. Az élmény ugyanis mindég egyénhez van kötve. Sokkal fontosabb, hogy egy másik idetartozó jelenségre mutassak rá, melyet említett dolgozatomban ugyancsak érintettem. A generációs élmény, amin tehát a történeti tények bizonyos módon való átélését kell értenünk, mely nem azonos az egész népesség körében, ez az élmény nemcsak a generáció közös szellemét határozza meg, hanem meghatározza azt is, kik fognak a generációba tartozni. A lelki fogékonyságnak és a visszahatás formájának bizonyos típusai vannak, s adott történeti helyzetre, az éppen időszerű életkérdésre, a feladatra, amelyről az imént beszéltünk, bizonyos típusú egyének megfelelőbben tudnak reagálni, megfelelni, tehát az ő szavuk lesz a döntő, és a hozzájuk hasonló típusú egyének fognak társulni, összeverődni, s a generációt közösen kialakítani. Természetesen itt nem a régi lélektan típusaira kell gondolnunk, még csak nem is világnézeti típusokra, hanem a még irracionális életmagatartás alapformáira, valami szavakban alig kifejezhető egyformaságra. A gyakorlati historikus tudja, mire gondolunk, jól ismeri a kortársak „egymásra ismerésének” nevezetes pillanatait, s azokat a jelenségeket, amikor egyesek leválnak a vajúdóban levő közösségről, mert nem „találják meg benne helyüket”. Ezek a példák azt is élénken illusztrálják, hogy a történeti generáció mennyire nem azonos a biológiával, és éppen ez az a tény, ami meg is érteti, hogy miért nem. Ez nem az anyakönyv lapjainak, hanem a szellem alkatának az egybehangzásán alapul.

Ehhez a legutóbb tárgyalt mozzanathoz csatlakozik a vezérség kérdése. Az előbbiekből önként következne a vezér kiléte. A történet azonban itt is megcsúfolja az automatikus következtetést. Egyáltalában nem feltétlenül szükséges, hogy a generáció vezére az az egyén legyen, aki a legfeltűnőbb bélyegeit viseli magán a korszerű életmagatartásnak, vagy az, aki aztán az utókor szemében műve abszolút értékének jogán a nemzedék legfőbb reprezentánsa lesz. Vezérnek nyilván nem is ezt kell tartanunk, hanem azt, aki a legtevékenyebb részt veszi a generáció kialakításában, aki legserényebb élesztője a tömörülés folyamatának, aki megszervezi a közösséget, egyszóval aki a szó szokott értelmében vezérkedik. Termé[397]szetesen egyáltalában nincs kizárva, hogy a vezér egyben valóban reprezentáns is legyen. Mellette azonban van még másik vezére – esetleg több is – a generációnak. Ez mindig az idősebbek közül való, nem saját kortársai sorából, sőt egyenesen valamelyik előtte járt generáció tagja. Az ő vezérkedése nem agitatív, hanem inkább passzív: ő az ideál, az ösztönző, a kútfő. Benne látja a generáció vagy korai előfutárát önmagának, vagy pedig azt az életmagatartást, már megvalósítása, amely mutatis mutandis a jelennel szemben is elfoglalandó. Itt aztán igazán arról van szó, hogy a típus tiszta példányát tisztelik benne. A generáció viszonya eme ideáljával szemben rendszerint nem olyan személyes, mint a másikkal vagy többi tagjaival. Az sem szükségszerű, hogy élő személy legyen. Sem az, hogy az ideálja vállalja is szerepét, s azonosítsa magát az őt tisztelő generációval, bár az is megesik, hogy az ideál tevékeny részt vesz a nemzedék közös munkálkodásában. Ez azonban nem lényeges, s még akkor is, ha személyes viszonyba sohasem lép vele, az ő személyisége egyike a legfontosabbaknak mindazon tényezők között, amelyek a generációt kialakítják.

Petersen e tényezők közé felveszi a generáció nyelvét is. Szerintem ez nem alkotó tényező, hanem éppen úgy alkotása a generációnak, mint bármi más. Nem feltétele, hanem következménye a generáció létének.

