Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

Szenteleky Kornél: A Kalangya szélesebb alapja

Gyöngyösi Dezső az Új Hírek széles látókörű szerkesztője lapjának június 7-i számában érdekes, ötletes cikket írt a vajdasági magyar irodalomról. A cikk címe: „Szélesebb alapot kell adni a vajdasági magyar irodalomnak”, és cikkében Gyöngyösi reagál Szabó László cikkére, majd kitér a vajdasági magyar irodalom egyéb problémáira, elsősorban arra, hogy milyen legyen ez az irodalom, azután felveti tervét az irodalom szélesebb alapokra való helyezéséről. Gyöngyösi szerint új, szélesebb rétegű olvasóközönséget kell teremteni, főleg a nagyszámú magyar földmívelőket rászoktatni az írás megbecsülésére. Ez természetesen elsősorban a sajtó feladata lenne. A másik szélesebb alapot azonban az íróknak kell megteremteni azzal, hogy elsősorban a bácskai, bánáti, baranyai nép lelkét, viszonyait látják és írják meg, mert ilyen írások mindenesetre szélesebb olvasórétegekre számíthatnak.

Eddig Gyöngyösi Dezső minden szavát készséggel aláírjuk, hiszen minderről már írtunk, és mindig azt vallottuk, amit most Gyöngyösi új csoportosításban mond. Utolsó ötletként azonban Gyöngyösi Dezső a Kalangya kiszélesítését veti fel, s ez cikkének az a része, amit nem tudok teljesen magamévá tenni. Gyöngyösi szerint a Kalangyának mint a vajdasági magyarság egyetlen irodalmi folyóiratának, pótolnia kell a kultúrélet egyéb területén hiányzó orgánumokat. „Nem szakszerű közgazdasági, szociológiai, művészeti, kultúrhistóriai és a kultúrélet egyéb ágából vett, hanem ezen tárgykörökből népszerű-tudományos eszközökkel megírt cikkekre gondolok” – írja gyöngyösi Dezső. „Egyszóval irodalmi folyóirat helyett külföldi mintára inkább magazint kell adni… Ha a Kalangyát ilyen értelemben átalakítjuk, a folyóirat olvasóközönségét is kiszélesítjük. Mert esetleg akit nem érdekel a vers, érdekelni fogja egy mívelődéstörténeti cikk, akit nem érdekel a novella, érdekelni fogja egy közgazdasági elmefuttatás.”

A Kalangya nincsen szépirodalmi drótsövénnyel körülhatárolva, és már eddig is közölt olyan cikkeket, melyek nem tartoznak a szépirodalomhoz, vagy a szépirodalmi kritikákhoz. Azonban be kell vallanunk, hogy nálunk nagy hiány van szakemberekben, akik népszerű-tudományos cikkeket írnak a Kalangya részére, és Farkas Geizánk – aki egyformán otthonos az esztétikában, [263] a szociológiában, a gazdasági tudományokban, a lélektan és neveléstan különböző ágaiban – pedig csak egy van. Szóval nem a Kalangya szerkesztőjén múlik az a kiszélesítés. A Kalangya különben is gyűjtő-fogalom, amely minden termés, minden magyar írás kalangyába gyűjtését jelenti, ezért tehát semmi akadálya sincs annak, hogy a Kalangya pótolja „a kultúrélet egyéb területén hiányzó orgánumokat is”. Azonban egy olyan írógárdát teremteni, amelynek tagjai ne csak íráskészséggel, de szaktudással is rendelkezzenek, roppant nehéz. Az íráskészséget fejleszteni, magára a helyes, tiszta magyar stílusra nevelni az írót olyan feladat, amelyet sokszor sikeresen oldhat meg egy irodalmi orgánum, de szaktudást már nem adhatunk az íróknak. Legfeljebb a Kalangya írásra serkent olyan szakembereket, használható pozitív értékeket, akik eddig a megfelelő dobogó hiánya miatt nem léphetnek a nyilvánosság elé.

Ha azonban Gyöngyösi tervét el is fogadjuk, ez még nem jelenti azt, hogy a Kalangyából magazint csinálunk. Éppen a külföldi példák riasztanak el ettől, mert a külföldi magazinok a nagy szenzációhajhászásban olyan komolytalan ,,tudományos” cikkeket közölnek, amelyek vagy gyerekes koholmányok, vagy színes szenzációvá dagasztott lényegtelenségek. Nemrég olvashattuk, hogy egy előkelő angol magazin tudományos régészeti cikke egyszerű kitalálás volt, a cikkhez illesztett fényképek pedig hamisítványok, melyeket Londonban készítettek az asszír királysírokról. Jól emlékszem, hogy a Je sais trut egyik nyolc év előtt megjelent számában az állott, hogy a benzinnek ma már bealkonyult, mert hamarosan vízzel, illetve a vízből felszabadult hidrogénnel fogják hajtani a motorokat. Annyi valószínűséggel írta le a cikkíró ennek lehetőségét, hogy a nem szakember könnyen elhihette a cikkíró jóslását. Hasonlót olvastam évekkel ezelőtt az olasz Letturában, hogy a hajókat nemsokára a tengerből felszabadult gázokkal fogják hajtani, s így felesleges lesz a szén. Oly vidám valószínűséggel állította a cikk szerzője ennek az új rendszernek eljövetelét, hogy nem mertem kételkedni benne. Ma persze már tudom, hogy ezek a cikkek tudományos tolvajnyelven írt gyerekes ábrándok vagy lelkiismeretlen szenzációhajhászások voltak. Pedig ezek jó magazinok. A többiekben, a kevésbé jókban valószínűleg még felületesebb, még lelkiismeretlenebb elképesztéseket olvashatunk. Nem szeretném tehát, ha a Kalangya ezek nívójára, a lelkiismeretlen érdekességhajhászásig süllyedne, és így szélesítené ki olvasórétegét. Ez nemcsak az írástudók árulása, hanem amúgy is gyenge kultúránk aláásása lenne. Célunk nem lehet szórakoztatás, tömegeket vonzó bűvészkedés, hanem kultúránk megbecsülése és nevelés egy új, öntudatosabb, igazibb életre.