Annál fontosabb faktor az idősebb nemzedék megmerevedése. A kultúra életében ez azt jelenti, hogy hordozói alkalmatlanná válnak az új történeti helyzetben adott feladatok megoldására, mert azokat fel sem ismerik fogékonyságuk elvesztése folytán. Voltaképpen ez teszi aztán szükségessé az új nemzedék fellépését, és ez válik forrásává a nemzedékek harcának. Felesleges erről bővebben beszélni, hiszen ez az egész kérdéscsomóinak a legismertebb és legtöbbet vitatott mozzanata. Mindenesetre egyik legfontosabb is. A generáció voltaképpen viszony-fogalom is, viszonyt jelent az elődök és utódok felé, s ilyen értelemben mindig bizonyos negatívum is van szellemi tartalmában, kritika és tagadás. De jaj annak a generációnak, amelyik csak negatívumot termel, és jaj a kultúrának, ha az ő kezükbe kerül. Az idősebbek kritikájának a generációra nézve csak addig van értéke, csak addig jelent termékenyítést, amíg az a saját, pozitív szellemiségét az erőteljes kiállásban szükségszerűen jelentkező éles elhatározással tisztázni segíti. A kérdés másik oldala az ún. pozíciókért folytatott harc az öregek és fiatalok között. Erről is untig hallottunk. De még akkor is, ha nem akarunk ebbe a vitába részletesebben belebocsátkozni, akkor is meg kell állapítanunk, hogy a kultúra legfőbb érdeke, hogy friss, fogékony, az új élményekre megfelelően reagálni tudó vezetők kezébe kerüljön. Hangsúlyozni kell azonban azt is, hogy pusztán a kenyér igénye [398] magasabb kultúretikai szempontból még nem ad jogosultságot a fiataloknak erre a helycserére, illetőleg teljesen indifferens a kultúrára nézve, ha az egyénekre nem is. A pozíciók utáni vágy, és az ebből fakadó „összeesküvés” még nem generációteremtő erő. Egyszerűen csak érdekszövetkezet jön így létre, még ha kortársak érdekszövetkezete is. Akkor valódi generáció szellemi-történeti értelemben is, ha pozitív szellemi tartalma van, ha az új feladatokra felelni tud, és csakis ő tud felelni.

A Petersen által felvett generációalkotó tényezőket a magunk módján magyarázva jutottunk eddig. Most még záradékul ki kell emelnünk azt a mozzanatot, amely egész fejtegetésünk mélyén végighúzódott. Láttuk, hogy a generáció kialakulását bizonyos külső feltételek előzik meg, s hogy egyénekből kiinduló kezdemények korrespondenciája folytán jön létre. Ezeknek az egyéni akarásoknak pedig a mi szempontunkból legfontosabb vonása az, hogy a generációt akarják létrehozni. Mert minden szellemi közösség tagjainak tudatában és akaratában él, igazi feltétele ennek a konszenzusnak létrejötte. A generáció pedig – a történet számára! – szellemi közösség. S így hasztalan állna fent létének valamennyi feltétele, ha hiányozna tudata és akarata tagjaiból.

Így látván azonban a dolgot, ismét felmerül az aggodalom, vajon egyáltalában van-e szükség erre a fogalomra, amely itt a históriában íme úgyis csak átvitt jelentéssel bír, van-e egyáltalában jelentése a históriában, nem puszta név-e, miután az eredeti biológiai értelmével jelölt tényhez oly vékonyka szál köti. Hiszen jóformán ugyanezek a tényezők hoznak létre minden szellemi közösséget. Van-e ezek között olyan, amelyik oly vonásokkal tűnik ki, hogy joggal nevezhetjük legalább ebben az átvitt értelemben generációnak? Úgy látszik, igen. Van ugyanis olyan közösség, amelyet valóban a fiatalság, az újság, a frissesség vitalisztikus vonásaival jellemezhetünk az elfáradttal, megmerevedettel, régivel szemben. Tehát az a szellemi alakzat, amelyet új nemzedéknek hívunk, nem egyszerűen csak mást jelent, hanem újat, de nem is akármilyen újat, hanem a szó legmélyebb értelmében friss, érintetlen, elhasználatlan lendületet, duzzadó termékenységet, gazdag termés lehetőségét. A generáció íme szinte értékfogalom.